novella

Mics Ildikó: Aki voltál

Hideg őszi vasárnap délután. A konyha megtelik japán cseresznyeillattal, gőzölög a tea a porceláncsészéből, óvatosan tartom a kezemben.

A szűrt fényű lépcsőfordulóban pillantom meg, este nyolc lehet, vaskos, málló vakolatú oszlopnak támaszkodik. Hátulról úgy fest, mint egy ottfelejtett tárgy elmosódott árnyképe. Lassan lépdelek felfelé, és csak az utolsó lépcsőfoknál tűnik fel, hogy az árny megmozdult. Visszalépek, mélyet szippantok a gang hűvös levegőjéből, hirtelen elnehezedik a mellkasom.

Amint meghallja a lépteimet, mozdulatlanná merevedik, de a lélegzetvétele gyors és kapkodó. Nem tudom, miről ismerem fel. Talán a csontos válla ugrik elő a félhomályból, világos hajtincsek tapadnak rá, kibomlottak a lazán feltűzött kontyból. Sír.

– Edit… – meglepettségemben hangosan kimondom a nevét, de ettől jobban megrémülök, mint ő.

Hullámzik a válla az oszlop mellett, zavaromban az elszabadult hajtincseket figyelem, és nem bírok továbbmenni.

Lassan oldalra fordítja a fejét, az arcéle nehezen kivehető, mintha a könnyek csontig szivárogtak volna, elkoptatva az éles kontúrokat.

– Segíthetek? – idegennek érzem a hangom, ostobának a kérdést, de ő hirtelen rám néz.

– Nem tudsz.

Élesen, jól hallhatóan mondja, megüt vele, egy percig szerencsétlenül állok előtte, próbál rám mosolyogni, de a mosoly félrecsúszik az arcán, szégyenlősen elfordul.

Odalépek a bejárati ajtómhoz, nem tudom beilleszteni a kulcsot a zárba, a csomó a földre esik, káromkodom egyet, nagy nehezen kinyitom az ajtót.

A hűvös levegő vékony csíkban átszökik az előszobán.

Ez az első alkalom, hogy ilyen állapotban találom Editet.

Félévvel korábban költöztek a szomszédba, tél végén. Őzikeszemű, vékony szőke nő, és egy magas, jóképű férfi. Editet először szertelen egyetemistának képzelem szorosan összefogott copfjával. Soha nem száll liftbe, szökellve lépcsőzik négy emeletet le-föl. Klausztrofóbiás, magyarázza később, meg hogy elég régen volt egyetemista, közelebb jár a negyvenhez, mint a harminchoz. Kristóffal, a férjével többnyire futólag találkozom. Választékos eleganciájú, kortalan férfi, mondja róla Erzsike, a harmadikról, és mindig fanyar parfümillat úszik utána.

Azóta, hogy először láttam Editet sírni, nyugtalanság fog el, ha kilépek a gangra. Nem merek a málló vakolatú oszlopra nézni, Edit vállának lenyomatát sejtem rajta. Amikor találkozunk, úgy teszünk, mintha semmi nem történt volna, és egy idő után magam sem értem, mért látom folyton azt az augusztusi estét, akár egy filmet, kockáról-kockára.

Hideg őszi vasárnap délután. A konyha megtelik japán cseresznyeillattal, gőzölög a tea a porceláncsészéből, óvatosan tartom a kezemben. A folyosó felől csattanás hallatszik, a biztonsági rács vágódik vissza a vaskeretbe, mint az égzengés. A tea a tányérra löttyen, kinézek a konyha ablakán, Edit áll a gangon rövidujjú pólóban, reszket és sír. Nézem egy darabig, aztán csészével a kezemben kimegyek hozzá.

– Megkínálhatlak? – nyújtom felé a csészét, remegő kézzel elveszi. – Gyere be, ne álljunk itt kinn!

– Nem is tudom… Nem vagyok valami jó passzban… nyilván látod…

– Nem gond, csak ülünk és teázunk.

Elmosolyodik, és a kézfejébe törli az orrát. Tényleg csak teázunk. Szinte szó nélkül. Két tenyerébe fogja a csészét, egészen fölé hajol.

– Jó az illata – a pára a szemébe csap, elkapja a fejét, zavartan néz körbe.

Nem kérdezek semmit, nem mond semmit, megissza a teát, feláll és elmegy. Fogalmam sincs, mit kéne tennem, kéne-e bármit egyáltalán. Egészen estig töprengek rajta. Megfordul a fejemben, hogy beszélek a férjével, de nem tudom, mit mondjak neki. A sors mégis úgy hozza, hogy másnap reggel összefutunk a kapuban.

– Ne haragudj, tudom, hogy nem tartozik rám, de tegnap találkoztam Edittel…  elég szomorúnak tűnt – figyelem a reakcióját, minden szót megfontolok.

– Igen, mostanában kicsit zaklatott – a tekintete ellágyul, a hangja finom és halk.

– Szívesen segítenék neki. Bár nem tudom, hogyan…

– Kedves tőled, de azt hiszem, egyedül is túllendül rajta. Semmi komoly, tényleg – elmosolyodik, kis grübedli jelenik meg a szája sarkában. – Nagyon köszönöm… az érdeklődést!

Hosszú, erőteljes léptekkel indul a kocsija felé, nézek utána, az orromba berobban a parfümillat.

A pokol fokozatosan szabadul el. Edit üvöltésétől megdermedek, csak ülök a nappaliban, és kapaszkodom a fotel karfájába. Pisszeni se merek. Nem jut eszembe felállni, tenni valamit, egyre mélyebbre süllyedek, beleolvadok a virágos kárpitba. Újra hallom a saját hangom, régen nem hallottam. Emlékszem a mondatokra, a torkomban az égő fájdalomra, miközben tiszta erőből ordítok.

Mélyeket lélegzem, Edit sikít, Kristóf azt kiáltja, „te szerencsétlen!” Aztán csattan a biztonsági rács.  Nem bírok felállni. Először a saját hangomat kell lecsitítanom. Nincs, elhalkult, egy éve elhalkult, ismételgetem. Elmúlt.

Időről-időre meghallom Edit sírását, Kristóf ordítását. Bekapcsolom a tévét, feltekerem a hangerőt, elmegyek otthonról, nem nézek Editre, amikor elsietek mellette, de tudom, hogy ott a véraláfutás az arcán, a karján, tudom, hogy nem fáj azonnal, csak néhány óra múlva.

Egyedül van, maradjon is egyedül. Osonok, bujkálok a lépcsőházban. Csak ő ne jöjjön!

Váratlanul belefutok Erzsikébe, a harmadikról. Megfogja a karom, és távolabb húz a lépcsőtől.

– Ugye maga is hallja?

– Mit?

– Az ügyvéd úrékat a szomszédban.

– Hogy?

– A maga férje nem az volt? Ügyvéd.

– Nem –  és otthagyom.

Felvonszolom magam a negyedikre, kiesik a kulcscsomó a kezemből, nem tudom, Edit hogy került mellém. Megérinti a karom. Azt mondom neki magamban, hogy hagyj békén, én már túl vagyok ezen, intézd egyedül, fuss el, most, vagy ordíts, itt, a gangon, addig, amíg mindenki ide nem csődül. Soha többé semmi nem lesz már olyan, mint előtte. Nem vagy az, aki voltál. Egy roncs vagy!

– Érted? – arra eszmélek, hogy rázom a vállát, néz rám döbbent arccal, a szemébe hull a haja.

Halkan zokogok. Kapkodom a levegőt közben, Edit megölel.

– Igyunk egy teát! –  súgja, és felveszi a földről a kulcsomat.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: