regényrészlet

Nagy Kriszta: Olvadás (regényrészlet)

Sötét van, mikor magamhoz térek. A fejem fáj. A nyakamig húzott paplan alól csak a jobb kezem lóg ki. Tű fölött ragtapasz. Robert az ágy melletti széken ül. Arcán kék sebészi maszk. Először nem is ismerem meg. Háta görnyedt, kezei ernyedten lógnak az ölében. Szeme a szürkére kopott kórházi szoba falát nézi. Meredten. Üresen.

Újév reggelén korán ébredek. Hosszan nézem Robert kócos fejét a párnán. Amit átkarol izmos karjával. Mint gyerekek a plüss játékot. Némán kiosonok a fürdőszobába. Belebújok a köntösömbe, feljebb tekerem a fűtést, majd visszamászom a jó meleg paplan alá. És újra elalszom. Robert borostás állának cirógatására ébredek. Szégyenlősen a fejemre húzom az óriási paplant. 

Kora délután mászunk ki az ágyból. Ebédet rendelünk. A Jedermannból. Robert lencsefőzeléket enne én a fasírtra szavazok krumplisalátával. Naná, hogy két somlóit is kérünk mellé. Amíg az étel megérkezik, letusolunk. Felöltözünk. Robert hazaugrik tiszta ruháért. Megszoktuk ezt a kétlakásos életet. Kínosan ügyelünk, hogy ne hagyjunk egymásnál semmit.

Lilian hívása a desszertnél fut be. Nem kérdez semmit. Mosolyából látom, hogy tud mindent. Amíg beszélnek, rendet rakok a hálószobában. Kiszellőztetek, tiszta ágyneműt húzok. Kicserélem konyhában a falinaptárt 2021-esre. Idén süteményeket fogok nézni. Lefőzök két adag cappuccinót. 

Sétálunk egyet a Duna-parton. Az idő hideg, ködös. Fagyos szél fúj. A város csendes. Hallgatjuk a víz csobogását. Mosolygunk a kutyáját sétáltató idős házaspárra. És nem gondolunk a holnapra.

Amikor lassan, észrevétlenül kúszik közénk a ránk váró ismeretlenség. Nem akarom, hogy Robert elmenjen. Okolom magam, amiért beleszerettem. Mert beleszerettem. Bármennyire nem akartam. Az ő szemében is a félelmet, a dilemmát látom. Menne is. Maradna is. Nekifutunk néhányszor a témának, de mindig eltereljük a szót. 

  • El is felejtettem – kezd bele kávéját kortyolgatva. – Kibontottam a borítékot, amit Jozefa hagyott. 
  • Elolvasta a végrendeletet? – Döbbenek meg.
  • Dehogy. Az az ügyvédnél van – és kivesz a zakója zsebéből egy összehajtott borítékot. – Ezt ni – nyújtja felém. Még szét se hajtom, mikor belém mar a kérdéssel. – Miért hazudott nekem? – Értetlenül nézek rá. Kezemben remeg a papír. – Eszter. Vagy szólítsam inkább Majának?

Szavai megsemmisítenek. A vér kifut az agyamból. A világ elsötétül.

A nappaliban térek magamhoz. A fejem lüktet. Elviselhetetlen a fájdalom. Kinyitom, de azonnal vissza is csukom a szemem. Az egyetlen, amit látok ebben néhány másodpercben, Rober ijedt, bűnbánó arca. Nem emlékszem, hogy mi történt. Az utolsó kép, amit fel tudok idézni, Robert komoly arca, amint egy borítékot nyújt felém. 

  • Ne… haragudjon – erőltetem ki alig hallhatóan a szavakat.
  • Ne beszéljen. Mindjárt itt van a mentő. Csúnyán beverte a fejét – érzem, ahogy megfogja a kezemet. Mindig meleg ujjai most hidegek. – Nem tudtam időben elkapni… Ne haragudjon – teszi hozzá bocsánatkérőn. – Igazságtalan voltam.

Megrohannak az emlékek. Szorosra zárom a szemem. Nem érdekel, hogy a csengetés éles fájdalomként hasít a fejembe. Nem érdekel, hogy egy idegen hang azt kéri, nyissam ki a szemem. Nem nyitom. Hagyom, hogy oldalra fordítsák és megnézzék a fejem. Ami lüktet. Nem érdekel, hogy a mozdulattól felfordul a gyomrom. Ismerős az érzés, ahogy erőszakosan a szemembe világítanak. Tisztában vagyok vele, hogy jön az injekció, a kórház. Nem érdekel. Semmi. És senki. Elvesztem. Megint. Talán el is mosolyodom, mielőtt megint elvesztem az eszméletemet.

Sötét van, mikor magamhoz térek.  A fejem fáj. A nyakamig húzott paplan alól csak a jobb kezem lóg ki. Tű fölött ragtapasz.

Robert az ágy melletti széken ül. Arcán kék sebészi maszk. Először nem is ismerem meg. Háta görnyedt, kezei ernyedten lógnak az ölében. Szeme a szürkére kopott kórházi szoba falát nézi. Meredten. Üresen.

  • Jobban van? – Rendezi össze magát, mikor észreveszi, hogy felébredtem.
  • Azt hiszem.
  • Agyrázkódása van. Ma éjjel bent tartják, de ha jobban lesz, holnap kiengedik.

Nem kérek bocsánatot. Nem köszönöm az aggódást. Nem mozdulok. Nem gondolkodom. Nem érdekel, hogy Robert itt marad-e vagy sem. Nem akarok vele beszélni. Senkivel sem akarok beszélni. Csak vele. Akit nem hívhatok fel. Úgyhogy nem beszélek. Lecsukom a szemem. Alvást színlelek. Reggelig. Akkor megvizsgálnak. Hümmögnek, de elengednek. 

Robert taxit hív. Arca komoly és bűnbánó. Szemei karikásak. Ő sem aludt éjjel. Sajnálom. Őt is, magamat is.

Beveszem a gyógyszert, amit kaptam. Úgy kortyolom a jéghideg vizet, mint fuldokló a levegőt. Húsz óra múlva talán minden könnyebb lesz. Húsz óra múlva talán lesznek válaszaim a ki nem mondott kérdésekre. Húsz órát kell kibírnom. És magyarázattal kell szolgálnom a történtekre.

Helyette fejfájásra és kimerültségre hivatkozom. El akarom küldeni. El akarom engedni. Nem engedi. Nem megy el. Jeget hoz egy törölközőbe csavarva. A borsót pedig visszateszi a mélyhűtőbe. Pirítóst csinál, gyümölcsteát főz. Mézet tesz bele. Sok mézet. És citromot. A pirítóst megvajazza. Sajtokat rak a tányér szélére és felém nyújtja. Mint egy apa. Ennem kell. És innom. Minden más ráér. 

Megvárja, amíg elveszem a bögrét és kortyolni kezdem a teát. Csak akkor áll fel és megy vissza a konyhába. Telefonálni. Lilian-nel beszél. Egy másik apaként. Szavak töredéke úszik be a nappaliba és keveredik a sajtok és a tea illatával. A gondoskodás illatával. Ami könnyeket csal a szemembe. Észreveszi.

  • Sajnálom Robert. Nem így kellett volna… – kezdek bele, de képtelen vagyok folytatni.
  • Durva voltam és igazságtalan. Maga bocsásson meg, Eszter! 

Beszélni akarok. De képtelen vagyok. Nem jönnek a szavak. Lefagytam.

  • Szeretném elmondani. Az igazságot – szólalok meg végtelen percekkel később.

És elmondom. Hogy ki Varga Maja. Mesélek Kovács Mátéról, a kuruzslójáról. Érzelmek nélkül. Mint egy jégkirálynő. Elmondom, amit még soha senkinek. Hogy hogy halt meg Maja. Néhány mondatba sűrítve.

És minden szó úgy hat rám, mint egy rianás. A zokogással úgy szakad ki belőlem a megmagyarázhatatlan érzéskavalkád, hogy megszűnik a külvilág. Robert hatalmas, erős karja tart, ringat, nyugtat. Ölelésében olvad ki belőlem a jeges félelem. A félelem, hogy elvesztem. 

Így alszunk el kora délután. Összefonódva. Kimerülten.

Így ébredünk késő este. Összefonódva. Elzsibbadva.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: