Nem volt azoknak semmijök se. Ahogy mondom. Semmijök. Meg míg annàl is kevesebb. Hát csak segít az ember, muszájból, mer van szíve.
Idejöttek 1 ève nyáron. Az Èva nagyapjàè volt a hàz, de mióta az öreg megadta magàt a Jóistennek üres vót az, mint templom szüret idején. Azt nem tudom kèrem, hogy honnan jöttek. Egyszer csak làttuk este, hogy pislákol a fèny az első abkakbul. Mink pont ràlàttunk, szemben volt a hàz a mienkkel.
- Na, valaki beköltözött az öreg Pista omlatag hàzàba! – mondtam az asszonynak – Csak ràjuk ne düljön!
Olyan volt az a ház, mintha már nem is lett volna. Mondom az Éva meg a Zoli azér csak beköltöztek a gyerekekkel, és olyan ügyesek vótak, szípen lassan rendbe tettek ott miegymàst. Segítették is őket sokan a faluból, mer jó emberek az Éváék, meg hát az öreg Pistát is kedvelték annak idején. Ottan mink szeretjük a jó embereket. A Zoli az kosarakat, meg ládákat font vesszőből a tiszta két kezivel. Jófajtákat. Örültünk is hogy egy vesszős vetődött közènk, mer az nem vót addig. A kosarakért cserèbe kaptak sok mindent a faluból. Pénze ott nem vót senkinek. Azt nem tudott senki adni. Fizettek mással. Étellel, ruhával, magokkal, palántával, kinek milye vót. A magokat, palántákat az Éva elültette. Mire ősz lett szépen termett aminek kellett, s ették ami abból kijött. Megszerettük mink is őket. Jóravaló népek. Az Éva átjárt hozzánk beszélgetni Marival, olyan asszonyi dolgokról. Ki tudja azt követni, csak azt néztem, hogy Éva szeme mindég nevetett.
Még kutya is került az árokpartról. Valamelyik gyerek cihülte haza. Olyan divatos nevet adtak neki, hogy azt a jóisten sem jegyezte vón meg. Mindig csak Csöpinek híttam, ha a levesből átvittem neki a csontot.
Aztán a tetőre is került bàdog, pala, üveg, cserèp, fólia, meg tudomis èn mik. A Hódoskarcsi hozta nekik innen- onnan. Mindig egy keveset. Egyik ilyen vót, a màsik olyan. Mèg színre is különböztek. Mire a küszöbre telepedett a tél, befedtèk a házat. Elkészült a tető. Olyan lett mint a templom ablaka, csupa szín, meg csillogàs. Abban gyönyörködtünk az asszonnyal, s talàlgattuk miket ad ki, milyen formàkat az a sok összevisszasàg. Az asszony mindegyre egy angyalt làtott bennük. Mondta is, hogy vigyàznak ràjuk odaföntről. Az ablakokat egyiket beszögelték deszkával, a màsikat fóliázták. Hol mi került éppen.
A tél keserves vót nekik, de minekünk, meg a falunak is. A Zoli a kosarakat is elégette, csak hogy meleg legyen néha azoknak a kicsiknek. Mindenki azt égetett a kályhában a télen, amit csak tudott. Fát ritkán láttunk. Ruhát, szemetet, gazt, bútort, még a kutyaszart is eltüzeltük. Oyan sűrű, bűzös, barna füst ült a házakon, mintha az ördög lehelte volna körbe az egész falut. Be is szorult mindenki a házába egész télre. A fene akarta azt a lehelletet magába szívni. Nem tudom, hogy bírták ki abban a hideg házban víz és minden nélkül. De kibírták, mind. A gyerekek is. Mind az öt gyerek. Krisztusom az égben. Muszáj volt.
Tavasszal Éva szeme megint nevetett, ahogy átjött egy kis lisztet kérni.
- Mónikának ma szülinapja van. – mondta.
Adtunk nekik két bögre lisztet persze. Úgy szeretett volna egy kis lepényt sütni annak a kisjánynak. Volt még egy kis baracklekvárunk is. Azt is odaadtuk, legyen a lepény mellé. Mónika volt a legkisebb. 3 éves lett tavasszal. Nagy barna szemei vótak, átjárt hozzánk játszani a cicával. A cirmossal. Szép gyerek vót. Az embernek csak van szíve. Muszáj vót segíteni.
Nyárra tovább építgették, csinosítgatták a házat. Zoli újra fonni kezde a kosarakat, vesszőseprűket. Elültették az új magokat. Mèg azt a rèszeg kerítèst is egyenesbe rakták a ház előtt.
Egy nap àtmentünk a megmaradt rètessel, gondoltam örülnek neki, láttam bent is milyen szépen kipucolták a házat. Még tapétáztak is. Ilyen rózsás fehér tapétával. Volt ott egy hütő is, kapták adományba valami Gyermekjézustól. Még a tavasszal hozták, nagy csinadrattával. Nevetett Éva, hogy jó, jó csak nincs villany. Így abban tartották azt a kevés ruhát, amilyük vót azon kìvül amit hordtak, és amit nem égettek el a télen. Öten vótak a gyerekek. Alig jutott mindegyiknek abból a kis rétesbül.
Hát az ember, akinek van szíve bírja- e ezt nézni? Muszáj vót segíteni.
Aznap este találtam ki, mondtam is az asszonynak, a Marinak:
- Te én bekötök ezeknek villanyt az utcárul. Nem jár erre senki, nem veszi azt észre senki se!
Tudtam, hogy kell, mer a fiam a szomszéd faluba már csinált olyat. Csak egy kampó kell, meg vezeték, azt megy az gyorsan. Egy hétre rá már meg is vót. Úgy örült az Éva, meg a Zoli, és az összes gyerek, hogy csak úgy sajdult a szívem belé. Nem győztek hálálkodni. Zoli adott rögtön két seprűt, meg egy kis kosarat. Pedig vót már seprünk, de nem mondtam neki.
Nem gondoltam, hogy baj lesz. Krisztusomra nem gondoltam. Csak a muszáj vitt bele. Muszáj vót segíteni nekik. Este végre lámpavilágnál vacsoráztak, és bekapcsolták azt a hűtőt.
Aztán ősszel megtörtént. Nem gondoltam, hogy baj lehet avval a vezetékkel. Olyan szípen ment minden addig.
Aznap Éva kint szedte a kelbimbót az ebédhez, a gyerekek meg itt-ott szerte a házban. Mesélték később, hogy a két kicsi a konyhában játszott bújócskát. Mónika a hűtő mögé akart elbújni. Be is fért volna, olyan kis apró vót még.
Mi csak a nagy kiabálást hallottuk, aztán a Mari hívta a mentőt, de már késő vót.
Rosszul látta az asszony, nem angyalszárny vót az a tetőn.