Az az eldugott kis öböl Görögországban maga volt az álom.
Akkoriban minden szállásunk árát megspóroltuk külföldön, ott állítottuk fel a sátrat, ahol a lemenő nap a földet érte. Barátok, meg a négy kiskorú, akik megszokott mozdulatokkal tették a dolgukat: leverték a sátorcölöpöket, ponyvát feszítettek, matracot fújtak fel valami régi, sípolós pumpával, jobb láb, lenyom, felenged, lenyom, sokáig tartott, mire kész lett minden, ránk is esteledett.
Néha elemlámpa fényénél vacsoráztunk a földre terített pokrócokon, kipakolva a tányérokat, a késeket, csak ettük az olajbogyót, a sajtot és a sűrű, fehér joghurtot, meg a rengeteg édes gyümölcsöt, amikor elaludtak a kicsik, még órákig beszélgettünk egymással, borozgatva és régi történeteket mesélve.
Vadkemping, akkoriban már szinte minden országban tiltották, de sohasem találtak ránk, mert elbújtunk. Ebben is benne volt az izgalom, a keresésben, mert amikor lefelé gördült az égen a napkorong, már a városokon kívül jártunk. Aludtunk erdők szélén, ahol fenyőtű hullott a hajunkra, elhagyott gyártelepen, ahol a távolban kutya ugatott. Aludtunk egy bányánál, vörös földön, az olajfák tövében, ahol delfinek bukkantak fel a vízből, és megcsillant a testükön a reggeli fény. Aludtunk szántóföldön, ahol a gazda reggel megérkezett a traktorával és a kutyájával, barátságosan integetett a gyerekeknek, akik éppen kimásztak a sátorból, álmos szemmel, hunyorogva. És persze jöttek sorban a tengerparti szállások, a térképen ma sem találom némelyiket, annyira rejtőzködnek. De nem is baj, így legalább megmaradnak rejtelmesnek, soha többé meg nem található, titokzatos helynek, mintha csak az álmokban léteznének.
R. ment mindig elöl a fehér autójával, R., akit mindenki csak a becenevén szólított, ezért mindig elfelejtettem a névnapját, pedig Jánosnak hívták. Hivatásos sofőr volt, és volt valami hatodik érzéke, hogy felismerje azokat a helyeket, ahol kényelmesen elalhatunk. Mi pedig bíztunk benne, és követtük bárhová. Azon a délutánon is csak félrehúzta jobbra a kormányt, mert arrafelé megcsillant a tenger, és elindultunk lefelé egy keskeny földúton, kanyarogva, mintha soha nem érne véget. Kinyílt a tér, és ott volt az az öböl, hullámzott a víz, és percekig csak álltunk, és levegőt sem vettünk, mert úgy éreztük, belecsöppentünk egy másik világba, egy gyerekkori mesébe, ami felnőttként már nem lehet a miénk.
Leanderbokrok szegélyezték a partot, piros, rózsaszín és fehér virágok tömege nyílt, mint egy színekkel retusált képeslapon. Egy forrás tört fel a tengervíz szélén, nem is értem ma sem, de jéghideg volt a vize, ott hűtöttük az italokat, mert néha negyven fokot is mutatott az autó hőmérője, és minden, ami a boltban még hűvösnek tűnt, odakint percek alatt megmelegedett, és ihatatlanná vált.
Fel sem vertük a sátrakat, csak matracokat tettünk le a parton. Este hallgattuk a hullámokat, ahogy hangos morajlással megtörnek, mintha valami megnyugtató szeánszon vennénk részt. Úgy emlékszem, ki se mozdultunk sehová, napokig csak fürödtünk és kagylókat gyűjtögettünk, amiket kisodort a víz. Ma is megvannak egy befőttes üvegben, mert az emlékeket jól le kell zárni egy csavaros tetővel, hogy el ne illanjanak, fel ne oldódjanak a nagyvárosi levegőben.
Egy délelőtt bárányok jelentek meg a part meredek szegélyén, csak bámultak ránk döbbenten, és mi is csak néztük őket, ahogy legelnek, aztán nagy kolompolva odébb álltak. Felfedeztünk egy barlangot is a közelben, egy másik partszakaszon, csak úszva lehetett megközelíteni, a tengeren át. Kígyók lógtak a nedves plafonról, mintha visszamentünk volna az időben, egészen az ókorig, amikor pogány kígyóistenek teszik próbára az emberek hűségét és hitét.
Szűk árnyékok húzódtak az öblünkben, és R. egyszer elaludt egy ilyen árnyékban, de így is vörös lett a lába, mintha minden napsugár az ő tejfehér bőrét célozta volna meg.
Az utolsó reggelen, amikor eldöntöttük, hogy tovább kell indulnunk, egy apró, fekete skorpiót találtunk a törölközőn, mintha búcsúzna, mintha jelezné, hogy ő vigyázott ránk, és mi hittünk is neki.
Ez az egyetlen hely, az öböl, ami visszatér az álmaimban. Tudom, hogy ma is ott van, megbújva a meredek lejtőn, túl a kanyargós földúton, ahol leanderbokrok nőnek színes virágokkal. A forrás vize ma is a tengerbe bugyog, éget a napfény, a levegő pedig olyan sós, hogy lerakódik a bőrre, és vékony kristályréteget képez az álom és a valóság között.