novella

Sótonyi Gábor: Porcelánkutya

- Bocsásson meg, Klárika, hogy ide, de gondolom, rá fog gyújtani - mondta Ágoston, hellyel kínálva vendégét a viaszosvászon terítővel borított kis asztal mellett, majd egy rozsdás kannában teavizet készített a villanyrezsóra.

Ágostont büszkeséggel töltötte el, hogy kétbalkezesnek tartott értelmiségiként legalább egy évben egyszer képes volt rendet, tisztaságot, harmóniát teremteni az őseitől örökölt, hatalmas belmagasságú, tágas budai lakásban. Sokkal megerőltetőbb feladat volt ez számára, mint dolgozatokat javítani, amivel legalább most, a téli szünetben nem kellett foglalkoznia. Tekintete végigsiklott a karácsonyi nagytakarítás során gondosan portalanított könyveken és megtisztított dísztárgyakon, és megállapodott kedves gyermekkori emlékén, a hófehér porcelánkutyán. Nézte, ahogy az erkélyajtón beáramló, bágyadt téli napfény megcsillant finoman kidolgozott idomain, miközben feszes tartásban, élénk figyelemmel, mégis derűt és méltóságot sugározva meredt rá vissza a könyvszekrény polcáról, mint egy rég elfeledett, előkelő rokon, aki váratlanul fontos tanúként lép elő a múltból.

Ágoston a hatodik születésnapjára kapta az édesanyja akkori lovagjától (Karcsi a „nipper”,ahogy később viccesen nevezte magában) aki mindenféle porcelán és fröccsöntött műanyag állatokkal kereskedett . Sokáig nem engedték meg neki, hogy hozzányúljon, mert féltek, hogy összetöri, csak messziről nézegethette. Mégis kedves játékává vált, mert az érinthetetlenséggel felpiszkált gyermeki fantázia varázslatos történeteket font köré, melyeket maga alkotott magának és a felnőttek nevetgélése közepette, hevesen gesztikulálva és érthetetlenül motyogva el is játszott magában, anélkül, hogy bármit is közölt volna történeteiből Karcsival, vagy az édesanyjával, akik soha nem is kérdezték, hogy mit játszik éppen. Aztán egy napon Ágoston édesanyja kövér, nagyhangú férfival állított haza, akinek a viccein folyton nevetni kellett, és többé nem volt tabuállat a porcelánkutya, lassan lefoszlott róla a gyeremekálmok aranyszövedéke, ott maradt pőrén a könyvespolcon porfogónak. Nem zavart, de nem is érdekelt többé senkit.

Most azonban, ahogy forgatta, nézegette Ágoston az ízlésével homlokegyenest ellenkező, szívének mégis kedves tárgyacskát, megannyi emlék tolult fel benne, amelyek látszólag már nem is kötődtek a porcelánkutyához, és közben csaknem megfeledkezett látogatóiról, akik hamarosan megérkeznek.

A facebookon lett figyelmes a gombszemével szeretetért esengő Lócira, és mivel ez valódi karácsonyi jócselekedetnek tűnt, mindjárt felvette a kapcsolatot az Állatsegítő központ részéről a tulajdonost képviselő munkatárssal. Idős, végstádiumú rákos beteg asszony, bizonytalan időre kórházba megy, rokonai, ismerősei nincsenek, fizetni nem tud, Lóci ,a kis, fekete korcskutya az egyetlen kincse, őt kellene befogadni. A tulajdonossal messengeren beszélték meg a találkozót, az idős hölgy hangja reszketett, beszéde akadozott, mondatai végére érthetetlenné rekedt. Ágoston a megbeszélt időpontnál húsz perccel korábbra állította a jelzőhangot okostelefonja emlékezető funkcióján, hogy ne érje készületlenül a vendégek érkezése.

Alig néhány perccel azelőtt, hogy a félénk, rövid csöngetés az ajtóból felhangzott, ott állt kimosakodva, megborotválkozva, visszafogottan elegáns otthoni öltözékben az előszobában, mert agglegényként kidolgozott magának egy stratégiát, amellyel olyan hosszúra nyújtotta a reggeli szunyókálást, amennyire csak lehetett, a mosakodásra, borotválkozásra, öltözködésre, reggelizésre és egyéb reggeli teendőkre szánt időt minimálisra redukálva. Esetlen sietséggel nyitott ajtót, mint általában azok, akikhez ritkán érkeznek látogatók.

Klárika, ahogy magát a telefonban nevezte, sovány, viharvert arcú, hetven év körüli nő volt, baljában nejlonszatyrot, jobbjában Lóci, a kis, fekete korcskutya pórázát tartotta. A kutya szünet nélkül, kellemetlen, éles fejhangon ugatott és mintha rossz előérzet gyötörné, mellső lábait kimerevítve próbálta megakadályozni, hogy a nő a lakásba húzza. A percekig tartó küzdelem talán meddőnek bizonyul, ha a tanár úr egy parizervéggel nem csalja be a kis vadócot. A nő ekkor megkönnyebbülten káromkodott egy kanyargósat, de mindjárt elnézést is kért.

– Azonnal beleszeretett magába -mondta és követte Ágostont a konyhába.

– Bocsásson meg, Klárika, hogy ide, de gondolom, rá fog gyújtani – mondta Ágoston, hellyel kínálva vendégét a viaszosvászon terítővel borított kis asztal mellett, majd egy rozsdás kannában teavizet készített a villanyrezsóra.

– Ez az egy maradt nekem. Ezt nem vehetik el tőlem. – gyújtott rá Klárika, de a szeme száraz maradt. – Meg ez itt – mondta és egy üveg rumot húzott elő a nejlonszatyorból.

– Még bármi történhet,  nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni. Vannak például esetek, amikor…

– Tisztában vagyok vele,  hogy mire számíthatok.

A füst kékes táncot lejtett a konyhaablakon beáramló napfényben, bele-belekapott ágaskodva a kis, fekete korcskutya, apró vakkantásokkal kísérve mutatványát. Ágoston és Klárika csendben figyelték. A villanyrezsón szortyogni kezdett a teavíz. A tanár úr csészét, cukros szelencét, egy tasak teafüvet vett elő a konyhaszekrényből, s nemsokára az asztalon gőzölgött a forró, illatos tea.

– Elhoztam volna a papírjait, de ennek nincsenek. Az utcán találtam – mondta Klárika, s a teáscsésze maradék űrtartalmát rummal töltötte fel. – Nagyon rossz bőrben volt. Szegény kiskutyám.

– Nyugodt lehet, Klárika, itt jó helye lesz. Mi is a neve?

– Lóci, a fiam után.

– Lóci! -mondta Ágoston, mire a kiskutya odalépkedett hozzá, és szaglászni kezdte a papucsát. A tanár úr megsimogatta a fejét.

– Amikor a telefonban meghallottam a hangját, rögtön tudtam, hogy jó gazdája lesz.

– Igyekezni fogok – mondta Ágoston. – Akkor talán, amíg hűl a tea, megmutatnám Lóci új birodalmát.

A lakásban régimódi, politúrozott stílbútorok és szocreál tákolmányok váltogatták egymást, hevenyészett ötletszerűséggel, mint a generációk, csak a nagyszobában uralkodott osztatlanul az antik esztétikum, komor, nagy könyvszekrények és szigorú ősök festményei őrködtek felette. Klárika itt meg is torpant egy pillanatra és csodálkozva jegyezte meg, hogy ő még ilyen szépet nem látott, ez olyan, mint egy múzeum. Azért majd megpróbáljuk élővé varázsolni,mosolygott Ágoston, ott lesz a karácsonyfa, már megvettem, lucfenyő, mutatott az erkélyajtó és az egyik könyvszekrény közötti sarokba, majd a kandalló és a hintaszék között, egy skótkockás pokrócra, az pedig a Lóci helye.

Klárika attól kezdve alig tudott megszólalni, hüppögve, egyre több rummal itta a teát, kékes füstbe burkolva viharvert arcát. Időnként bizonytalan mozdulattal lehajolt és remegő, vörös kezével igyekezett egy gyors simogatás erejéig utolérni a kiskutyát, aki izgatottan örvénylett fel,s alá a lakásban.

– Csak arra kérem, csukjon be minden ajtót, amikor elmegyek, hogy ne tudjon utánam szaladni – mondta Klárika az utolsó csepp rumot is kisajtolva az üvegből.

Távozóban a hála olyan erővel tört rá, hogy Ágoston lábai elé rogyott, és mindkét kezével az ajkához húzta a kezét, ám a tanár úr erélyes elhárító mozdulatot tett, és talpra rántotta a madárcsontú asszonyt. Klárika azonmód magához tért, lesimította molyrágta, lyukas pulóverét és tréningnadrágja foszló csíkjait, majd lehajtott fővel kilépett a lakásból. Ne felejtse el a mogyorós csokit, kiáltott még vissza a lépcsőházból, ne aggódjon, Klárika, nem felejtem el, biztos vagyok benne, hogy még találkozunk, válaszolta Ágoston a könnyeivel küszködve, áldott karácsonyt, tette hozzá, mielőtt becsukta az ajtót, de nem kapott választ.

Hogy a meghatottság fojtogató érzését elűzze, kotorászni kezdett a hűtőben, lejárt szavatosságú élelmiszert keresve Lócinak. Megfeketedett kolbászt, nyákos virslit, penészes sajtot helyezett a konyhaasztalra, amikről úgy gondolta, gasztronómiai élvezetet okoz velük neki, ráadásul spórolhat az utóbbi időben igencsak megdrágult szemeteszsákkal is, és már nyúlt volna a mogyorós csokiért, amit napokkal korábban készített a hűtő tetejére, hogy mindjárt megnyerje vele a kiskutya bizalmát, amikor hirtelen csörömpölésre lett figyelmes.

Remegő kézzel nyitott a nagyszobába, ahol az elé táruló látvány áramütésként hasított belé: nagymamai öröksége, az ingatag varróasztalka, ahová az emlékeztető hangjának megszólalása után, sietségében letette, meglazult lábán előredőlt, kedves gyermekkori emléke, a hófehér porcelánkutya pedig apró darabokra törve hevert a parkettán. A tettes farkát behúzva a sarokba húzódott, onnan tekintgetett riadtan a belépőre, majd amikor Ágoston közelebb lépett hozzá, felnyüszített és két mancsával eltakarta a fejét, mint aki veréshez szokott, így nem láthatta az új gazdája arcán megjelenő iszonyatot, később a szeméből szökő könnyeket. Ágoston homloka közepén kékesen kidagadt az ér, mint amikor valamelyik tanítványa égbekiáltó hülyeséget mondott irodalom órán, szeme kidülledt, nyakán rángatózni kezdett egy ín. Ezt nem kellett volna, törölgette a könnyeit másik kedves gyermekkori emléktárgyával, a monogramos díszzsebkendővel, melynek sarkába a nagymamája hímezte díszes, gót betűkkel a neve kezdőbetűit, majd egy hirtelen ötlettel a kiskutya nyakába tekerte sálacska gyanánt. Nem baj, kiskutyám, simogatta Lóci buksiját, most már az enyém vagy, mosolyodott el még mindig könnyezve, hogy milyen jól áll a sál a kiskutyának, már nem vehet el tőlem senki, húzta meg a monogramos díszzsebkendő két csücskét, majd mindkét tenyere Lóci nyakára tapadt. Arcán a szomorúság, a fájdalom, az agresszió és a gyönyör árnyalatai kibogozhatatlanul váltakoztak és elegyedtek. A következő percekről később, ha akart volna, sem tudott volna számot adni magának, a képek olyan összevisszasággal kavarogtak előtte, mintha részeg lett volna, ujjai mégis egy sebész gépies pontosságával dolgoztak. A kiskutya derekasan küzdött az életéért, egész teste reszketett az igyekezettől, hogy kiszabaduljon a csigolyáin egyre növekvő szorításból, izmai heves hullámokban vonaglottak, miközben körmével, fogával kisebb-nagyobb sebeket ejtett a felszisszenő Ágoston kezén, éles, nyüszítő hangokat hallatva, amely apró hörgésekbe váltott, majd elhaló pihegésbe fulladt. Guvadó szeme az utolsó pillanatig értetlenül nézett.

A tanár úr közös szemeteszsákba helyezte a porcelánkutya maradványait és Lóci tetemét. Annyira kapkodott, hogy a vért is elfelejtette lemosni a kezéről, így csaknem végigcsöpögtette a hátsó lépcsőt, ahol sunnyogva, gyors léptekkel levitte az áldozatokat a kukába. Volt ebben a torokszorító izgalomban valami kéjes, mint amikor gyerekkorában titokban csigákat kínzott. Az egyik lépcsőfordulóban lépéseket hallott, mire lélegzetvisszafojtva lapult a falhoz, de a lépések szerencsére eltávolodtak.

Miután kábulatából felocsúdva eltűntette a nyomokat, otthonában alaposan kezet mosott, majd kotorászni kezdett a nagy, politúrozott diófa asztal fiókjában, ahonnan nemsokára egy fényképet húzott elő, aranyozott, cizellált keretbe rakta, és elhelyezte a könyvespolcra, oda, ahol korábban a porcelánkutya állt. Aztán az átélt intenzív érzelmektől csüggedten a hintaszékbe roskadt, és lassan ringatózni kezdett, miközben csak nézte, sokáig nézte a fényképet, amelyről egy ábrándos szemű, szomorú asszony tekintett vissza rá, egy nő, akinek az arcvonásait minden reggel látta borotválkozás közben a tükörben, az édesanyja.

Áldott karácsonyt, mondta a fotónak.

Már csak egy nap volt szentestéig.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: