krimi

Szlavicsek Judit: Légy/ott (regényrészlet)

– Néha, ha rád gondolok, elképzelem, hogy mással vagy... – folytatja, mintha meg se hallotta volna, amit mondok – aztán kimegyek a vécére és hányok. Ugye nincs senkid? – kérdezi és a törzsével egészen kifordul, hogy a szemembe nézzen. Olyan közel van, hogy a lehelete beletolakszik az orromba. Nyelek egyet és fogalmam sincs, mit mondjak. De úgy látszik, nem is kell. Mikor újra megszólal, süt a gyűlölet a hangjából.

2019. február 2. szombat este

Mintha minden apró darabokra hullana szét bennem.

Képtelen vagyok koncentrálni.

Mikor magamhoz tértem, az volt a legrosszabb.

Az első pillanatban azt hittem otthon vagyok. Aztán rám szakadt minden.

A szám taplószáraz. Tompán, lassú ütemben lüktet a fejem, kétoldalt a halántékomnál.

A hányinger a semmiből érkezik. Mire felfogom, a felkövetelőző ételmaradék már a torkomig szalad.

Annyi időm van, hogy oldalra fordítsam a fejem és lehányok az ágy elé. Félhomály van, de azt érzékelem, hogy szőnyeg van az ágy mellett. Mert nem csap zajt, ahogy földet ér.

Megpróbálok a könyökömre támaszkodva felülni, de semmi erőm sincs. A két légkalapács a halántékomnál legalább három fokozattal magasabb sebességre vált. Érzem, hogy ha nem akarok újra hányni, vissza kell feküdnöm.

Próbálok emlékezni. Emlékeznem kell. Rá kell jönnöm, mi történt velem.

Muszáj megtudnom, hogy hol vagyok. És miért.

Éles, de csendes kattanás. Fém a fémen fordul simán, zökkenőmentesen.

Az ajtó, valahol a szoba másik végében lassan megnyílik. Éles fehér fény tolakszik a feketeségbe, összeszorítom a szemem, hogy tűszúrásoknak tűnő fájdalmat megszüntessem.

Csak egészen kicsit emelem meg a fejem, és kényszerítem magam, hogy újra kinyissam a szemem.

A széles fénycsíkba egy fekete sziluett tolakszik. Ott áll középen és engem néz. Egy férfi. Ő az. Már emlékszem. Annyi mindenre emlékszem. Emlékeim már vannak. Csak segítsen valaki megértenem őket.

Ellép az ajtónyílásból és felém indul. Egy pohár van a kezében. Óvatosan megkerüli az ágy mellett húzódó szőnyeget, a poharat leteszi az éjjeli szekrényre, aztán anélkül, hogy rám nézne, elfintorodik. Ha valami érzelmet le tudok olvasni az arcáról az talán egy árnyalatnyi csalódottság. Persze lehet, hogy tévedek. Alig látom, pedig ahogy lehajol, hogy a szőnyeg széleit összefogva fölemelje, egész közel van az arca az arcomhoz. Érzem a parfümje illatát, megismerném ezer közül, még a szőnyegből áradó bűz sem képes teljesen elnyomni.

Akkor is éreztem, mikor először találkoztunk. Soha azelőtt nem éreztem még csak hasonlót sem. Úgy képzelem, valami méregdrága márka, amit rendes boltokban nem is lehet kapni. Persze lehet, hogy tévedek és egy tucatillat, de az valamiért nem tűnik valóságosnak.

Neki olyan nincs. Legalábbis abból, amit eddig megtudtam róla. Ahogy megismertem.

Most is nyugodt. Mint akkor, legelőször. Csak a szeme ne lenne. Szürke őrület.

– Idd meg ezt. Mindjárt jobban leszel – mondja és az összehajtott szőnyeggel a kezében elindul az ajtó felé. Most kellene. Felpattanni, kirohanni, most kellene elmenekülni. Mégsem mozdulok. Jártányi erőm sincs. Ha most bármit is megkísérelnék, biztosan megkötözne. Szedd össze magad. Gondolkozz. Össze kell szedned magad.

Anélkül megy ki az ajtón, hogy visszanézne. Nem aggódik, hogy szökni próbálok, vagy hogy megtámadom. Becsukja az ajtót és a zár engedelmesen visszakattan én meg újra egymagam maradok a sötétben.

Fogalmam sincs, mennyi időm van addig, míg újra visszajön és azt sem tudom, mit fog akkor csinálni. Csak azt tudom, hogy addigra fel akarok készülni. Bármit is akar csinálni velem, én készen fogok állni. Nem fogsz ellenkezni. Ezt ismételgetem magamban, mint egy eszelős. Kibírok bármit, csak életben maradjak. Fejbe vág, mikor rádöbbenek, mennyire rettegek a haláltól. Visszamenőleg szégyellem magam mindazért, amit gondolatban valaha is megtettem érte. Amiért imádkoztam, amire néha eszelősen vágytam, most tűzzel égeti az arcomat.

A nagy francokat, te hülye! Élni akarsz, ha beledöglesz is.

A szomjúság lassan úszik a tudatomba és eluralkodik mindenen. Nem enged szabadulnom. Óvatosan feltámaszkodom a könyökömre és a poharat bámulom a redőny csíkjai közt beszüremkedő fénymorzsákban. Csak egy pillanat lenne meginni. Elképzelem, ahogy az áttetsző folyadék hullámokban zúdul le a garatomon. Sírni tudnék. Nem nyúlok a pohárhoz. Fogalmam sincs, tett-e bele valamit. Nem kockáztathatok.

Aztán Márkra gondolok és most már valóban sírni kezdek. Belefordítom az arcom a párnába és igyekszem minél halkabb lenni. A bennrekesztett érzelem széjjelfeszíti a tüdőmet, úgy érzem, megfulladok. Visszafordulok, megtörlöm az arcom a könnyű vászon paplanhuzat sarkában és mélyen kifújom a levegőt.

Nem fogok itt megdögleni. Érte. Magamért. A gyerekért.

Centiről centire emelkedem, a szemem behunyom, hogy a szédülést csillapítsam, aztán a lábaimat óvatosan a padlóra teszem. A jobb lábam talpán hűvösebbet érzek. Végigtapogatom magam: a bőr miniszoknya elcsavarodott a derekamon, a nylonharisnya elszakadt a jobb lábamon, szabadon hagyva a lábfejemet. A mélyen dekoltált body odalenn a helyén, a kapcsok begombolva: nem erőszakolt meg.

Bárcsak megtette volna. Akkor talán már túl is lennénk az egészen és mehetnék is haza. Egy szombat esti triplaáras fuvar, némi extrával. Mikor először találkoztunk, már akkor tudtam, hogy egyszer vele valami baj lesz.

És akkor bevillan. A telefonom. A lehetőség, hogy talán csak egy hívásra vagyok a szabadulástól pillanatnyi ostoba illúzióba ringat. Kapkodó mozdulatokkal végigtapogatom az ágy minden szegletét, az éjjeliszekrényeket. Sehol semmi. Aztán eszelősen nevetni kezdek. Az se érdekel, hogy meghallja. Legalább bejön, és akkor végre történik valami.

Kezdjük már, történjen meg.

És valóban. Nem kell sokáig várnom, hogy a zár újra elforduljon.

Megáll a nyitott ajtóban és felkapcsolja a villanyt. A kezeimet a szemem elé kapom aztán néhány másodperc után lassan leengedem és apró lépésekben kinyitom a szemeim. Felállok. Érzem, hogy kóvályog a fejem, széles terpeszre húzom szét a lábaimat és minden idegszálammal koncentrálok, hogy ne vágódjak el. Bármit is tett bele a kólába, amit megittam, mikor megérkeztem hozzá, nem lehetett nagyon erős. Nem akarta, hogy hosszú időre kiüssön, vagy, hogy meghaljak tőle.

Csak azt akarta, hogy maradjak. És ez sikerült is neki.

– Jól vagy? – kérdezi, és egész furcsa az egész. Mintha a kedvemet keresné. Majd beleőrül, hogy a kedvemre tegyen. Elindul felém, aztán megtorpan, visszalép az ajtóhoz, beilleszti a kulcsot, elfordítja és beteszi a nadrágja zsebébe. Odajön, most ott áll szorosan előttem és bűnbánó kutyaszemekkel néz – Ülj le, beszéljünk – mondja- és óvatosan leereszkedik az ágy szélére.

Döntök. Leülök melléje. Azon az oldalon van a kulcs a nadrágjában.

– Azóta nem tudlak kiverni a fejemből, mióta megismertelek – kezdi, én meg érzem, ahogy megint felkeveredik a gyomrom. Nem értek semmit sem. Csak csinálja, amit akar. Essünk már túl az egészen – Ülök az irodában és arra gondolok, vajon épp mit csinálhatsz – folytatja, aztán elhallgat és magát bámulja az ablak üvegében.

Lenézek a kezére, azt hiszem, ezt írják úgy le a könyvekben, hogy tördeli a kezét. A feszültség egy árnyalatnyit enyhül bennem, mikor rájövök, hogy nem akar bántani. Most nem. Még nem. Úgy döntök, beszéltetni fogom.

– Hogy érted ezt? – kérdezem és igyekszem semleges hangon beszélni – Hiszen ez csak üzlet. Megcsinálom, amit akarsz, te meg mész vissza Pestre. Azt hittem, elégedett vagy. Nekem azt mondtad.

Lehajtja a fejét, a füléig egyenesre megnövesztett haja előrehullik az arcába. Egészen ősz, pedig nem lehet több negyvennél.

– Néha, ha rád gondolok, elképzelem, hogy mással vagy… – folytatja, mintha meg se hallotta volna, amit mondok – aztán kimegyek a vécére és hányok. Ugye nincs senkid? – kérdezi és a törzsével egészen kifordul, hogy a szemembe nézzen. Olyan közel van, hogy a lehelete beletolakszik az orromba. Nyelek egyet és fogalmam sincs, mit mondjak. De úgy látszik, nem is kell. Mikor újra megszólal, süt a gyűlölet a hangjából.

– Tudom, hogy van. Látom rajtad. Te is csak egy büdös kis kurva vagy. Azt hittem, te más vagy, mint a többi.

Érzem, hogy a tenyeremből csorog az izzadtság. Kétségbeesetten próbálom megfejteni, mi történik velem éppen. Bedzsináz, hogy szerelmet valljon. Aztán lekurváz. Mondjuk az még rendben is van.

– Mégis, mit vársz tőlem? Mit tegyek? – kérdezem, és a hangom nem is lehetne őszintébb.

– Fogalmam se volt, mit akarok. Úgy volt, hogy a Fritz megint csinál egy bulit annak a vonyarci hotelnek a wellness részében. Mint a múltkor. Emlékszel – kezdi, én meg nagyon is emlékszem. Azután mondtam, hogy vele többé sose megyek el. Akkor se csinált velem semmi extrát. Teljesen nyugodt volt akkor is. Mint egy vulkán alig néhány perccel a kitörés előtt.

– De én eldöntöttem, hogy nem érdekel a buli. Egy rakás fasz szívja a csíkot és nyalja a seggemet. Mondtam, hogy jövök, de vegyen ki nekem egy külön házat. És, hogy a dupláját fizetem, mint szoktam. Vagy még többet. Csak legyél itt egész éjszaka.

Ülök mellette az egyik legmagasabban fekvő gyenesi ház egy bezárt szobájában szombat éjszaka és arra gondolok: ezt én csesztem el. Rögtön tudnom kellett volna, hogy ez így nem oké. Hogy erre nemet kéne mondanom. A Vera is megmondta, mikor felhívtam. Azt mondta, felejtsem el, ilyen helyre egyedül menni tilos.

Én meg azt válaszoltam, hogy ezt azért utoljára még megcsinálom. Csak azt nem mondtam, hogy miért. Még néhány hét és többet úgyse fogom tudni csinálni. Akkor már meglátszik.

Mikor újra megszólal, összerezzenek. Majdnem megfeledkeztem róla. Majdnem elfeledkeztem arról, hogy fogva tart.

– Lehetnénk együtt – mondja váratlanul és egészen izgalomba jön – Kiveszek neked egy lakást Pesten. Ott vagy. Vársz rám. Mikor tudok, megyek. Csak az enyém vagy – Látszik, hogy egészen beleéli magát a külön bejáratú valóságába, sőt, ahogy az arcára nézek, azt látom, gondolatban valójában már ott is van. Kipirult, erősen izzad, vékony ajkát benedvesíti a nyelvével és kapkodva veszi a levegőt.

És akkor fejbevágom.

A cipőmet nem sokkal előtte tapogattam ki a lábammal az ágy alatt. Óvatosan a jobb lábam mellé kotortam és amíg beszélt újra és újra eljátszottam magamban, hogy fogom felkapni és a halántékába állítani a tűsarkot.

Persze elvétem. A cipő oldalról áll a kezemben, a talp műanyag éle nagyot üt ugyan, de csak arra elég, hogy meglepődve a fejéhez kapjon.

Egyáltalán nem számított rá, hogy megtámadom. Mégis mi a francra számított.

Kezével a halántékát szorítja, a szája tátva a meglepetéstől, én meg már ki is rántottam a kulcsot a zsebéből.

Ahogy kilövök az ajtó irányába, érzékelem, hogy ügyetlenül felkászálódik ő is.

Szerencsém van. Azonnal betalálok a kulccsal, elfordítom és már kinn is vagyok.

A nappali közepén ér utol.

Hátulról megránt a hajamnál fogva, elvágódok, a csípőcsontom keményen a kőpadlónak ütődik. Az agyam most tiszta, az érzékeim tökéletesen kiélesedtek. Fel kell kelnem. El kell érnem az ajtót. Meg kell csinálnom. Megfordulok.

Felettem áll. Felnézek rá és megdöbbent, amit a szemében látok. Nem dühös, nem gyűlöl, nem eszelős, nem akar megölni. Sír.

Elfordítja a fejét, ellép mellőlem és leül az étkezőasztal melletti egyik támlás székre. Lehajtja a fejét. Most olyan, mint egy gyerek, akit addig cukkoltak a menők a napköziben, hogy dühében felrúgta a kukát és most várja, hogy a tanító néni kiossza rá a büntetést.

Mikor először megláttam a tévében annyira más volt. Majdnem hangosan kimondtam Márknak, hogy én ezt az embert ismerem. A nappalijukban ültünk és a tévékettő híradója ment. Csak egy rövid rész volt vele, talán két mondatot, ha mondott, de az nagyon rendben volt. Csak a szeme. Az ne lett volna ugyanolyan. Szürke őrület.

Döbbent vagyok. És gyűlölöm. Felülök, mellettem a padlón a hajam egy nagy csomóban kitépve. Kicsit odébb néhány élénkpiros csöpp a magasfényű beige padlón. Az orromhoz nyúlok, érzem, ahogy  a meleg, ragadós vér a kezemhez ér. Beletörlöm a harisnyámba, aztán a földre támaszkodva talpra állok, odamegyek hozzá és simogatni kezdem a haját.

Csatakos csíkokban lóg az arcába. Erősen izzad, kapkodva veszi a levegőt. Eszembe jut, hogy talán bevett valamit, azért csinálta ezt az egészet. Az megmagyarázná. Az annyi mindent megmagyarázna.

Lassan mozgatom a kezem, előbb a feje tetejére teszem, aztán lesimítok bal oldalt a füléig, vigyázok, hogy ahhoz ne érjek hozzá, azt valahogy elképzelhetetlennek tartom, aztán felemelem és kezdem elölről. És suttogok. Olyan, mint egy mantra. Ugyanazt a mondatot ismételgetem, egymásba ér az eleje a végével, ötször is el tudom mondani egyben, mire levegőt kell vennem.

Mindenrendbenvan. Ezt ismételgetem.

Már alig sír. A fel-felszakadó zokogása mostanra ostoba hüppögéssé szelídült. Megtörli az orrát a keze fejében, aztán várakozóan felnéz rám. Szégyelli, hogy folyik az orra. Azt akarja, hogy adjak neki egy zsebkendőt. Ezért szégyenkezik, és ezt akarja.

Egy pillanatra ellépek mellőle és kirángatok egy zsebkendőt a dohányzóasztalon álló papírdobozból. Ott van az asztal közepén, közvetlenül a hátizsákom mellett. Hihetetlen, hogy eddig nem vettem észre. A kezébe adom a vékony fehér papírt, elveszi és alaposan kifújja az orrát.

Újra a háta mögé lépek, az izzadt fejét nekitámasztom a hasamnak és halkan dúdolni kezdek. Dallamtalan dalt dúdolok és lassan ringatom.

Mostanra teljesen abbahagyta a sírást. Fáradtnak tűnik. Egy pillanatra mintha el is bóbiskolna.

– Nem mondom el senkinek – suttogom, aztán folytatom a dúdolást. Nem reagál, egészen elernyed, beleengedi magát a ringatásba.

Évszázadoknak tetsző idő múlva aztán megfogom az egyik kezét és finoman felfelé húzom. Engedelmeskedik. A kanapé felé indulok, nincs több mint öt lépés. Életem leghosszabb öt lépése.

– Aludnod kell – mondom lágyan és a vállánál fogva lenyomom a kanapéra – Ki kell pihenned magad – súgom, és egy lépést hátrálok.

Beleütközöm a dohányzóasztal szélébe, a szívem valószínűtlen helyen dobog. Felveszem a hátizsákot, egészen biztos vagyok benne, hogy pillanatokon belül vége lesz az egésznek. Oldalazva indulok a bejárat felé anélkül, hogy egy pillanatra is levenném róla a szemem. De ő nem törődik velem. Mintha tényleg aludni akarna. Előre-hátra hintáztatja magát a kanapé szélén ülve és a padlót nézi.

 – Nekem mennem kell. De te csak pihenj – mondom utoljára, aztán futni kezdek a bejárati ajtó felé. A kulcs benne a zárban, rossz irányba próbálom fordítani, elakad, fuldokolva veszem a levegőt, többé már nem merek hátranézni, végre rájövök, hogy fordítva csináltam, mikor jó irányba próbálom, rögtön engedelmeskedik.

Feltépem az ajtót és állatias erő robban bennem, ahogy futni kezdek a széles előkerten át a kiskapu felé. Zárva. Nem nézek hátra. Képtelen vagyok hátra nézni. Bal lábammal fellépek a betonalapra, aztán a hideg vasoszlopokba kapaszkodva felhúzom magam. Szinte felnyársal odalenn, ahogy egyik lábamat átlendítve a szűk oszlopok közé ékelődöm, aztán nyüszítve felhorkanok, a másik lábammal lábujjhegyre emelkedve ellököm magam és átlendülök.

Aztán már csak futok. A hideg levegő belezúdul a számba, majdnem széttépi a tüdőm, az egyik ház udvarán kutyaugatás robban, húzom magam után, mint kéretlen udvarlót.

A hegy tetejéről alábukó hosszú utca közepéig jutok, mikor lelassítok, aztán egy beépítetlen telek előtt az útpadkára ülök. Mezítláb vagyok. A fogaim ütemesen csattannak össze, úgy reszketek. Egy örökkévalóságnak tűnik, mire a kezeim engedelmeskednek annyira, hogy a hátizsák belső zsebéből elő tudom venni a telefonomat.

“Gere ertem most mar eljöttem az utca közepéjg gyere csak” –  pötyögöm alig mozgó ujjaimmal, aztán várok rá. És rá is gondolok. Arra, hogy ha ő nem kér meg, ha ő nem könyörög, hogy ezt az egyet még csináljam meg, sose jövök ide.

Amíg oda nem ér nem sírok. Több mint tizenhárom perc – figyelem minden másodperc vánszorgását a telefonomon. Több  mint tizenhárom perc, amíg bármikor utánam jöhet. Amíg bármi megtörténhet. Küldhet valakit, hogy vigyen vissza. Vagy, hogy fejezze be.

Aztán valahonnan a távolból meghallom az autó hangját. Bőg a motor a hegyre felfelé. Elviselhetetlenül hangosnak hallom az újra néma éjszakában. Mintha egy jelölőrakétát lőne ki, ami épp rám mutat.

Satufékkel áll meg mellettem.

Látom a szemén a rettegést. És a szégyent. Nem kérdez semmit. Nem mer kérdezni.

Kinyitom az ajtót az anyósülés felől, aztán visszavágom.

Hátralépek és kinyitom a hátsó ülését. Beülök és becsukom magam után.

Aztán sírni kezdek. Akkor már tudok újra sírni.

Miklós indít, és közben nem veszi le rólam a szemét a visszapillantó tükörben. Mintha egy pillanat lenne, ahogy leérünk a hegyről.

Lassítás nélkül hajt rá a 71-esre aztán tövig nyomja a gázt. Az autó meglódul, én meg összegörnyedek, és mindkét kezemet a hasamra szorítom.

A görcs darabokra szaggat, érzem, hogy elönt a vér odalenn.

Elfogynak a könnyeim.

Felnézek, egymás szemébe nézünk a visszapillantó tükörben, Miklós szemei szégyenkeznek, simogatnak, mindent megígérnek.

– Vigyél be az ügyeletre – mondom kopogósan, aztán hozzáteszem – Ezért valaki felelni fog. Ezért felelni fogtok mind.


(A borítókép a szerző felvétele)

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: