tárcanovella

Pompéry Judit: Érettségi bizonyítvány

A szocialista tábor különutas Romániája 1988-ra rohamtempóban sodródott a gazdasági csőd felé. Megbosszulta magát a korábbi kitelepítési politika. Nemcsak a ledózerolt falvak családi házai helyett sebtiben felhúzott városszéli lakótelepek kőkorszaki komforttalansága volt rémes, a házakkal eltűnt a kert és az istálló is, ahol a korábbi önellátási rendszerben megtermett a krumpli, zöldség, voltak tyukok és tojás, tehén és tejtermékek, a disznóvágás pedig fél évre biztosította a húst.

A két stoppos szinte a semmiből tűnt elő Biharkeresztes előtt kb. 20 kilométerrel a forró júliusi délutánban. Érthetetlen, hogy miért nem látták már messziről, hisz az alföldi táj itt sima, az országút egyenes, jobbra, balra szántóföldek, erdő, kanyar sehol. Mindegy. Megálltak, felvették őket. Mint kiderült, apa és fia, nagyváradiak és haza igyekeztek. A szándék szokatlannak tűnt, a mozgás fordított irányban volt jellemző, a stoppolás is meglepő.

Zsuzsa és Michael 1975-ös „felejthetetlen” nászútja Erdélybe vezetett. A természet szépsége, a sok és sokféle kulturális emlék, a helybeliek vendégszeretete nem kárpótolta őket a rengeteg viszontagságért, ami az ételmérgezéstől a nyugati árszínvonalú szállodában beújított – majd elhagyhatatlannak minősülő – bolhákon át a vízum-maceráig végül a tervezetthez képest egy héttel rövidítette meg élménydús, de mint kiderült, mézeshetekre alkalmatlan utazásukat. Akkor megfogadták: Soha többet Románia! Így telt el 13 év.

1988 nyarán a Magyarországi média felhívta a lakosság figyelmét, hogy akinek nincs sürgős dolga, az a válságos helyzetre való tekintettel lehetőleg ne menjen pillanatnyilag Romániába. A közúti határátkelőhelyeken a román szervek –  nyilván felső utasításra – már hetek óta az NDK-t is túlszárnyaló módon igyekezték elvenni az odaigyekvők kedvét a beutazástól. A mesterségesen lassított ellenőrzés eredményeként a határátlépés több napot is igénybevehetett, a feltartóztatott és Magyarországra belógó várakozó kocsisor sok kilométeres volt. A módszeres szekatúra nyilvánvalóan válasz volt a hónapok óta tartó illegális elvándorlási hullámra, melynek során elsősorban erdélyi magyarok igyekeztek átszökni Magyarországra.

A szocialista tábor különutas Romániája 1988-ra rohamtempóban sodródott a gazdasági csőd felé. Megbosszulta magát a korábbi kitelepítési politika. Nemcsak a ledózerolt falvak családi házai helyett sebtiben felhúzott városszéli lakótelepek kőkorszaki komforttalansága volt rémes, a házakkal eltűnt a kert és az istálló is, ahol a korábbi önellátási rendszerben megtermett a krumpli, zöldség, voltak tyukok és tojás, tehén és tejtermékek, a disznóvágás pedig fél évre biztosította a húst. Korábban. De most folyamatossá vált az élelmiszer- és benzinhiány. Az üzemekben a munka anyaghiány miatt akadozott – a bérkifizetések szintén. A politikai terror viszont nőtt. A Ceauşescu-éra legsötétebb pillanatait élte, miközben a Kárpátok Géniuszának legfőbb gondja az „idegen” – értsd szász és magyar – kultúra csírájának kiirtása volt. Utóbbiról falurombolás címen a világsajtó naponta tudósított.

Michael és Zsuzsa most úgy döntöttek, ez az a pillanat, amikor felfüggesztik régi fogadalmukat.

Beszerezték a tapasztalt erdélyjárók által javasolt cikkeket: LUX szappan, őrölt kávé 250 grammos kiszerelésben, táblacsokoládé, Vegeta, Kent cigaretta (a román vámosok jóindulatának elnyerésére akkoriban legalkalmasabb márka), és kiegészítették néhány saját ötlettel: praliné, rágógumi, kakaó és ami még rákacsintott Zsuzsára a nyugatberlini élelmiszerboltban. Erdélyi rokonsága, ismeretsége nem lévén Zsuzsa indulás előtt körbetelefonálta budapesti barátait, hogy kit kellene vagy lehetne meglátogatniuk Nagyváradtól Kolozsvárig. Kapott négy nevet és címet, ami elegendőnek ígérkezett a három napra tervezett kiránduláshoz. Négyéves kislányukat a budapesti nagyszülők gondjaira bízva nekivágtak. Így hozta össze őket a sors a két stoppossal.

– Ha nagyváradiak, szívesen hazáig visszük Önöket. Miért akarnak kiszállni mindenképpen a határ előtt?
– Ó, mi semmiképp nem szeretnénk román határőrbe botlani. Megvárnánk a szürkületet és inkább a bozótban.
– De hiszen az veszélyes, le is lőhetik Önöket!
– Van gyakorlatunk. Én már kétszer jöttem át a zöld határon – így az idősebb.
– Akkor miért mennek vissza? Minek ez az ide-oda?
– Először egyedül vágtam neki. Látni akartam, mik a lehetőségek. Három hete visszamentem a fiamért, aki idén érettségizett és felvennék a Budapesti Műszaki Egyetemre, de kell hozzá az érettségi bizonyítvány, amit nem hozott magával. Csak abban jött át, ami rajta volt. Elővigyázatosságból. Ha mégis elkapnának, csomagok, papírok nélkül hihetőbb, hogy véletlenül eltévedtünk. Szóval, most csak a bizonyítvány miatt mennénk. Megyünk és jövünk. Kipróbáltuk, tudjuk, hogy megy, van már gyakorlatunk.

Az apa villogó tekintetű, nyughatatlan, közepes termetű, köpcös ember. Ő szabja meg a dolgok menetét,  irányító típus. A magasabb, vékony fiú, akárcsak ha nem is róla lenne szó, rezzenéstelenül ült, mint aki egyszerűen megadja magát a sorsnak. Avagy megszokta, hogy apja dönt helyette. A házaspár végül rábeszélte a párost, hogy ne kockáztassanak. A külföldieket, ráadásul nyugati rendszámmal, nyilván kevésbé ellenőrzik majd, számukra kisebb a rizikó. Szívesen elhozzák a feleségétől az okmányt, amit a stopposok átvehetnek majd egy hét múlva Budapesten. Némi tanakodás után a férfiak megkönnyebbülve elfogadták az ajánlatot. Megadták a váradi címet, nevet, felírták a budapesti átadás helyét, idejét és kiszálltak Biharkeresztesnél.

A nyugatiaknak fenntartott sorban – ha úgy tetszik, soron kívül – a média riasztó híreihez képest aránylag kevés macerával és egy karton Kenttel könnyedén vették az akadályt, de már így is sötétedett, mire átjutottak. A jellegtelen, ronda szocialista iparváros, Bors után már sötétben érték el Nagyváradot. Kihalt volt minden. A tájékozódást nehezítette a hiányzó közvilágítás. Az utcák kongtak az ürességtől, csak elvétve lehetett egy-egy árválkodó lámpa vagy reklám gyér fényében kivenni néhány épület mibenlétét, mint például a városközpontban a nagy, kopott szocialista szállodáét. Helyismeret hiányában Micha kénytelen volt a kocsit többször is keresztbeállítani az utcán, hogy a reflektor fényénél el tudják olvasni az utcaneveket, házszámokat. Forgalom nem lévén nem akadályoztak és nem is veszélyeztettek ezzel senkit. A koromsötét furcsa volt és félelmetes. Zsuzsa szülei elbeszélése alapján a háborús légitámadások Budapestjét képzelte ilyennek.

Hosszas bolyongás után megtalálták a lakónegyedet, azon belül a megadott utcát. Micha leállította a kocsit a tömbök közti parkolóban. Noha nem dohányzott egyikük sem, honnan-honnan nem, szerencséjükre akadt náluk egy öngyújtó. A tűzcsiholó eszközzel  a kezében Zsuzsa megkereste a megfelelő bejáratot. A fekete kapualjban az öngyújtó pislákoló lángjánál előbb tanulmányozta a lakónévsort, majd a félelmetesen fekete lépcsőházban felbaktatott a harmadik emeletre. Körfolyosós épület, az aránylag kicsi lakások bejárata egymástól öt-nyolc méterre, a nyári hőségben az udvari ablakok szinte mind nyitva. Zsuzsa megborzongott, ösztönösen átérezte „a falnak is füle van” mondás igazságát.

Az ajtó előtt tépelődött, mivel kezdje, hisz neve az asszonynak nem mond semmit. Vajon hogyan sikerül gyorsan a folyósóról bizalmat keltenie annyira, hogy az beengedje? Bekopogott.
– Ki az? – hallatszott egy ijedt női hang.
– A férjétől … 
Zsuzsa be se tudta fejezni a mondatot, mert a hang tulajdonosa a résnyire nyílt ajtón hirtelen berántotta, majd azt mögötte azonnal kulcsra zárta. 

– Hát hogy vannak? Már három hete nem tudunk róluk semmit! Mit csinálnak? Hol laknak? Van mit enniük? Van munkájuk? Visszajönnek? És mi? Minket is átvisznek? Nem is tudom, adjak-e el mindent és csomagoljak, vagy inkább várjak. Mit üzentek? Mit gondol? Mit tegyünk?

Záporoztak a kérdések, és Zuzsa egyikre sem tudott válaszolni. Amikor végre érdemben szóhoz jutott, elmondta a rövid ismeretség történetét, hogy az érettségi bizonyítványért jöttek, valamint hogy férje az autóban vár.

– Nem, ez nem megy olyan gyorsan. Hozza inkább föl a férjét! Istenem, ha ennyit voltak úton, biztosan éhesek! Szégyelem, nem vártunk vendéget és nem nagy a kínálat, de azért tudok vacsorát adni. Dehogyisnem! Ragaszkodom hozzá!
– Különben is, hová készülnek most tovább? Várja Önöket valaki? Egyáltalán, hová mennek, mi az uticéljuk? Csak úgy, körülnézni? Szállodába? Ilyen későn? Jesszusom, az biztosan egy vagyonba kerül! Én még életemben nem jártam hotelban. Szóba sem jöhet!

1975-től kormányredelet írta elő, hogy külföldiek kizárólag szállodában éjszakázhatnak, privát elszállásolás még rokonok esetén is tilos volt. Erről vendéglátójuk nem tudott és hallani sem akart róla. Nem volt apelláta, lányát félálomban kiparancsolta az ágyából és átküldte a hálószobába, az ágyat áthúzta, adott két párnát és kedves, de ellentmondást nem tűrő határozottsággal előbb megetette, majd ágyba tessékelte vendégeit. Az egyszemélyes heverő kettőjüknek nagyon kényelmetlen volt, de úgy érezték, megsértenék az asszonyt, ha nem fogadnák el.

Másnap, mire felébredtek a lány már az iskolában volt. Az asszony előkereste az érettségi bizonyítványt. Arra az esetre, hogyha az eredeti a visszaúton fennakadna a vámosok horgán, Michael a biztonság kedvéért készített néhány fényképet az okmányról, majd eltette.

A reggeli a körülményekhez képest gazdag volt, Erzsike a lelkét is kitette azért, hogy meghálálja mindazt, amit látogatói tettek a családjáért. Akik átadták a fent említett lista szerinti, ilyen és hasonló célra előkészített egységcsomagjuk egyikét. Erzsike szeme akkorára kerekedett, mint egy csészealj.

– Mennyivel tartozom mindezért? – kérdezte annak a természetességével, aki világ életében feketepiacról él.
– Semmivel. Ajándékba hoztuk.
– Az lehetetlen. Nyugodtam mondják meg az árát, van pénzem. Máskor is szoktam kávét és egyebet kéz alatt venni – az üzletben egyáltalán nincs. Igaz, a gyár tartozik még háromhavi béremmel, de ezen a héten adtak fizetést. Meg az ember igyekszik más módon is. Szóval meg tudom fizetni. …
– Igazán ajándék?! Milyen alapon? Óriási segítség.Rettentő hálás vagyok! Nagyon köszönöm.
– A fiúkat öleljük. Mondják meg nekik, hogy mindketten jól vagyunk, csak ők hiányoznak. Rémes ez a bizonytalanság! De nem, ilyesmit ne, csak azt üzenem, mi rendben vagyunk és várjuk őket. Vagy valamilyen hírt, hogy hogyan tovább. Mindketten aggódunk értük, a jövőért! Nagyon szeretnénk mielőbb viszontlátni őket!
– Isten áldja Magukat! Vigyázzanak a további úton!

Következő vasárnap a megbeszéltek szerint a két férfi megjelent Zsuzsa szüleinek lakásán Budapesten. Átvették az érettségi bizonyítványt. Megköszönték. A férj lelkesen mesélte, hogy talált lakást, állást, hogy milyen további kilátásaik vannak, mit tervez a sráccal, valamint hogy most az eddig hiányzó papír pótlásával az egyetem is sínen lesz. Kizárólag új budapesti életükről, reményeikről, személyes terveiről szóltak, amikben az otthonhagyott nők nem szerepeltek. És a férfiak nem is kérdeztek róluk semmit.
                                                                                                                                                                                                Ennek ellenére Zuzsa igyekezett híven beszámolni látogatásukról.

– Erzsike érezhetően rettenetesen aggódik. Egyrészt Önökért, másrészt belebetegszik a bizonytalanságba. Mi lesz velük? Mi az Önök további terve? Visszamennek? Vagy át akarják őket is Magyarországra hozni? Mikor? Mire készüljön? Szeretné tudni, mire számítson, hogyan tovább! Támpontot keresett és tanácsot kért. De mi sajnos nem tudtuk semmilyen megnyugtató választ adni neki. Kéri Önt, sürgősen vegye fel vele valamilyen módon a kapcsolatot!

– Hm. Az albérlet megfizethető és rendes. Bizakodó vagyok, kétféle munkát is ajánlanak. Minden esetre a fiam holnap az egyetemet intézi. Igen. Rengeteg a teendő, ismerkedünk az új élettel, mert bár a nyelv közös, sokminden mégis más. Budapest klassz város. De nem is tartjuk fel Önöket tovább. Nagyon köszönjük a segítséget. A viszontlátásra, minden jót!

Zsuzsa és férje szótlanul álltak az ajtóban és hosszasan nézték egymást. A misszió sikeres volt, mégsem tudtak igazán örülni neki.


(A kép forrása: WordPress Free Photo Library)

4 comments

Leave a Reply to Iván Cancel reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: