novella

Koskovics Éva: Mád, 1940. január 16.

Napok óta ítéletidő van. Azt mondják az öregek, ilyen nagy télre még ők se emlékeznek, mint amekkora ez az idei, negyvenes január. Nem elég nekünk, hogy hadakoznak, hogy ijesztgetnek minket ezzel a háborúval már megint, épphogy elfelejtenénk azt a másikat, már megint egymásnak kell menni. Ki érti meg ezt, mért van erre szükség?

Édes jó istenem, de jó is, hogy bejöttünk a tél előtt a faluba! Odakint a Becsken ebben a nagy télben most mit is csinálnánk? Ez a szerencsétlen Ilon is jól kifogta, hogy ilyen nagy télben kelljen neki szülni. Jó, hogy nem az ünnepek alatt jött világra a gyerek, bár az is igaz, hogy akkor legalább már kicsit megerősödött volna erre a nagy hidegre.

Olyan fáradt vagyok, hogy még imádkozni se bírok. Az ágyamon Jóska fekszik a másik szobában. De jobb ez így most, ide egy pár napig biztos, hogy nem engedem bejönni. Elmondok egy imát, aztán remélem, elalszok egy kicsit így ülve legalább. Mostanáig, az elmúlt hetekben azért nem aludtam, mer’ azon aggodalmaskodtam, mi lesz, ha akkor indul be a szülés, amikor a bába nem lesz otthon, vagy lesz valami istentelen időjárás és nem tudja elhozni őt senki. Álmomban se gondoltam vóna, hogy ilyen hideget fogunk ki, azt meg még úgy se, hogy nem a szülő asszony lesz a nagyobb gond, hanem a két ember.

Napok óta ítéletidő van. Azt mondják az öregek, ilyen nagy télre még ők se emlékeznek, mint amekkora ez az idei, negyvenes január. Nem elég nekünk, hogy hadakoznak, hogy ijesztgetnek minket ezzel a háborúval már megint, épphogy elfelejtenénk azt a másikat, már megint egymásnak kell menni. Ki érti meg ezt, mért van erre szükség? A Jóistent arra kérem minden nap, nyissa fel a szemét ennek a sok embernek, oszt tanuljanak már abból, ami eddig vót, éljünk már békességben. De nem kérhetem elég jól, mer’ igencsak nem találok meghallgatásra. Vagy olyan rossz az ember, hogy meg akar bennünket büntetni az Isten? Küld ránk megint valami nagy csapást?

Hol is jár az eszem ahelyett, hogy aludnék. Még az imádságot se mondtam végig. De szinte rám jön a reszketés, ha erre a kicsinyke gyerekre gondolok, aki a világra jött ma nálunk. Erzsike. Ilon megsúgta nekem mán, hogy ha lány lesz az istenadta, akkor ő Erzsikének fogja hívni. Úgy mondta, hogy az én nevemet adják akkor neki. Bár engemet senkise szólított sose Erzsikének, én mindig csak Erzsi vótam. Igaz, az uramnak sokszor Aranykorona. Így szól hozzám gyakran: „én Aranykoronám”. Meg van ez veszve. Ilyen öregen is csak hízelegni tud. De ma jól ránk ijesztett ő is, meg az a haszontalan fia, a Jóska. Aki az én fiam is, bár néha alig hiszem el. Jöttek a fájások Ilonnak, én meg mondtam nekik, fogjanak be a szekérbe, oszt menjenek Szántóra a bábáért, mert én ehhez nem értek, sose szerettem ezeket az asszonyos dolgokat. Csinálom a kertet, a fődeket, az állatokat, főzök, mosok, viszem piacra amit el lehet adni, de ha valaki beteg, vagy ha szül, onnan én menekülök, én azt nem bírom látni se. Elég vót az nekem egyszer, rágondolni is rossz azóta is. Hát, ma kijutott pedig a betegségből és a szülésből is bőven.

Rossz vót nézni őket, ahogy ebben a nagy hidegben, hófúvásban nekiindultak az útnak. Szegény jószág! Rátettek ugyan egy pokrócot, de így is nehezen indult neki. Még tán sose láttam ilyen nehezen elindulni. Máskor alig hiszi, hogy kihozzák az istállóból, olyan megbízható, sosincs vele semmi gond. A nyomorult Ilon is eléggé meg vót rémülve, pedig ő jóval több gyerekszülést látott már, mint én. Az ő nagy családjában annyi gyerek született, ő meg már kislyány korától ott ólálkodott. Még pár hete nevetve mondta, neki ez már ismerős dolog, nem fél tőle, látott ilyet eleget, segédkezett is. Azt is mondta, neki ez a gyerekszületés mindig is tetszett, tudja, mit kell csinálni, reméli, nem fog vele nagyon megküszködni.

Ma is próbált engem megnyugtatni, még ő mondta nekem, ne izguljak, nem fog az olyan gyorsan megszületni, bőven ideérnek a bábával. Még azt is mondta, elég, ha az anyjának meg a nővérének szólunk. De az anyja is öreg már, nem akartam, hogy ebben az ítéletidőben le kelljen ide másznia a rossz lábával. Mondtam az embereknek, útközben szóljanak be azért a Marinak, Ilon testvérének, az legalább jöjjön át addig is.

Én még ilyen ideges életemben nem vótam. Már tisztára azt gondoltam, ezek odavesztek, valami történt velük útközben, mer’ olyan soká nem jöttek vissza. Aztán kiderült, hogy nem találták a bábát. Körbejárták a fél világot, mire meglett. Közben majd megette őket az isten hidege, úgyhogy be kellett kopogniuk Kálmán komához, adjon nekik legalább egy csupor meleg lőrét. Hát, az adott. Amilyen hitvány lőréket azok isznak, nem is csodálom, hogy mire ezek hazaértek a bábával, mindketten olyan rosszul voltak, hogy jártányi erejük nem vót. Alig tudták a lovat kifogni. Felváltva szaladgáltak a budira, rázta őket a hideg. Az asszonyok az egyik szobában, ez a két szerencsétlen meg a másikban. Én meg köztük szaladgáltam, meg ha vót időm, tördeltem a kezem, imádkoztam, azt se tudtam, melyikhez menjek. Estére az öreg be is lázasodott rendesen, szinte sütött a feje a láztól. Vizes borogatást tettem rá, próbáltam megitatni. Egyik jobban jajgatott, mint a másik, csikart a gyomruk, fájt a fejük. Igen rosszul voltak. Aztán Jóska az asztalra dőlve aludt el, alig tudtam utána odarimánkodni az ágyhoz. Most az én vackomon alszik. De mikor utoljára megnéztem, mán neki is lángolt a feje. Arra is tettem vizes borogatást. Remélem, reggelre jobban lesznek! Jól nézünk ki, ha hazahoztak itt nekünk valami nyavalyát a gyermekágy mellé!

Mint a bolond, mást se csináltam, mint tüzeltem. Amikor csend volt, nem nyögött nagyon Ilon, be-beléptem abba szobába is, hogy rakjak a kályhára. A konyhában is égett rendesen a tűz a sparhelten, ott jó nagy pára is vót, mer’ kellett vizet forralni folyamatosan. Annak most különösen örültem, hogy mindig van fa az eresz alatt, nem kellett messze menni érte. Egyszer fogyott ki a víz a vederből, és muszáj volt kimenni a kúthoz. Hát, az most nem volt egyszerű, pedig igazán nincs messze. Azt hittem, ráfagy a kezem a kútra is, a vederre is. Itt van két ember, oszt mindent nekem kell csinálni.

Megkönnyebbültem, amikor hajnalban meghallottam a gyereksírást. Hajnali négy óra volt, de még sötét, amikor a bába szólt, kész van minden. Kinyitottam a bejárati ajtót, el se láttunk a kapuig, olyan istenverte ítéletidő volt. Befújta a havat a szél a kertbe, kemény fagy volt, biztos, hogy tíz foknál is jóval hidegebb. A kitett bilibe is belefagyott minden, mint a kő.

Mondtam a bábaasszonynak, ezek az emberek úgy megbetegedtek, hogy nem lehet rájuk számítani. Jobb lesz neki, ha megvárjuk a reggelt, és majd akkor szólok valamelyik szomszédnak, vigye haza. Persze fekvőhelyet nem tudtam már adni a nyomorultnak, így visszament a szobába és ott a kisdikón ledőlt egy kicsit pihenni. Ilon mellett a nagy ágyon Mari, a testvére aludt, mint akit agyonvertek. Ő, Ilon még nem aludt, kérdezte, mit szólt Jóska ahhoz, hogy lánya született. – Mit szólt vóna? – mondtam. El van az most magával foglalva, olyan rosszul van. Azt se tudom, eljutott-e a tudatáig, amikor mondtam neki.

De magamban gondoltam, hogy nem lesz boldog tőle Jóska, igencsak arra számított, hogy fia születik. Mindegy, majd születik az legközelebb. Ráér még megszületni, fiatalok. Meg aztán, ha nem születik meg, az se baj. Nem megy majd legalább háborúba. Mer’ mindig ezen kell nekünk, asszonyoknak rettegni. Elviszik? Nem viszik? Túléli? Nem nyomorodik meg bele? Ez a Jóska is itt nekünk, az egyetlen gyerekünk. Aztán ki tudja, mikor sorozzák be. Elviszik, oszt itt marad ránk az asszony, meg a gyerek. Jól nézünk ki! Vagy ha meg nincs háború? Akkor meg ezek a férfiemberek úgyis csak addig jók, amíg nem bolondítja meg őket valami hitvány nőszemély. Vagy amíg el nem kezdenek inni.

Nekem nem lehet panaszom az uramra, rendes ember vót világéletében. Igaz, dógozni nem szeret annyira, nem olyan szorgalmas, mint én vagyok, de legalább nem is iszik. Megelégszik azzal a napi egy csupor borral, amit adok neki. Ezér’ szereti a zsidó is, akinél vinclér, mert tudja, nem fogja meginni a borát. Az is velem beszéli meg a munkát, nekem hagyja meg, mit mikorra kéne elvégezni, nekem osztja ki sokszor, mi mennyi. Még a pénzt is nekem számolja le. Nem is baj, mer’ én meg rá tudtam beszélni őt, hogy engedje meg, vessem be a szabad földterületet krumplival, babbal, mákkal. Még az asszonyságnak is küldtem abból a szép babból, meg mákból, mer’ meghálálta a frissen trágyázott földet, igazán szépen termett minden. Rendes ember az. Nem tudom, mit zsidóznak ezek ott fent Pesten, mire való ez a gyűlölködés. Aki jó ember, az jó, aki meg rongy, az rongy. Nem attól függ ez, hogy ki milyen vallású.

Nézzem mán meg ezt a gyereket, nem is néztem még rá. Be van bugyolálva, alig látszik ki az arcocskája. Ilonnak is be van csukva a szeme, tán tud egy kicsit aludni. Kimerült nagyon. Nem egy erős asszony, gyenge fizikumú. Pedig a családjában annyi szép, jóvágású ember van.

Na, te kis jószág! Te milyen leszel, te Erzsike? Hány évet fogsz megélni? Milyen embert fogsz majd ki magadnak? Imádkozhatok mostantól érted is!

Jól megrakom a kályhát, remélem, reggelig már kitart. Milyen jó, hogy kivágtuk az öreg fákat a Gyötrikben! Lesz elég tüzifa, bármilyen hideg is ez a tél.

Egészen elpilledtem ebben a meleg szobában. Kicsit pihenek itt a kisszéken a kályha mellett. Elmondok már végre egy imádságot ezér’ a gyerekér’ is, aztán ha megvirrad, megyek, keresek valami fuvarost a bábának. Addigra tán ez a bolond szél is alábbhagy.

2 comments

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: