regényrészlet

Havas Juli: A doktornő meséje (részlet egy disztópiából)

A kórház fogadócsarnokában a szokásos hőmérséklet mérés és a kötelező rövid imádkozás után történt valami más is. Egy másik terembe terelték őket, ahol hosszú asztaloknál a Parancsnokság alá tartozó terepruhás egyenruhások ülnek. A személyzet több sorban, egymástól minden irányban legalább másfél méteres távolságban álldogál. Senki nem tudja mi történik, amennyire ellátnak az asztalokig, úgy tűnik, hogy rövid tájékoztatás után mindenki aláír valamit, majd a felkarjába oltást kap.

Ma reggel csoda történt: a hosszú téli reggelek kellemetlen varjúkárogása után madárcsicsergésre ébredt. És napsütésre. Hallja ugyan a szél hangját, végül is április van, de az ég, amire rálát az ágyából, élénk kék. Ma biciklivel fog menni. Teljesen felvillanyozza a gondolat.
Dr. Kertész Anna utálja a metrót. A hosszú sor előtte, majd a még hosszabb álldogálás a kocsi kopott – állítólag rendszeresen fertőtlenített – műanyag kalitkájában, amivel elválasztják az utasokat egymástól, nagyon nyomasztja már. Mindenütt plasztik kalitkában állnak, a boltokban, a bankban, igaz, egyre ritkábban, mert az online ügyintézés kiszorította a személyes megjelenést. Vannak ugyan családi kalitkák is a várakozáshoz, a körbezárt magányt azonban semmilyen formában nem lehet megszokni.
A maszkokat könnyebben és gyorsabban fogadták el. Ma már szokványos.
Jólesően kinyújtózik, aztán felül és a dereka körül kényelmesen elrendezi a párnákat, úgy várja a kávéját. Az ágy másik oldalán még ott van a férje testének a lenyomata, ilyenkor már kint van a konyhában. A kávé illatára várva, mint minden reggel, ölébe teszi a tabletet és elolvassa híreket. Szereti a reggeli rituálékat.
A Covid-27 járvány harmadik hullámának leszálló ágán vannak, írják és az egyébként lapos görbe is megnyugtatóan lefele mutat. Az utolsó két pandémiához képest jóval kevesebb beteg volt idén. Világszerte kevesebb, mint ötmillió fertőzött van ebben a hullámban és a halottak száma is néhány százezer alatt maradt.
Egyébként nincs újdonság, tervezik a vészhelyzet feloldását. Védőeszköz van bőven, írja egy másik portál. Ez is igaz, a gyártás megsokszorozódott, semmiben nem szenvednek hiányt. A tökéletesen záró, egyszer használatos védőruhák kényelmes lélegző anyagból készülnek és mostanában vidám mintásakat is vásárolt a parancsnokságuk. A hazai gyártású, N101-es maszkok kényelmesek és biztonságosak. Foglalkozás közben, úgy tudják, egyetlen dolgozó sem fertőződött meg a Covid-25 óta, ami óriási teljesítmény. Védőcipőt is kaptak, jegyre. Ahhoz képest, hogy majdnem egy napig álltak érte sorba egy sáros és hideg gyárudvaron, nem túl jó a minősége.
Védőoltásuk továbbra sincs, mert sorra megbuktak a molekulák a biztonsági teszteken. Gyógyszer se nagyon lett, persze arra senki nem számított igazán. Meglehetősen utópisztikus elképzelés volt az, hogy egy ilyen gyorsan mutálódó vírus ellen bármit is ki tudnak fejleszteni. És továbbra sincs válaszuk arra, hogy hogyan maradnak tünetmentesek egyesek és miért halnak meg mások. 
A Triadon-országokhoz tartozók – vagyis az államközösségük – továbbra is maximálisan elhatárolódik az éjszaki országokat magába tömörítő Höfuðborgarsvæðið-államközösségtől, olvas még egy főcímet, akik álhírekkel ássák alá a régió biztonságát. Miután északon súlyos áldozatok és sokszázezer halott árán érték el a nyájimmunitást, mégis sikerült olyan hamis híreket elterjeszteniük, miszerint már a Covid-20 idejére készen volt a védőoltásuk és a kiterjedt átoltásnak köszönhetően leszámoltak a járvánnyal. Mindenki tudja persze, hogy ez csak a szokásos nord-liberal hazugság.
Szép új világ. Hazai hírekkel folytatja az olvasást.
Valami tüntetés volt itthon, valamelyik értelmiségi csoport vonult megint, de elzavarták őket. Bár vannak dolgok, amivel nem tud egyetérteni, nem bánja, hogy eltakarították őket. Elege van abból, hogy valaki mindig panaszkodik. Hetekig-hónapokig otthon ülnek home office-ban, alig néhány szakma dolgozik és mégis ők tüntetnek.
Ambivalens érzései vannak. Régen szabadelvű volt, mint minden fiatal, amúgy most sem öreg, csak jócskán harminc felett, de a mostani zavaros világban – hasonlóan a nagytöbbséghez – vágyja a rendet és a kiszámíthatóságot. Másrészt, amíg ő békében élhet és dolgozhat, nem akar felfordulást a környezetében. Ráadásul nem kötelező itt élni, mindenki szabadon mozoghat nemcsak náluk, Triadonon belül, de egész Európában. Akinek nem tetszik, elmehet, de aki marad, tartsa be a szabályokat. Miközben a Covid-járványok többmillió emberéletet követeltek, súlyos gazdasági recesszió lépett fel és óriási a munkanélküliség, a humán értelmiségiek mindenféle zavaros – oktatás, könyvkiadás, színház és hasonló, aktuálisan marginális – elvek miatt tüntetnek.
A többség viszont az egészségügyhöz való nehezített hozzáférés miatt lázong.
Hol van az a világ a Covid-19-hez képest, amikor a teljes lakosság szolidáris volt velük, akik a fronton harcoltak a járvány ellen. Talán már régen kikerült a kollektív tudatból az, amikor étellel, itallal és tapssal kedveskedtek az egészségügyi dolgozóknak. Ma már csak dühösek rájuk. Mert nehezen érik el őket, mert hosszúak a várólisták és mert nincsenek megelégedve azzal, amit nyújtani tudnak. Hiába kommunikálják a vezetőik, hogy fáradtak, kevesen vannak és túlterheltek. 
És újabb egészségügyi reformot tervez a kormány, olvassa. Most nincs kedve a részletekhez, bent a kórházban úgyis megtudja.
Nem érzi a kávé illatát. Hirtelen összeszorul a gyomra az emlékezéstől. Amikor elkapta a Covid-20-at, akkor is a szaglása ment el először. Hosszú betegsége utáni hosszú lábadozása végére megváltozott a világ és soha semmi nem lett többé ugyanolyan, mint azelőtt. A változások persze érthetők, az állandó járványveszély sok mindent felülírt.
Ránéz a telefonjára: hat óra tíz perc. Időben ébredt, mint mindig. Csend van. A hálószobaablak bukón van, pedig ilyenkor reggel ki szokták tárni. A’aron, kiáltja, merre vagy? Nem válaszol. Nehezére esik koffeinhiányos állapotban kiszállni az ágyból. Kicsoszog a konyhába. A kávéfőzőre ragasztott cetlin a piros szívet látja meg először.
„Sürgősen behívtak. Kávé bekészítve. Szeretlek. Ui. Biciklit kikészítettem.”


A kórház fogadócsarnokában a szokásos hőmérséklet mérés és a kötelező rövid imádkozás után történt valami más is.
Az imádkozásról csak annyit, hogy az elején majdnem mindenki tiltakozott, vagy azért, mert ateisták voltak, néhányan pedig más vallásúak, vagy csak simán nyűg volt még egy kötelező penzumot teljesíteni. Ő ugyan ateista, de jobb a békesség. Elmormol néhány szót, illendőségből az államközösség több nyelvén is – letekint reád¹, ispod njegovih ociju, sub ochii lui vagy hogy békesség és egészség, mir i zvadlje, pace si sânâtate, ilyesmiket – és kész. Fölösleges ezt felfújni. Mostanra szokványossá vált.
A terembe, ahova átirányítják őket, hosszú asztaloknál a Parancsnokság alá tartozó terepruhás egyenruhások ülnek. Másfél méteres távolságban álldogálnak. Senki nem tudta mi történik éppen, amennyire elláttak az asztalokig, úgy tűnik, hogy rövid tájékoztatás után mindenki aláír valamit, majd a felkarjába oltást kap. Talán a Covid-27 ellen, megy végig a hír, de gyorsan elvetették. Hiszen azt az újságok diadalmasan megírták volna.
Chipet tesznek beléjük, jönnek az üzenetek a mobiljaik belső csoportjaiban. Régóta lógott ez a levegőben. Amennyire tudják, a kormány jó ideje tervezte az egészségügyi dolgozók nyilvántartásának ezt a módját, mert a mobil applikációk egyre megbízhatatlanná váltak, a térerő sokszor nem volt megfelelő és a mozgósításuk emiatt nehézkessé vált.
Amikor sorra kerül, aláírja az azonosító chip iránti kérelmet, amit semmi perc alatt belőnek a két BCG hege mellé, a bal vállába. Nem is fájt. Az applikációját feltelepítették a telefononjára és a biztonság kedvéért kapott egy token-szerű kütyüt is, amit magánál kell tartani. Adnak egy tájékoztató kártyát, a legfontosabb tudnivalókkal és az azonosítójával. Utasították, hogy jegyezze meg a számát. V-1984.
Mit jelent a V? – kérdezi dr. Kertész Anna.
Vilmát.
Mármint Vilma? – ismétli meg a választ.
Igen – mondja a katona, akinél aláírt -, valami doktornő volt, úgy tudom.
A Hugonnai Vilma leszek? – muszáj röhögnie.
Nem, asszonyom – válaszolja a katona – hanem csak sima Vilma.
Nem vagyok asszonyom – utálja, amikor a civilek így szólítják.
Elnézést, doktornő – egészen udvarias ez a férfi, állapítja meg magában, mégis ingerülten folytatja a kérdezősködést.
És mindenkit átneveznek?
Igen.
Mi lesz a nevemmel? A saját nevemmel? Azért használhatom azt is?
Nem, asszonyom, nem lesz szüksége a régi nevére – gyorsan helyesbít – doktornő, ez lesz az új neve.
Mi értelme van mindenkinek más nevet adni? – próbálkozik.
Nem adnak mindenkinek más nevet – mondja a katona és lenéz az asztali képernyőre.
Hanem?
Mindenkit ugyanúgy hívnak.
Mármint minek? Vilmának?
Igen. A doktornőket mind Vilmának – bár egyre abszurdabb az életük, alig hisz a fülének.
És a férfiakat? – a katona úgy tesz, mint aki nem hallja. – Kérem, jegyezze meg a számát. V-1984 – mondja, de nem néz fel. A terem másik oldalán mintha valami dulakodás lenne, úgy tűnik, de nagyon gyorsan elcsitul a mozgolódás.
Hát azt kurvára nem lesz nehéz, illik a helyzethez, a szép új világhoz – válaszolja, de a katona arca rezzenéstelen marad, vagy nem hallja, vagy nem érti.
Elköszönés nélkül fordít hátat és megy ki a teremből a liftek irányába. Az első emeleten ahogy átmegy az intenzív osztály fotócellás ajtaján, azonnal meghallja meg a kiabálást.
Méghogy Géza! – ordítja egyik kollegája, dr. Markovics Zorán – a rohadt kurva anyjukat nekik, azt.
Ezek szerint a férfiak Gézák lettek – a letaglózott érzésből, hirtelen vált át a hangulata és kezd el röhögni – Gézák lettetek. És mi lett a jeled, G1G? – utal egy sok évvel korábbi viccre. Nem tudja abbahagyni a röhögést, leül az első rozzant székre, ami a megviselt számítógépasztal előtt áll, és hangosan hahotázik. Egyetlen rövid pillanatra sírásnak hallja saját hangját.
Hát nem baszd meg, nem mindenki lett Géza. Csak a problémás doktorok. Akik hőbörögnek, azok.
És a nem zűrösök? – még vihog, annyira abszurd.
Érdemektől függően vannak Lajosok, Jánosok, Ignácok és Albertek.
Mármint Markusovszky, Sellye, vagy Szentágothai? Semmelweis és Szentgyörgyi? És melyik az egyenlőbb név?
Azt még nem tudjuk. Csak azt, hogy Csáth Géza a tápláléklánc alja. Na és te mi lettél?
Vilma.
És mások?
Én is Vilma lettem – mondja lassan egyik kolleganő. Sokan vannak bent, mégis csend van. Hallgatni szokványos lett.
Nincs másik név. Minden doktornő Vilma – szólal meg mégis egy másik is.
Azért ezen már te sem kacagsz, ugye? – Zorán elkomorodva ránéz.
Nem, nagyon nem – válaszolja Anna, mostantól Vilma-1984. – Alighanem a Géza alatt vagyunk. Doktornők a tápláléklánc alja alatt.
Baszd meg, mi lesz még itt.
Reméljük, nem sokáig. Előbb-utóbb kirúgják a Betegügyi minisztert, nem?
Nem fogják – mindannyian a hang irányába fordulnak. A főnökük jött be. – Most jövök a minisztériumból. A pozíciója biztosabb, mint valaha.
Ó, hogy bassza meg a jóég – ordítja Zorán -, hogy az a magasságos tenné…
Légyszíves – mondja neki a csendben a főnökünk. Állnak az osztály közepén és hallgatnak.
Főnök – szólal meg valaki – kérdezhetek?
Kérdezz.
Főnök, neked mi lett a neved?
János-1900.
Nem rossz – elég nagy csend van, csak a monitorok sípolása hallatszik. De azt már tényleg nagyon régen megszokták, talán nem is hallják. Szokványos.


¹ Utalás Margaret Atwood: A szolgálólány meséje történetre

1 comment

Leave a Reply to Silvermoon Cancel reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: