novella

Erdődi-Juhász Ágnes: Fénytörés

Mondtam én nektek, ezek szerelmesek, ti meg csak ráztátok a fejeteket: tanár diák viszony, az itt nem módi. Na meg annál több esze van ennek a jóembernek. Most akkor kinek volt igaza, kérem szépen?

Látod azt a fényes pontot a Kentaur lábánál? Csalfa látomás csupán a múlt kútjának peremén; itt, ahol a gravitáció rablánca bokánkra szorul, négy és fél évnyi szó, vágy, hamis ígéret veszett azóta a semmibe. Ha valamilyen csoda folytán mégis teleportálni tudnál oda, a tükröződő fény valós idejébe, s mondjuk, egy óriási távcsővel a Földre tekintenél, talán még láthatnád is őket. Nem az ócska fotókópiára gondolok, ami a komódon áll az elszáradt fikusz mögött. Nézd csak meg jobban! Ott állnak a pékség ajtaja előtt. Az a szürke öltönyös, borostás férfi Ábel; épp kávét kér és a Mapplethorpe jegyzetét lapozgatja. A lány, akinek a tűzvörös barett alól kilógó búzaszőke loknijai a háta közepét verdesik, ő Noémi; épp a gőzölgő briósról csipegeti az olvadt cukorgyöngyöket.

– Komolyan puskával hadonászó, csupaszpöcsű férfiakat akarsz mutatni nekik? – kérdezi a szája sarkában megbújó huncut mosollyal.

– Tudom, ha rajtad múlna, minden nap Irving Pennről beszélgetnénk – kacsint vissza Ábel.

– Jaj, ne viccelj! Szerinted Avedont és Arbust kihagynám? Vagy mondjuk Man Rayt?

A diákok, akik Ábel fotótörténeti kurzusára jártak, és most az út másik oldaláról lopva figyelik őket, még évekig beszélnek majd róluk a dohos és sörszagú romkocsmák falai közt. Emlékszel még rá? – kérdi majd a barna copfos, aki most a téglafalnak vetett háttal fújja a cigaretta füstjét az ég felé. Milyen férfias és határozott volt ott a katedrán! Aztán mikor meglátta a szeme sarkából azt a lányt, fiatalodott vagy húsz évet. Az arcvonásai ellágyultak, elpirult és úgy vigyorgott, mint a kiskamasz, amikor rajtakapják, milyen titkos kincseket rejteget az éjjeliszekrény alsó fiókjában. Mondtam én nektek, ezek szerelmesek, ti meg csak ráztátok a fejeteket: tanár diák viszony, az itt nem módi. Na meg annál több esze van ennek a jóembernek. Most akkor kinek volt igaza, kérem szépen?

Melyik a nagyobb: négy fényév, vagy az élet és halál közti távolság?  Azt hiszem, végső soron egyre megy. Még ha teljes elevenségében konzerválni is tudnád azt a pontot, ahol a múlt a jelennel összeér, sem lehetnek már ők együtt. Csak a Proxima Centaurin megcsillanó fény vethet rájuk még egy utolsó pillantást, mielőtt eltűnik a semmiben.

Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy ha az űrben sírsz, a könnyeid az arcodhoz tapadnak. Néha egyébként a Földön is ezt érzem; mintha kérget vonna az arcomra a könnyekből kicsapódó só. Megkeményíti a vonásaimat, beférkőzik a pórusaim közé. Kiegyenlíti a redőket és mozdulatlanná dermeszt; ez vagyok én, egy ócska sóbálvány, akit kimerevített a magasságos maszkmester. A pszichológusom szerint ez elmúlik majd. Ha megpróbálom szavakba önteni a történteket és felcímkézem az érzéseimet – ő ezeket a szavakat használta –, akkor lassan könnyebb lesz minden. Lássuk csak hát, mit is érzek? Talán ahhoz tudnám hasonlítani, mintha valaki álmomban egy körfűrésszel felnyitotta volna a mellkasom, s kiszedett volna belőlem mindent. Kitépte a zsigereket, a mellhártya lágy szövetét és a két szivacsos tüdőlebenyt; s persze a még pulzáló szívet is, a rajta lógó aortadarabkákkal együtt.  De nem hagyott ám üresen ez a szellemsebész; jól felpumpálta a bordáim üregét. Szétfeszít belülről a sok levegő; torkig vagyok vele, nem értem hát, mégis hogy lehetek ennyire kongóan és iszonytatóan üres.

Látod, Kicsi, mire jó ez a kamera? Nem csak unalmas tájképeket lehet fotózni vele, ahogy te nevezed. Ide teszem, mondjuk, ebbe a mélyedésbe és csinálok egy dokumentumfilmet neked. A barlangban rekedt fotográfus és a bokáig érő talajvíz. Lehetne mondjuk ez a címe. Igazából gőzöm sincs, a címadás mindig a te reszortod volt. Az órám szerint 15.27 van. Nagyjából három órája vitték ki a búvárok a srácot; beletelik egy kis időbe, míg visszajönnek értem. Azt mondták, odakint már három napja esik és ez nehezíti a mentést. Mesélték, hogy folyton a táborban kotnyeleskedsz és őket nyaggatod, mondjanak már valamit rólam. Nem kell aggódnod, itt minden rendben. A víz szerencsére iható. Tegnap megettem az utolsó energiaszeletemet; ha nem is egy all inclusive nyaralás, de még egy darabig elleszek.

Azt mondják, naponta közel 300 millió csillag születik; remélem, hogy te is találtál már magadnak egyet. Sokszor álmodom rólad, ahogy ott ülsz az egyik szélén és lógatod a lábad, bele a semmibe. Az egész bolygó nem nagyobb, mint a boglári Gömbkilátó. Poros és kopár, kis füstölgő kráterekkel. Az a sokzsebes farmer van rajtad, amit a műteremben szoktál hordani, a fakó kockás inged, s persze a fekete tornacipő; csodálkoznék, ha azt nem hoztad volna magaddal egészen az világűr végére. Látod, Kicsi, hova kerültem? Nem megmondtam, hogy meg sem állok a csillagokig?– nevetsz rám, aztán beletúrsz a hajadba, pont úgy, ahogy mindig is tetted. Belefúrom a fejem a vállad gödrébe. Orromba szökik az illatod; emlékszel még, mennyit cikiztelek miatta? Hogy hogy lehet egy férfinek vaníliás karika illata. Érzem a mellizmod rándulását, amikor a pólód alá téved a kezem. Meg is van, tenyeremben tartom a szívedet, ütemesen lüktet. Megnyugszom, nem lehetsz hát halott, meleg a hús és dolgozik az izom. S mire a valóság és álom vékony mezsgyéjére visszaérkezem, s megérzem az összeizzadt lepedő gyűrődéseit a derekam alatt, már nem marad semmi más belőled, csak ez az cukormázas, émelyítően édes illatfoszlány. Ilyenkor elfog a rettegés, főleg ha arra gondolok, hogy a fájdalom és elmúlás határán majd ezt is elveszítem.

Próbálok spórolni az aksival, mert ez már a tartalék. Ha nem látnám néha felvillanni a kamera segédfényét, lehet, tényleg megbolondulnék. A fejlámpám sem találom sehol, szerintem az is a Bandi zsákjában maradt. Úgy látszik, a ma éjszakát még itt töltöm. Kedves barlangi naplóm, a pontos idő 23.38. Sötét van és rohadt hideg, de legalább a vízszint nem emelkedett.

Az urnádat anyám választotta ki. Mutogatta a prospektust, én meg meredtem magam elé és a díszpárna rojtjait morzsolgattam. Nézd meg, szerintem ez jó lesz – bökött a papírra. Ez mégsem olyan szentes, Ábelnek tetszene. Ha most itt lennél, biztos ugratnád anyámat: Jaj, anyuka. Micsoda csinos darab, hát pont ilyet képzeltem. Alig várom, hogy kihozza a futár. Annyira abszurd volt az egész, hogy elnevettem magam. Ő meg pontosan úgy nézett rám, ahogy gyerekkoromban is mindig, sosem tudtam kiolvasni azokból a bogárfekete szemekből, hogy korholni próbál –e, vagy éppen szánakozik rajtam. Elvettem tőle a katalógust. Tényleg szép volt, mint egy egyszerű törtfehér kerámiaváza, halványkék cédrusokkal az oldalán. A krizantémok szúrós illata csapott meg, már attól is, hacsak ránéztem, s úgy éreztem, hogy a számat nyál helyett a vázába száradt virágok poshadt vize tölti meg. Egyszemélyes hamvasztási urna, felnőttkori hamu számára – ez állt a leírásban alatta. Elolvastam, aztán nemcsak a díszpárnát hánytam össze, hanem az ócska műbőr kanapét és a török szőnyeget is.

Eltelt egy újabb nap, búvárok sehol. Gőzöm sincs, mi történhetett. A víz emelkedik, már a térdemig ér. Ha felülök a legnagyobb sziklatömbre, még magam alá tudom húzni a lábam, így nem kell egész nap a vízben állnom. De átázott a bakancsom és vacog a fogam, szerintem lázam is lehet. Tudod, mi jutott eszembe? Emlékszel te arra, mennyit vitatkoztunk, mikor a Susan Sontag anyagot állítottam össze? Tudod, arról, hogy a fénykép az embert tárggyá minősíti, a gép meg fegyver; aztán a szublimált gyilkosságról beszél. Azt mondtam neked, Sontag hajlamos túlmisztifikálni a dolgokat. Te meg durcáztál, hogy biztos csak irigy vagyok. Aztán a bálványimádásról és a szoborgyalázásokról beszéltél, én meg arról, hogy ennyi erővel senki ne is csináljon semmit, és vágjuk inkább sutba az egész művészetet. Itt, a kamera fénypászmájával farkasszemet nézve most mégis úgy érzem, mintha a saját szimbolikus öngyilkosságomra készülnék.

A temetésedre alig emlékszem. Fogalmam sincs, mondjuk arról, mit mondott a pap, meddig tartott a szertartás vagy kik álltak mellettem. A kriptában pislákolt az egyik falilámpa, pókhálókba ragadt mészdarabkák lógtak az ablak rácsain, a fal tövében pedig halmokban állt a lemállott vakolat.  Csak ezek a hülyeségek maradtak meg. Néztem az urnádat, és képtelen voltam elhinni, hogy ott vagy benne. Amikor a barlang bejáratárból még visszaintettél nekem – s ez volt az a pillanat, amikor utoljára láttalak –, még 180 centi voltál és 90 kiló. Ez az új formád, amit a díszöltönyös gyászhuszár egy vázába rejtve óvatosan pakolgatott ide, aztán meg oda, annyira idegen volt. A könnyek csak akkor kezdtek ömleni a feldagadt szemeimből, mikor az urnát a falba vájt mélyedésbe tették. Aztán a fúróval rád illesztették a márványtömböt, én pedig ordítottam. Anyám próbált az ajtó felé vezetni, megrogytak a térdeim és elterültem a porban. Akkor értettem meg – s a felismerés rettenetes volt–, hogy ez is csak egy kurva barlang. Én heteket töltöttem azzal, hogy a sziklavájatból kiemeljelek. Mi végre? Hogy aztán megint egy sötét üregbe zárjalak. S végképp nem tudtam, most hogy szedjelek onnan ki.

Az éjjel robbanást hallottam. De az is lehet, hogy a sziklaomlást megelőző morajlás hangja volt. Úgy néz ki, most már három nagy kőtömb elzárja a kijárathoz vezető alagutat. Egész pici lett a hely. Jó hír viszont, hogy talán így lassabban emelkedik majd a víz. Jómagam sértetlenül megúsztam, eltekintve egy-két kisebb karcolástól a homlokomon. Megőrjít ez a csend, minden apró neszre összerezzenek. Több, mint tíz napja vagyok már a föld alatt.

Haragudtam arra a gyerekre. Mi a francnak kell 17 évesen barlangokba bujkálni? Ülne otthon a gép előtt, vagy kocsmázzon, bánom is én.  Rád persze még jobban. Azt ígérted, 400 méterig mész csak, az a szakasz nem veszélyes. Addig fotózol majd, a bivakban megvárod, míg a többiek visszatérnek. Mégis 750 körül voltatok, mikor az első kőomlás elzárt a többiektől titeket. Mondd meg nekem, mi a fenének kellett őt előreengedned?

Emlékszel, mikor megpróbáltam lefényképezni a sötétséget? Mert azt akartam, hogy úgy legyen rajta az egész szoba a képen, hogy az égvilágon semmi ne látszódjék belőle, csak a fekete fotópapír. Rajtunk kívül senki ne tudjon róla, hogy ott van rajta mindenem. Fél napot töltöttem azzal, hogy besötétítsek, a kép mégsem sikerült. Mindig előbújt egy apró részlet: a szék karfája, egy váza íve, a könyvespolc jobb felső sarka vagy az orrod hegye. Itt most nem kellene sötétíteni, olyan, mintha korommal rajzolták volna a világot körém. Bár az is lehet, időközben én vakultam meg.

Ha nem lesz már, mi ideláncoljon engem, s az ólmos súly a mellkasom közepén sem nyom tovább a párnák közé, elmegyek majd, és megkereslek téged. Hogy a felhők gomolygásában látlak-e viszont, vagy a víz tükörszín csillámán? A fák lombjainak halk neszezése mesél–e majd rólad vagy a kő alatt megbúvó bogarak? Fogalmam sincs, de Istenemre mondom, megkereslek.

Csepp csepp után; mintha agyamban kopognának ezek az átkozott vízcseppek. Ezt már nem fogod hallani, a kamerát rég ellepte a víz, mégis beszélek hozzád, bele a semmibe. Tudod, mi jutott eszembe? Az, amikor a Seven Sistersnél voltunk. Ragyogott a Nap, álltunk a szikla peremén és semmit sem láttunk, csak a fodros habokban tükröződő fényességet. Akkor azt mondtam neked, ez maga a mennyország. Ha behunyom a szemem, látom, ahogy a zöld nyári ruhád aljába belekap a szél és a szemedbe fújja a göndör tincseid. Ott, a magas szirtek kiálló kőfokán, ott várok majd rád, Kicsi.

Az éjjel veled álmodtam. Olyan valóságos volt az egész, kicsit úgy érzem, mintha átmentettem volna egy darabot ebbe a világba belőled. Mikor felébredtem, vakított a Nap. A pár évvel ezelőtti szülinapom jutott eszembe róla, amit a Seven Sistersnél ünnepeltünk. Te jó ég, milyen boldogok voltunk akkor! Három hét után felkeltem az ágyból, aztán megvettem a repülőjegyet.


Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: