Ablonczy Zsuzsanna: Szenteste

A lány még egyszer ránézett az üresen világító menetrend kijelzőre, majd lemondóan a telefonjáért nyúlt és kikereste apja számát.

Kicsengett.

– Mi a helyzet, Bogyó? – szólt bele az apja a vonal túlsó végén.

– Szia, apa, az van, hogy mégis jó lenne, ha értem jönnétek. Úgy néz ki, hogy nem tudo…

– Mit mondasz, Bogyókám? Nem hallak. Halló!

Eltartotta a fejétől a telefont és rápillantott a kijelzőjére, hogy megnézze, nem halkította-e le a mikrofont. Miután megbizonyosodott róla, hogy nem, tovább szólongatta apját.

– Apa, hallasz? Halló!

Hallózását szaggatott pittyegés szakította félbe. Újra elemelte a fülétől a készüléket: a térerő jelző négy vonalkájából egy sem látszott.

– Nagyszerű – mormolta az orra alatt.

Kinézett.

Megfordult és meggondolatlanságán méltatlankodva, visszaindult az állomásra. Kabátjába burkolózott, a körülötte lévő világ nagy részét kitakarta a kapucnija, ezért elsőre nem is látta, hogy egy sötét kocsi lassított le mellette. Arra figyelt fel, hogy a motorzúgás nem távolodik. Elfordította fejét. Megállt. Az autó is megállt. A sofőr leengedte az anyósülés melletti ablakot és az irányába hajolt. A lány olyan szögben állt, hogy csak a sofőr száját látta.

– Hova mennél? – kérdezte.

A lány közelebb lépett és meggörnyedt, hogy a sofőr egész arcát szemügyre tudja venni.

– Sárospatakra – mondta a lány bizonytalanul, miközben a férfit méregette. Harminc és negyven között lehetett, homlokán már látszott, hogy elindult a teljes kopaszodás felé.

– Ha gondolod, szívesen elviszlek – ajánlotta fel. Röviden a lányra nézett, majd elkapta a tekintetét és helyette a kormányt kezdte mereven bámulni.

A lánynak rossz előérzete támadt. Elkezdte pörgetni a fejében az elfogadható kifogásokat: ‘Bocs, meggondoltam magam.’; ‘Köszi, de már jönnek értem.’; ‘Már jön a barátom, köszi.’ .

Már éppen levegőt vett, hogy az egyiket hangosan ki is mondja, de a férfi megelőzte:

– Én is ott lakom, a Szent József utcában.

A lány egy pillanatra megakadt. ’Végül is nem kitalált utcát mondott, tényleg van ilyen.’ gondolta. ’Meg amúgy is csak harminc perc az út. Nem lesz semmi baj.’ Gondolatmenetének végét mosollyal zárta.

– Oké, akkor, ha nem gond, élnék a lehetőséggel – mondta.

A férfi mosolyogva bólintott, leállította a motort és kipattant. Hátulról megkerülte a kocsit. Elvette a lány csomagját és a csomagtartóba tette. A lány beszállt és bekötötte magát. A férfi is visszaült. Ráadta a gyújtást és elindult.

–Nem akarod levenni a kabátod? – kérdezte – Gyorsan rád melegszik majd.

– Áh, ennyi idő alatt nem hiszem – mondta a lány bizonytalan mosollyal és közben két oldalt a füle mögé igazította a haját.

– Hát azért nem olyan biztos, hogy rövid idő lesz.

A lány szeme elkerekedett és felső testével a férfi felé fordult:

– És mégis miért?

– Az időjárás miatt. Ebben a hóviharban kábé csak lépésben tudunk haladni.

A lány elszégyellte magát a kelleténél keményebb hangvételén. Visszadőlt és kicipzározta a kabátját. Egy méregzöld, kötött ruha volt rajta. Éles kattanást hallott. A hang irányába fordult. Az ajtaja felől jött.

– Gyerekzár. – mondta a férfi – Elég régi kocsi, csak kívülről lehet nyitni. Szóval, ha kiszállnál, majd segítek.

A lány bólintott, majd az ablakához hajolt, hogy kinézzen. A havazástól gyakorlatilag semmit nem látott és már majdnem teljesen be is sötétedett.

– És régóta laksz Patakon? – érdeklődött a lány, megtörve a pár perce tartó csöndet.

– Igazából egy ideje már elköltöztem – válaszolta a férfi – Most meg visszaköltözöm –elgondolkozott, majd egy furcsa fintorral hozzátette – anyámhoz.

A lány nem akarta feszegetni a témát, de érdekelte, hogy mi történt, ezért kíváncsian fordult a férfi irányába.

 A férfi megérezte a lány tekintetét, röviden rápillantott, majd vissza az útra.

– Kirúgott a feleségem. – mondta. Hangja egészen mély lett. Komoran nézett bele az út sötétjébe.

– Ó sajnálom – vágta rá együttérző bólintással a lány.

– De teljesen érthető. Nem tudtam teljesíteni az ágyban. Hát, hiába, nem segített a terápia.

A lány zavarba jött a kéretlen őszinteségtől.

Hát, van ilyen – préselte ki magából.

– És te? Gondolom mész az ősökhöz karácsonyozni – kérdezte hirtelen jött derűvel a férfi. Hangjában az előbbi komorságnak nyoma sem volt.

– Igen, igen, itt nőttem fel és a családom – a szüleim és az öcsém – még itt laknak. Mindig együtt karácsonyozunk. Apát Ádámnak hívják, ezért a névnapjával egybekötött vacsora van nálunk az egész családdal.

A lánynak jól esett a családját emlegetni. Feledtette az iménti kínos beszélgetést.

– Én nem ismertem apámat. – mondta egyszerre a férfi és újra belemeredt a szűnni nem akaró havazásba  –Anyám meg mindig csak dolgozott.

A lány megint visszazuhant az iménti kényelmetlenségbe. Nem tudta, hogyan reagálhatna jól.

– De gondom azért csak szerettél itt lakni. – próbálkozott végül.

– Mindig is kicsit kívülálló voltam. Soha nem illettem sehová. Soha nem voltam jó semmire, Anyám mindig ezt mondta nekem. Milyen furcsa az élet…Enci is ezt ordította, mielőtt kirakott ma reggel –mondta révedező lassúsággal a férfi.

Ismét csönd lett. A rosszul záródó ajtókon elhaló sikollyal tört be a jeges menetszél.

– De aztán jött a foci. 

Vonásai egészen ellágyultak, halványan mosolygott is.

– Ó, a focit én is szeretem. Kiskoromban mindig kimentünk a vasárnapi meccsekre és volt, hogy apa mérkőzéseit is megnéztem. – a lány nagy lelkesedéssel kapott a témára.

– Faterod is focizott? – kérdezte kíváncsian a férfi.

– Hát, régen igen, de egy ideje már inkább csak az edzéssel foglalkozik.

– Edző?

– Az ifi csapaté, aha – bólogatott hevesen a lány.

– Ádám bá’ a faterod?

– Igen, igen – mosolygott.

– Hah – konstatálta magában szórakozott mosollyal a férfi. Hitetlenkedve megcsóválta a fejét, majd újra belemerült az előttük tornyosuló, egyre sűrűbb hóviharba.

– Te is nála voltál a focicsapatban? – kérdezte egy idő után a lány félszegen és próbált együtt mosolyogni a férfival.

– Aha – mondta a férfi és közben újra elkomorult, majd hirtelen a lány felé fordította a fejét –Tudod, különös az élet. – lassan visszafordult az út felé – Egyik nap még minden rendben, aztán csak úgy, a semmiből elbaszódik az egész.

A lány maga elé nézett. Jobbnak látta csendben maradni. Lassan előrehajolt, elkezdett kotorászni a táskájában és elővette a telefonját. Még mindig semmi térerő. A töltöttség–jelzés pirosra váltott. Még öt százalék és lemerül. ’Mintha nem lenne mindegy’ gondolta magában és visszacsúsztatta a telefont az első zsebbe.

– Azt nézed, hogy keresett-e a fater? – kérdezte a férfi. A lány halvány gúnyt érzett a hangjában.

– Ja, aha. Csak szóltam neki, hogy jöjjön értem – hazudta ügyetlenül – és nem akarnám, hogy elkerüljük egymást.

– És még mindig a 30–as számát használja? Azt a 2115–ös végűt?

– A..ha. – válaszolta a lány döbbent lassúsággal.

–Hú, de megtanultam ezt a számot. Valamiért sosem akartam elmenteni. De valahányszor felvillant a kijelzőn….íjj apám…Ádám bá. Hát, szóval vicces, na – mondta és kurjantott egyet. Egészen felfokozott állapotba került és a gázra is jobban odatette a lábát.

– Hé, bocsi, lehet egy kicsit lassabban? – szólt a lány, mert elérkezettnek látta a pillanatot, hogy legalább valamiben megálljt kérjen.

– Ja, bocs, bocs, csak nagyon megörültem, hogy a nagytiszteletű Környei Ádám lányát van szerencsém hazaszállítani – szabadkozott fura hangsúllyal. Hosszan a lányra pillantott. Ő zavartan mosolygott vissza.

– És mondd csak, még mindig ott laktok a Pálóczi úton?

– Igen.

– Tudod voltam ám én nálatok nagyon sokszor. Csak te még biztosan kicsi voltál, nem emlékezhetsz. 

A mondandója végén élesen a lányra nézett, majd visszafordította a fejét.

A lány teljes zavarodottságában szinte elfelejtett félni. A tekintetét a férfire emelte, és várakozóan nézett rá.

– Tudod, különös az élet, hogy éppen most és hogy éppen téged vettelek fel. – hosszan elgondolkozott, majd vibráló kedvességgel a lány felé fordult:

– És amúgy, jól megvagytok a faterral?

– Igen, persze – felelte automatikusan.

– És muterod? Vele is jó a kapcsolat? Őszinteség meg minden? Jó kislány voltál, gondolom. Ahogy elnézem a kis tüchtig ruhácskádat, meg a szépen befésült hajadat.

A lány lassan bólintott. Próbált az ülésbe süppedni, amennyire csak tudott, közben újra a telefonja után nyúlt, a táskája zsebébe: még mindig semmi térerő. Az ablakhoz hajolt. A távoli fényekből nem tudta pontosan megállapítani hol járnak, csak azt, hogy minden reménytelenül messze van.

– Tudod, nagyon szép kis csaj vagy.

A lány előre meredt, de érezte a férfi időnként rá vetett, perzselő tekintetét. Egész testében remegni kezdett.

– Kár érted – mondta végül a férfi egészen lassan, immáron anélkül, hogy a lányra pillantott volna.

A lány nem tudta türtőztetni magát és keserves zokogásban tört ki.

– Én nem tudom, mi bajod van, de légyszi ne bánts, én nem csináltam semmit. Ha volt valami bajod apával, szerintem meg fogjátok tudni beszélni, kérlek szépen, ne bánts!

Az utolsó szavakat már szinte kiáltotta, miközben egész testében rázta a zokogás és a félelem.

A férfi egy pillanatra megütközött a látványon, úgy tűnt, mintha nem erre számított volna, majd gúnyos mosolyra húzta a száját.

– Na, meg lehet nyugodni. Én nem foglak bántani. Nem foglak megerőszakolni. – röviden elgondolkodott és folytatta – Nem foglak mindenféle kitalált feladat miatt a házamba rendelni, amikor nincs otthon a családom – újabb szünetet tartott.

Hangja az autó zúgása felé emelkedett. Nem is a lányhoz, inkább magának beszélt. A lány lassan abbahagyta a zokogást és csendes szipogással a férfi szavaira kezdett figyelni.

– Nem foglak megkérni, hogy fogd meg a farkamat különben kiteszlek a csapatból. Csak egy rövid időre. Úgy. És nem fogom meg a kezedet a kezemen és kezdem el le–föl húzogatni. Ezt persze csak addig tudom csinálni, amíg az asszony rajta nem kap. De persze nincs botrány, nincs semmi. Csak egy tönkrement félárva kiskölyök, aki úgyse számít senkinek. Szóval nem, én nem csinálok ilyet. Én nem vagyok olyan, mint az apád.

A rosszul záródó ajtókon beáramló menetszél kitartóan sikította tele az utasteret.

A hóvihar lassan csillapodni kezdett.