novella

Sáringer Attila: A milánói Alef

Az Alef mindvégig ott volt a tudatom mélyén, és most először beszélhettem arról a néhány végtelen másodpercről, amikor megtapasztaltam.

Gyerekkoromban láttam az Alefet. Ez akkor nem tudatosult bennem, de azonnal felfogtam a különlegességét, egyszerre fennálló egyidejűségét és végtelenségét. Ezt 11 évesen persze nem tudtam volna így megfogalmazni.

Apámmal és húgommal kirándultunk, egy pihenőhelyen sziklászni kezdtem. Egy kő, amibe megkapaszkodtam, elmozdult, és egy kis üreg tárult fel mögötte. Ott pillantottam meg az Alefet. Sok-sok évvel később, Borges írását olvasva döbbentem rá, hogy mit is láttam valójában: “egy pont, amelyben minden pont egyesül.” Hosszan és – bár ő volt minden idők legnagyobb írója – teljesen reménytelenül próbálta leírni a mindenséget, melynek mérete nem áll összhangban a lényegével: “átmérője két vagy három centi lehetett, de benne volt a világűr, nem kicsiben, hanem eredeti térfogatával.” Hirtelen elvesztettem a fogást, három méternyi magasságból lezuhantam. Szerencsémre egy agyrázkódással megúsztam, apám ölben vitt ki az erdőből. Amikor a kórházban magamhoz tértem, a balesetemből semmire nem emlékeztem, csak az üregben rejlő vízióra, melyet minden félelem nélkül idéztem fel.

Apám soha többet nem engedett sziklászni, de azóta amúgy is pokoli tériszonyom van. A látomásomról senkinek nem beszéltem, idővel a tudatalattim legmélyebb rétegeibe süllyedt. Nem jutott eszembe visszamenni a sziklához.

***

– Ez úgy hülyeség, ahogy van – csattant fel Enzo Zadora rendőrfelügyelő.

– Miért? Mi lehetetlen benne? – kérdeztem, és ledobtam a zárójelentést a munkatársam íróasztalára.

– Abban semmi – válaszolta Zadora, és teátrális mozdulattal az orvosi iratra mutatott. – Egy combcsonttörés egy 71 éves hajléktalannál még az én földhözragadt materialista világomban sem elképzelhetetlen. A szociális munkás jelentésére gondoltam.

Felvettem a négyoldalas iratot a hatalmas rumli tetejéről. Figyelmesen végigolvastam, ezalatt társam kiment a rendőrőrs italautomatájához, és két alkoholmentes Moretti Zeróval jött vissza.

– Na, Jepp, mit szólsz hozzá? – érdeklődött Zadora, miközben félliteres műanyag poharakba öntötte a söröket.

– Tényleg furcsa, de miért lenne hülyeség? Egy alkoholista svájci 10 éven át csövezik Milanóban, majd, amikor eltöri a lábát, haza akar menni. Azt hiszem, én is inkább egy svájci kórházban ápoltatnám magam, mint a Niguarda traumáján – meghúztam a sört, majd folytattam. – Ha nem műanyag pohárból innánk, egészen iható lenne.

– Miért maradt volna itt csövezni, amikor Svájcban egy rehabilitációs intézet közösségi lakásában élt? – kérdezte a társam.

– Milánóban a hajléktalanok 70%-a külföldi, úgy tűnik itt jó clochard-nak lenni.

– És azt nem tartod furcsának, hogy egy munkanélküli alkoholista el tud jönni egy Bajnokok Ligája meccsre, amire még mi sem kaptunk jegyet soha a San Siro-ba? – érdeklődött Zadora.

– Hát, inkább lennék homeless 10 évig, mintsem, hogy végig kelljen néznem egy Inter meccset.

– Pedig másként nem fogsz európai kupameccset látni. Ahogy most játszotok, semmi esélyetek, nemhogy a Bajnokok Ligájára, de még a Miki Egér kupára sem.

– Szánalmas dolog egy földön fekvő betegbe rúgni. Engem mellesleg már egyáltalán nem érdekel a foci – mondtam.

– Ezt el is hiszem. Éppen ezért drukkolsz a rossonerinek – vitte be a kegyelemdöfést Zadora.

Vaffanculo, coglione!

A frappáns és kifinomult riposztom után munkatársam elégedett mosollyal kortyolgatta tovább a sörét. Én törtem meg a csendet.

– Szervezett úttal jött a meccsre. Lehet, hogy törzsszurkoló volt.

– Szóval, egy közösségi lakásban élő 61 éves svájci alkoholista eljön egy … várj csak – Enzo felvette a szociális munkás jelentését és szótagolva mondta ki a nyelvtörő településnevet –, läu-fel-fin-geni rehabilitációs intézet által szervezett társas úton egy focimeccsre Milanóba, majd, amikor elkavarodik a társaitól, nem odasétál egy rendőrhöz vagy biztonsági őrhöz, hanem beleveti magát a milánói hajléktalanok aranyéletébe. A meccsre pontosan emlékszem, Mancini volt az edző, 4:1-re nyertünk, vagyis joggal volt elkeseredve Hans barátunk, de azért ennyire…

– Augusztus volt, csodálatos idő, elment sétálni és … mit tudom én. Azt mondjuk én sem értem, hogy miért nem ment vissza a szállodába – tűnődtem.

Zadora elővette a mobiltelefonját, egy ideig csendben nyomogatta, majd felnézett.

– Läufelfingen kevesebb mint 4 órányi út autópályán, valószínűleg még a meccs után haza akartak utazni. Kizárt, hogy a többiek itt hagyták volna egy társukat. Ha pedig nem volt szállodájuk, miért nem ment az öreg oda a mikrobuszukhoz?

– Igazad van – válaszoltam –, sok minden nem stimmel. Vajon a társai miért nem jelentették be az eltűnését?

– Nekem az egész nagyon bűzlik. Most meg azt kérik a kórházból, hogy nyomozzuk le, van-e ellene eljárás, és vegyük fel a kapcsolatot a svájci főkonzulátussal a hazaszállítása miatt. Félek, hogy mi fog kiderülni.

Felvettem a jelentést, és hosszan néztem az irathoz csatolt arcképét.

– Mintha egy Van Gogh festmény modellje lenne. A szakállát bármelyik hipszter elfogadná, a ruhája viseltes. A szemei azonban… – a megfelelô szót kerestem – …olyan … bölcsek, a tekintete mégis üres és végtelenül szomorú, mint aki … mindent elvesztett.

– Te berúgtál a Moretti Zerótól! – mondta Zadora, miközben feltápászkodott. – Holnap utánanézünk az adatbázisunkban, utána beszélünk Lehner bácsival. Ja, és kérjünk időpontot a főkonzulátuson. A Via Palestro-n van, a kórházból visszajövet útba is ejthetjük majd őket.

Megbabonázva néztem a fényképet, és csak akkor zökkentem vissza a valóságba, amikor Enzo, elmenve mellettem, jókorát húzott a vállamra.

***

Másnap utánanéztünk a felszívódott svájci focidrukker esetének. Lehner eltűnését a társai még a meccs éjszakáján bejelentették. Egyikük utána három napot töltött Milánóban, bízva társuk előkerülésében. Az ügyet vivő kolléganő az eset után kevéssel szolgálatmentességet kapott, mivel karrierdiplomata férjével Panamába költözött, így az elárvult ügy a számtalan szunnyadó akta egyike lett.

Lehner az elmúlt 10 évben nem tűnt fel a rendőrség adatbázisában. A hajléktalanokat ellátó civil szervezetek nyilvántartásaiból kiderült, hogy több alkalommal is megfordult különböző segélyszervezetek által üzemeltetett ételosztásokon és menhelyeken, de tartósan egyikben sem lakott. Betegségről, alkoholfüggőségről, illetve rendbontásról nem számoltak be. A társadalombiztosító adatbázisaiban nem volt nyoma, és nem igényelte honosítását, amire 10 éves olaszországi tartózkodás után lett volna jogosult.

A kórházba érve először az osztályos orvossal beszéltünk. A 71 éves beteg fedett combcsonttörését a “terápiás protokollokkal összhangban kezelték, egy héttel korábban sürgős velőűrszegezésen esett át“. A laboreredményei kielégítőek voltak, eltekintve “a májenzimek alkoholabúzusból adódó számottevő emelkedésétől, amely egyhetes absztinenciát követően csökkenő tendenciát mutatott“. A rehabilitáció már megkezdődött, a más intézménybe történő áthelyezésének nem volt akadálya.

Hans Lehner tényleg alkoholista volt, ez az első pillantásra lerítt róla. A kórházi ágyán feküdt, bekötött lábbal. Amikor a főnővér bekísért minket, éppen véget ért egy fizioterápiás kezelés, és felfigyeltem a tiszteletteljes hangnemre, amit a gyógytornász és a főnővér is használt, amikor az öreghez szólt.

Bemutatkoztunk, az öregember az alkoholistákra jellemző túlzó tisztelettel, már-már alázatosan fogadott minket. Meglepően jó kedélyűnek bizonyult. A beszélgetést Enzo irányította, én jegyzeteltem, és alig szólaltam meg. Az öreg hobó nagyon jól beszélt olaszul, bár erős német kiejtéssel. Hihetetlenül választékos, szinte anakronisztikus szókincse éles kontrasztban állt a megjelenésével. Szívesen mesélt, egyáltalán nem keltett olyan benyomást, mint akinek titkolnivalója lenne. Részletesen beszámolt a meccs éjszakájáról, amikor egy parkban elaludt egy padon, és egy fiatal nő egy közeli házból kihozott neki egy hálózsákot, “amihez hasonló altruista kedvességgel addigi élete során nem találkozott“. Arra a kérdésre, hogy miért nem ment vissza a társaihoz, minden kertelés nélkül azt válaszolta “mert sajnálatos módon berúgtam“. A svájci rehabilitációs központ munkatársai az út elején tisztázták a résztvevőkkel az utazás egészére vonatkozó szigorú alkoholtilalmat. A meccs pocsékul kezdődött, az Inter az első percben vezetést szerzett, negyedóra múlva már 2:0 volt az állás. Lehner a rossz kedvének tudta be, hogy 10 évvel azelőtt “pillanatnyi gyengeségében nem tudott ellenállni egy sör kísértésének“, amikor kiment a vécére. Az “ivás tabuját az első ital ledöntötte” és a félidőre alaposan “felöntött a garatra“. A szerinte is “jogos számonkéréstől tartva” nem ment vissza a társaihoz, a meccs amúgy is “lefutottnak tűnt“, ezért kisétált a stadionból, hogy “kiszellőztesse a fejét“. A Piazza d’Armi parkban találta magát, ahol rengeteg hajléktalan él. A hálózsákos lány hatására “eldőlt a sorsa“. Hosszan mesélte, hogy a többi “homeless-t” követve hogyan ismerte meg lassanként a hajléktalanszállókat és ingyenkonyhákat. Beszélt a diákokról, akik mindig kedvesek voltak hozzá, és Antonelláról, aki a park egyik romházában lakott, és rendszeresen mosta a hajléktalanok ruháit, “mindennemű ellenszolgáltatás nélkül“. Elmondása szerint sokat járt egy közkönyvtárba is. Ez elsőre furcsának tűnt Zadora számára, rá is kérdezett, de Lehner, a válaszát egyértelműen hozzám intézve, csak annyit felelt, hogy “Mindannyian keresünk válaszokat, nem?” A kérdés egy nagyon régi, mélyen eltemetett emlék húrját pengette meg bennem. Felnéztem az ágyon fekvő betegre, tekintetünk összefonódott, és hirtelen nem az addig vidáman anekdotázó csövest láttam, tudtam, hogy a kedélyes csevegés álca, és Lehner nem mondta el a 10 éves milánói kalandjának valós okát.

Arra a kérdésre, hogy hajlandó-e visszatérni hazájába, az öreg azt válaszolta, hogy “Hát persze… most már úgyis mindegy“. Azzal búcsúztunk, hogy jelentkezünk, miután beszéltünk a főkonzulátussal.

Visszafelé, a kocsiban Zadora beszédes volt. Belátta, hogy korábban tévedett. Az öreg cikornyás beszédmodorát meglepőnek találta, de szórakoztatta, a sztorijában pedig semmi gyanúsat nem látott. A felvetésemet, mely szerint Lehner esetleg titkolt valamit, ami miatt nem ment vissza Svájcba, Enzo először viccnek vélte. Felhívta a figyelmemet arra, hogy a homeless-ek számottevő része a csavargó életmódot szabadon választja, lenne hova hazamenniük, de nem akarnak. Az ok leggyakrabban az alkohol, ami Lehner esetében is kétségkívül fontos szerepet játszott: Svájcban nem ihatott kedvére, míg itt senki nem korlátozta.

A Svájci Főkonzulátushoz hajtottunk, ahol kellemes meglepetésben volt részünk. A kórház szociális munkása már korábban értesítette őket, a svájciak mindennek utánanéztek és elintéztek. Hans Lehner 2004-ig tényleg egy alkoholbetegeknek fenntartott közösségi lakásban élt Läufenfingelben. Képesítés nélküli építőipari munkás volt, fiatalkora óta küzdött az alkoholizmussal. Egy csoportos úton tűnt el Milanóban. Hozzátartozói nem voltak: apja ismeretlen, édesanyja egyedül nevelte, majd 8 évesen elárvulva nevelőszülőkhöz került, akikkel nem volt felhőtlen a viszonya, és már rég nem éltek.

A Bázeli Egyetemi Kórház készen állt a beteg átvételére, és a kezelés befejezését követően egy bázeli szociális otthonba kerül. Még Basel-Landschaft kanton mentőszolgálatával is kapcsolatba léptek, a beteget az országhatáron átveszik az olasz mentősöktől, csak a szállítás időpontját kellett közölni.

A találkozó gyorsan és célratörően zajlott, félóra elteltével a svájciak legendás hatékonyságát nyugtázva sétáltunk ki a Főkonzulátus épületéből, Lehner ideiglenes svájci útlevelével. Mivel Zadorának aznap estére színházjegye volt, felajánlottam, hogy visszamegyek a kórházba, beszámolni az öregnek a fejleményekről.

***

Az öreget egyáltalán nem lepte meg, hogy még aznap újra lát.

– Csalatkoztam volna, ha nem látom viszont – mondta.

– Igen, megígértük, hogy értesítjük a konzulátuson történtekről – válaszoltam ingerülten.

Idegesített a magabiztos hangneme, affektáló szóhasználata. Csalónak tűnt, egy parazitának, aki mostanáig a milánói szociális rendszeren ingyenélősködött, és most újabb gazdatestet keresve Svácjba szállíttatja magát.

Mintha olvasott volna a gondolataimban, elnézést kérve folytatta.

– Úgy értettem, hogy tudtam, hogy MAGA jön vissza – mondta, és hirtelen megint az elkeseredett, de derűt mímelő hajléktalant láttam a kórházi ágyon.

– És ezt miért gondolta? – kérdeztem.

– Mert tudni akarja, hogy hol van – válaszolta.

Megdöbbentő érzés volt, minden kétséget kizáróan tudni, hogy mire gondolt. Hirtelen egy pillanatig a sziklafalon voltam, 11 évesen. Nem olyan volt, mintha ott lennék, nem egy kifordított déjà vu-t éltem át, nem egy LSD-s flashbackem volt: tényleg ott voltam, bámulva a jelenséget az üreg mélyén, de ezúttal azt is tudtam, hogy nemsokára lezuhanok.

– Honnan tudja, hogy láttam? – kérdeztem, amikor ismét a kórteremben találtam magam.

A kérdésemnek nem volt tárgya, de nem is tudtam volna minek nevezni azt, amire mindketten gondoltunk.

– Sok névvel illették, de szerintem a legjobb talán Alefnek hívni, mint a héber ábécé első betűjét – válaszolta, majd egy kis szünet után folytatta. – Maga az első olyan ember, akiről azonnal tudtam, hogy már látta. Nem tudom, honnan ez a bizonyosság, másnál ilyet még soha nem tapasztaltam. Mesélje el, kérem, hogyan történt?

Odahúztam egy kisszéket az ágya mellé, és elmeséltem a gyerekkori élményemet a sziklafalon. Utoljára az első áldozásom előtt gyóntam, akkor éreztem ilyen megkönnyebbülést. Az Alef mindvégig ott volt a tudatom mélyén, és most először beszélhettem arról a néhány végtelen másodpercről, amikor megtapasztaltam. Leírni persze lehetetlen azt, hogy egyszerre átélsz mindent, ami valaha létezett és most létezik, mindent, amit valaha mondtak vagy gondoltak, amikor minden lehetséges szagot, látványt, hangot és tapintást egyidejűleg érzel minden érzékszerveddel. A végtelenről meglepően keveset lehet mondani, így az Aleffel való találkozásom körülményeinek elbeszélésére szorítkoztam, és hamar befejeztem a történetemet.

Hans könnyes szemmel hallgatott, amikor befejeztem, egy-két percig csöndben volt, majd kérés nélkül mesélni kezdett. Igyekszem pontosan felidézni a szavait.

– Az első éjszakán, a Parco Piazza d’Armiban, az újonnan kapott hálózsákommal bementem a park sűrűbb és elhagyatottabb részébe aludni. Tudnia kell, Svájcban nem szabad köztéren éjszakázni, én pedig nem akartam problémát a carabinierikkel. Még mindig részeg voltam, hamar álomba szenderültem. Éjszaka kóborkutyák ugatására ébredtem. Kiskoromban megharapott egy schnauzer, azóta rettegek az ebektől. Egy közeli fához mentem, amelynek alsó ágaira még hatvanévesen is könnyedén felkapaszkodtam, utána pedig a borgőzös mámoromban, kisgyerekként kúsztam felfelé, mert meg akartam nézni, hogy látszik-e a San Siro. Egészen magasan voltam, amikor egy odúban megláttam… – elhallgatott, egy ideig a kórterem zöld falára szegezte elrévedt tekintetét, majd a szemembe nézve fejezte be a mondatot – … az Alefet. Az éjszaka hátralevő részét a fán töltöttem, másnap hajnalban másztam le, mert vizelnem kellett. Attól kezdve hosszú időn keresztül az Alefet csodálva töltöttem minden olyan pillanatot, amit nem a létszükségleteim kielégítésére kellett fordítanom. Az odúba nem fért be a kezem, amikor egy ággal próbáltam megbökni, az áthatolt rajta, mintha egy mások dimenzióba nyúlt volna. Senkinek nem beszéltem a kincsemről, mert féltem, hogy akkor nem férek hozzá többé. Idővel megtanultam együtt élni az Aleffel, voltak napok amikor fel sem másztam, olyankor viszont mindig kínzóan kívántam az italt. Egy könyvtárban próbáltam utánanézni, ez eleinte csaknem lehetetlennek bizonyult. Korábban alig olvastam, főleg nem olaszul. Az interneten persze minden elérhető, minden nyelven, és ez megkönnyítette a dolgom, de attól azért végtelenül nehéz volt az első nyom megtalálása. Egészen véletlenül fedeztem fel Borgest, azután könnyebben kutattam, de hamarosan azzal szembesültem, hogy bármit is olvastam róla, élettelennek, talminak tűnt és csak csalódást okozott.

Elhallgatott, és megint könnyezni kezdett. Nem tudtam, mit mondani, hosszú perceken át némán ültünk.

– Semmi használhatót nem talált? – kérdeztem végül.

– Azt azért nem mondanám. A keleti népek hajdanán megelégedtek a dolgok leírásával. Ha a horizont egy folyamatos vonal, könnyebb megérteni és elfogadni a végtelent: a felhőkarcolók kora előtt az arabok a sivatag lágyan hullámzó vonalán, a partmenti népek az óceán vonalzóval húzott egyenesén látták felkelni és lenyugodni a napot. Ők képesek voltak felfogni az Alef végtelenségét, az ő írásaiknak talán volt valami hozadéka. Az európaiakat viszont mindig is csak a magyarázatok érdekelték, így óhatatlanul sületlenségeket hordanak össze, mint például ez a történet is, amelynek mi vagyunk a szereplői.

Az utolsó mondata olyan érzést keltett bennem, mintha egy mészfalat kaparnék a körmeimmel. Csendben ültünk egy ideig.

– Nekem megmutatja? – kérdeztem mohón epekedve, mint Gollum a drágaszága után. – Senkinek nem beszélek róla, de …

– Nem tudom megmutatni, eltűnt. Néhány hónapja egy villám csapott a fába, és leégett a teteje. A viharban hamar kialudt a tűz, és amire parkőrök kijöttek, én már felmásztam megnézni az Alefet. A fa azon része leégett, az odú eltűnt. Akkor kezdtem megint inni, temérdek sokat, mert csak így volt elviselhető…

Egy világ omlott össze bennem. Haragudtam rá, mintha az ő hanyagsága miatt veszett volna el az Alef.

– Meg lehet találni, ha tudatosan keressük? Csak egy van belőle? Mégis, mit tudott meg a kutatásai során? – öntöttem rá elkeseredetten egy sor kérdést.

– Csak felületes információkat, inkább történeti leírásokat. A lényegét senki nem foghatja fel, és leírni mindig lehetetlennek bizonyult. Az Alef olyan, mint egy akarat és tettvágy nélküli Isten: mindkettő végtelen és csak saját magához hasonlítható, de Isten cselekszik, mivel teremt, míg az Alef teljesen passzív.

Furcsa módon pontosan értettem a bonyolult gondolatmenetét. Az ottlétem óta először láttam a szemeiben egy kis csillogást.

– Hisz Istenben? – kérdeztem tőle.

– Hogyne hinnék, hiszen megtapasztaltam a létét. Az Alef nem isten, de Istennel együtt keletkezett. Olyan ez, mint az anyag és az antianyag: egyszerre jöttek létre, de mi csak az egyiket, az anyagot látjuk. Az Alefet látjuk, Istent pedig nem, de az egyik léte bizonyítja a másikét… – elhallgatott, majd egy kis szünet után folytatta. – Az Alefről is mindig tudtuk, hogy létezik, és nem csak azok, akik már megtapasztalták. Voltaképpen az idők hajnala óta próbáljuk létrehozni.

Egészen felhevült, kipirosodott arccal folytatta a monológját, fiatalos lelkesedéssel, mintha betanult szöveg lenne. Egy öreg hajléktalan, erős német akcentussal filozófiai-teológiai előadást tartott nekem a betegágyából. Szürreális élmény kellett volna, hogy legyen, mégsem volt az. Lenyűgözve hallgattam.

– Isten helyettesítésére bálványokat készítünk, Istennek neveket adunk, mintha ehhez lenne jogunk vagy képességünk, és prófétákat nevezünk ki, hogy értelmezzék a szavait, mintha Ő nem lenne képes számunkra érthetően közölni a gondolatait és akaratát. Ugyanakkor soha, egyetlen civilizációban sem merült fel, hogy ténylegesen létrehozhatnának egy Istent. A fáraókat, cézárokat annak nevezték, de ezzel valójában csak más névvel illetek hús-vér embereket, Isten helyettesítésére. A soha nem cselekvő Alef létrehozása lassú folyamat, de kivitelezhető: elég megérteni és leírni a világmindenséget. Ezt “tudománynak” nevezzük, aminek igazi célja egy olyan Alef megteremtése, amely nem véletlenszerűen nyilvánul meg egy maroknyi kiválasztottnak. Mára megalkottunk egy, most még csak ébrényi formában lévő mesterséges Alefet, amely szinte mindenki számára elérhető, hihetetlen sebességgel növekszik, nap mint nap egyre több mindent foglal magába, és higgye el nekem, idővel eléri az Alef teljességét, és akkor …

Hirtelen elhallgatott, mert egy ápolónő nyitott be a kórterembe, figyelmeztetni minket a látogatási idő lejártára. Azt gondoltam, magunkra hagy, de ott maradt az ajtóban és várt. Zavaromban gyorsan összefoglaltam Lehnernek a konzulátuson szerzett információkat. Ő megköszönte a fáradozásainkat és kezet nyújtott. A csillogás nyomtalanul eltűnt a tekintetéből, egy szomorú szemű, megfáradt csavargótól búcsúztam el.

Az ajtóból visszafordulva megkérdeztem:

– Signore Lehner, mire gondolt?

– Az Internetre, fiam.

Furcsán megnyugtató gondolat volt.


Megjegyzések:

  1. A novellát Rolf Bantle, egy milánói focimeccsen eltűnt, és 10 év múlva megkerült svájci nyugdíjas története ihlette.
  2. Jorge Luis Borges “Az Alef” című novellájából származó idézetet Benyhe János fordította.

(a borítóképen Rolf Bantle portréja. A kép forrása: https://www.dailymail.co.uk/news/article-3301685/Football-fan-slept-rough-TEN-YEARS-getting-lost-game.html)

1 comment

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: