Tóth Mária emlékének
– Adjon Isten! Tóth Mária vagyok, aszondták itt kell szállóra jelentkezni…
– Jó napot Mária! Jó helyen jár, foglaljon helyet, mindjárt szólok a kollégámnak.
– Ádám, gyere már ki légyszíves! Most ért ide a Marika, tudod, nemrég telefonáltak az utcások, hogy jönni fog.
– Nekem ugyan nem szólt senki… időben kell legközelebb jönni. Nagyon jól tudja, hogy nyolctól vagyunk délig. Most meg már elmúlt dél vagy tíz perce, megyek ebédelni. Mondd neki, hogy jöjjön vissza holnap
– Az a helyzet Mária, hogy délig vagyunk csak. Vissza kellene jönni holnap.
– Dehát nem szótak ide az utcások? Benn vótam náluk és akkor híták fel magukat, hogy gyüvök, most akko’ miér nem bírnak foglalkozni vélem öt percet?
– Holnap reggel kilenc körül jöjjön vissza, beírom magát a naptárba!
Elküdtek. Megen. Nem értem én ezeket komolyan mondom. Ha fél nyócra gyüvök az a baj, ha emúlt dé’ tíz perccel akkor meg az. Nem lehet ezeken kiigazodni, de télleg már. Mútkor is ugyanez vót, siettem be az utcásokoz, – mert azok meg csak tíz órátú fogadják az embert – hogy adjanak mán néköm igazulást arról, hogy uccán élek. Adtak is, de az se vót elég ezeknek a szállósoknak. Komolyan mondom nem értem én eztet.
Még szerencse, hogy nincsen munkám. Mer ugye akkor onnét el kellene kéreckedni, aztán ottan azt nem veszik jó néven, ha az ember gyereke mászkál mikor nem kéne. Legutóbb ilyen miatt csapott ki a góré. Asszonta, hogy ne munkaidőben intézzem az ilyen dógaimat.
Pedig aztán még bejelentett se vót! Többen is meséték mán, hogy ne aggóggyak, így megyen ez. Hogy minket nem jelentenek be, csak kapjuk az órabért, aztán jóvan. Jobb híjján.
Fejjel lehajtva elindútam kifelé a vaskapun.
A galacsinra felírt időpont még mindig a kezeim között szorongattam, azon gondókodtam, hogy hová tehetném úgy el, hogy ne legyen feltűnő. Mert úgy is jártam má, hogy a nejlon szatyromba tettem az igazolványaim mellé, aztán mindennel együtt, reggelre lába két. Az eszembe meg nem vót az időpont, de hiába is lett vóna, igazolványum nem vót, szóba se átak vóna énvelem. Mert amit az utcásoktól kaptam kék kártya; vagy hogy szokták mondani, az se vót meg. Azt egy éveben mondjuk annyiszor írnak amennyiszer nem szégyellik, ingyé van, de a személyi igazolványum, az nem. Az má annyiszor elveszett, hogy pénzért csinálják meg nekem. Nincs annyi pénzem.
Ha jönnek a rendőrök; mert most egyre gyakrabban, hogy bejött ez az új törvény vagy micsoda, nem értek én ehhez; nem tudok semmit se mutatani. Még szerencse, hogy benne vagyok a rendszerükbe, mert talán még be is vinnének. Bár előbb-utóbb az lesz, mert akárhányszor gyűnnek én mindig itten vagyok. És négy vonásunk lehet, és mehetünk is a dutyiba. Eztet se értem, eddig nem szúrtuk senki szemit? Most meg hirtelen az lett a baj, hogy élünk.
Még azon is elgondolkoztam ahogyan kigyüttem a nagykapun a szocmunkástú, hogy be kéne menni már oda, a lenti melegedőbe. Nem nagyon vótam én még ilyen helyen, pedig már isten se tudja, hogy mióta vagyok csöves. Igen, az volnék. Most ahol álomra hajtom a fejem, többedmagammal vagyok. Piszkálnak is a társaim, hogy legalább éjszakára a nagy fagyból meneküljek be melegre. Egy: sosem fogom menekülőre. Kettő: nem értem, miért nem értik meg, hogy a világ összes pénziért se hagynám itt az én Lajosomat. Mindig mondom is nekik, hogy megvagyunk mi itten, összebújunk éjszaka, melegítjük egymást. Mióta hajléktalan vagyok, ismerem őtet. A nevelőotthon után soká bolyongtam én Pesten. Jó rég vót már, akkor is hideg vót, rajtam meg még egy kabát se lógott. Nem vót nekem semmim amiből vehettem volna. Ő meg, megsajnát engemet. Ezt azuta se vallja be, de ez bizony isten emigyen vót. Neki se vót egyné több, de aztat nekem adta. Örökbe. Úgy ahogyan az elemibe adják a grafitot rajzuláshoz egymásnak a tanulók. Örökbe.
Még máig a szemem előtt van ahogyan leveszi magáról, és az én vacogó testemre teríti. Aztán meg leűl mellém a jéghideg padra és néz maga elé. Nem szótam neki, de tuttam, hogy nekem se köllött vóna ott ülnöm, mert én olyan típus vagyok, aki minden hidegtől főfázik. Aztán az utcán nem úgy megyen ám, hogy bármikor el lehet menni vécére. Mert itten legtöbbször csak befolyik a gatyába.
Űtünk ottan ketten a fogcsikorgató hidegben, és bámultuk a velünk szembeni szállodát. Négy csillagos vót, vagy mennyi. Egyfolytába mentek be az emberek oda. Vót amelyik olyan csúnyán nézett ránk, hogy az még engem is elszomorított ennyi uccán töltött év után. Lajoson láttam is, hogy pirosodik az arca. De nem tuttam én, hogy a nagy hidegtől vagy a mérgességtől.
Nem tuttam én róla semmit se, csak aztat, hogy megmentette az életemet akkor. Aztán meg már azon kaptam én az eszemet, hogy minden egyes nap a sarkamban vót. Gyütt, aztán kereste a kedvemet. Mintha ez lett vóna a dóga. Én nem étettem, hogy miér. Nem vótam kérem szépen én ehhez hozzászokva. Hogy így körbe legyek ugráva.
Én nem emlékszem már pontosan, mer régen vót az, de valamivel ezek után megkérdezte tőlem, hogy akarok-e a barátnője lenni. Én velem akkor madarat lehetett ám fogatni. Gondútam úgysem változik meg azzal se sömmi, belementem én. Mint mindig mindenbe, egész eddigi életemben.
A mostani otthonunkat együtt talátuk. Sétátunk csak és egyszer csak megláttuk az a sok padot. Megörütünk nekik, mer azidáig sokszor csak a főldre heveredtünk a kartondobozokra. Mer abból vót sok, Lajos azzal foglalkozott, azokat gyűjtötte, aztán meg vitte erre-arra abból vót némi kis betevőnk. Őrütünk nagyon a padoknak. Mer végre rendesen ki tudtunk nyújtózni, meg hát aztán nem a zuzmarás beton érte a derekam.
Egy kettőre mások is beköltöztek oda mellénk. Aztán vége is szakadt a mi nagy szerelmünknek. Én nagyon szerettem utána is őtet. Mindent megcsinátam, amit mondott. Mentem a bótba, vettem a kannásborokat literszámra. Az elején még csak napi egy két litert ivott meg. Aztán mikor már jobban jóba lett a Dezsőékkel, akkor már aztán nem vót megállj.
Ez a Dezső meg az ő pereputtya tüskésztek is a kannáshoz. Mondjuk, engemet se köllött fétteni. Elzüllöttem. Rehabon sose vótam, meg se fordult a fejembe. Rágyüttem, hogy pia nélkül nem lehet kibírni ezt az életet. Bizony ám, hogy nem. De nem akarom én eztet az én drága Lajosomra fogni.
Mert biz isten, ittam én, ha a faszik jöttek mentek át rajtam. Ittam ha szomorú vótam, ha meghalt egy sorstársam. Aztán végül csak oda jutottam, ahová jutottam. Pedig én aztán tanútam az iskolapadba. Az 1×1-et el se felejtettem. Bözsi néni az államiban mindig mondta, miközbe ütött, hogy nem leszek több egy mocskos csövesnél, ha nyóc eleminé többet nem tanulok. Na, ebbe igaza vót.
Amikor együttem, onnét, egy kopottas barna bőröndbe pakolták bele az egész addigi életömet. Én már toporzékoltam az ajtóba, annyira a hátam mögött hagytam vóna mán azt az egészet. Nincsenek nekem onnét jó emlékeim. Nem olyan jó, de nem is tragikus. Mint ahogyan a tanúban mondták, hogy kicsit ilyen, kicsit olyan de a miénk. Na, ez is pont ilyen. Kicsit ilyen, kicsit olyan, de ez az életöm. Nem tehetek ellene semmit se. Most meg mán biztos nem. Eljárt felettem az idő.
De miket beszélek össze-vissza? El se kellett volna kezdeni a mútrú beszéni. Tudhatnám mán, hogy a rendes asszonyok, nem emlegetik a múltjukat.
Mostanában meg valamiért napok óta mondogatja a Dezső, hogy mán be kéne mennem valahová, mer eléggé le vagyok pukkanva.
Lajosom már nem foglalkozik nagyon vélem, ezé szól a Dezső. Mer engem már nem nagyon érdekelnek ezek a dolgok. Írtózom a szállóktú. Meg minden ilyentű. De nem mondom én, hogy nincsen igazuk ezzel a dologgal kapcsolatban. Majd biztos örünek, hogy bementem az szocmunkáshoz reggel, aztán mondtam, hogy akarok már valami jó szállót. Annak lehet, hogy majd kevésbé, hogy hónap megen vissza kell menni, de hát ilyen ez az időszak. Még nyáron kell intézkedni, az utcások is mindig esztet mondják, mert ősszel már ennyi esély sincsen, mint mostan. De az se baj ám, ha nem kerüllök én be sehová se. Legalább kint tudok maranni az én Lajosommal meg a többiekkel. Durvák néha, dehát nincsen rajtuk kívül senkim sem.
Bezzeg amikor itten vannak az utcások, akkor tudnak viselkedni mindég velem szembe. Aztán mikor azok emennek… jobb errű nem is beszéni! Engemet arra tanítottak, hogy mindent ki kő bírni.
Egy asszonynak nem olyan egyszerű ám itt kint az uccán. Én meg aztat nem is tudom, hogy nő vagyok-e egyátalán. Magamra nézek és olyan vagyok, mint egy férfi. Rövid a hajam, mert a mútkor le tolták nullással amikor elmentem fürdeni. A nővérke, aki segített megfürödnöm, az borotválta le. De meg nem kérdezte vóna ám, hogy én is akarom-e. Nem. Csak fogta, én meg már csak azt hallottam, hogy bürrög. Aztán vót haj, nincs haj. Tetves vótam. Isten tudja honnan kaphattam, nem dugtam én össze a fejem senkivel se. Ütem ott a fehér műanyag széken a fürdetőbe, mezteleny testtel és az jutott eszembe, hogy a nevelőotthonban mindig aztat mondta a kövérke nevelő, hogy akkor lesz tetves a hajunk ha összedugjuk mással. Istenemre mondom, nem csinátam, mégis az lettem.
Csak enézem emitt a lakótelepen a nőket, akik járkálnak errefelé.
Szoknyában, meg kivágott pólókban meg hosszúhajjal, sminkben, mosollyal az arcukon sétálgatnak. Aztán megen magamra nézek. Szakadt, mások levetett ruháját hordom. Na, nem ezzel van a bajom, mert az intézetben is mindig csak ilyen vót. A nagyobbak adták a kissebbnek. Aztán mi is ottan hagytuk a következőknek. Fővennék mán valami sokkal menőbb cumókat magamra. Faremernadrágot, meg valami jó kis pólót vagy pulóvert. Olyan igazi divatost. Valami nőcisebbet. Igaz, mán nem vagyok mai csirke, de hadd élvezzem már én is ezt a rohadt életet.
Na, aztán ha ez a divatulás dolog nem lenne elég… most még a hajam is. Tiszta kopasz vagyok. Csúfoskodtak is rajtam a Dezsőék. Na, nem én előttem. Hanem az egyik bolt sarkában. Onnan gondulom kéremszépen, hogy Dezső rám mutogatott mikó beszét.
Gondúkozott már azon az én fejem, hogy milyen lenne ha olyan hús-vér nő lennék. Mint azok a nevelőnők az otthunban. Akiket Bözsi néni annyira nem szeretett. Ha rendes ruhám vóna, akkor már elég nőies lennék? Vagy nem ettű függ az? De hát akkor mitü? Nem tudom én. Honnét tudnám? Én csak egy kis csöves vagyok. Akinek ez jutott. A kopottas ruha, mások levetett cipője, és a kopaszság. Ha lenne hajam, olyan lenne, mint azoknak. Szép, vállig érő, festett. Az államiba Bözsi néninek mindég vót az olyan nőkre megjegyzése. Bár, ha jobban belegondulok, Bözsi néninek minden nőre volt valamilyen megjegyzése.
Azokra meg pláne, akik pingát körömmel jártak be a műszakokba, meg az arcukon pirosító vót. Azokra mindég aztat montta, hogy kurvák azok egytü egyig. Azokat nagyon nem szerette. Bár, nem nagyon tudom eképzelni, hogy Bözsi néni valamikor tudott egyátalán szeretni. De az is lehet, hogy őt is megkeményítette az élet, mint engömet.
Már lassan kezd sötétedni, bebugyolálom magam az összes dunnával meg hálózsákkal, így várom, hogy rám köszöntsön a reggel. De ki tudja? Lehet úgy járok, mint az a szomszéd ottan a lakótelepen, aki halálra fagyott mire kiért a mentő. Valami járókelő hívta a mentőket, de addigra már későn vót szegény asszonynak.
Ismertem én, de nem annyira jó, meg annyira közelrű, mint őket. Hát a Dezsőéket. Az én Lajosomrú meg nem is beszéve. Jó emberek ezek. Vigyáznak rám. Azért is akarnak mindig engemet betessékelni a szállura, meg orvoshoz, mert féttenek. Tudom én.
Aztán olyankor mikor rászánom magam, hogy emegyek be a kórházba mindig asszondják, hogy majd jönnek be látogatni, meg hoznak nekem minden jó dógot. Aztán meg sosem jönnek. Nem értem, akkor minek mondják.
Az utcások mindig kérdezik is, hogy miért ragaszkodom hozzájuk ennyire, mikor őket én nem is érdeklöm. Ilyenkor megszoktam sértőnni, mer Lajost érdeklem. Lajos szeret engem. Meg Dezső is a maga módján. Néha fordul csak elő, hogy meglökdös, de ez semmi ahhoz képest amit korábban kaptam, úgyhogy maradok a seggemen, nem nagyon szólok errű senkinek.
Az utcásoktól az egyik kishölgy megsejtett valamit a minap.
Biztos azé, mer nem takargattam el magam eléggé. Ha jobban az arcomba húztam volna a sityakomat akkor lehet nem látta vóna meg a foltjaimat. Mondjuk nem kérdezett rá, semmi ilyen, csak leggugolt mellém, ahogyan azt mindig is csinájja, és megfogta a karom, mondta, hogy ha bármi van, van ám belőle kiút.
Én csak bólogattam, mást nem is tuttam vóna. Dezső pár méterre állt tőlünk, látni lehetett az arcán, hogy mérges, hogy eztet mondják nekem. A parkolóban, össze is vesztek kicsit a szocmunkással. Aztat nem tudom, hogy miről beszéhettek, gondulom, hogy rólam, mer nem mondta el nekem a Dezső. Csak arra kért meg engemet, hogy legyek csendbe, hogy ne mondogassam senkinek a bajaim, mert itt vannak ők, majdan segítenek. Utána már nem is beszétem errű senkinek. A foltokról, meg a sebekről.
Aztán azon az estén, is minden ugyanúgy ment.
Beágyaztunk magunknak, mindig úgy alszunk, hogy ő a falnál én meg szorosan mellette. Aznap este nagyon hideg vót, és betessékeltek engemet az éjjelire. Nagy nehezen vettem csak rá magam.
Aznap nagyon mínusz volt. Kint vótak az utcások, mondták, hogy éjjelre még hidegebb jön, bevisznek minket valahová, csak ülljünk be a kocsiba. Lajos legyintett akkor is, azt szokta. Pedig az utcásokba megbizott. Leginkább abba a barna fiatalemberbe. Laciba. Amikor az gyűtt hozzánk, akkor az én Lajosom nagyon bódog vót. De azza se ment e sehová se. Engemet rábeszétek, én elmentem velük. Beültem a kocsiba, nagy nehezen. Alig bírtam mozgatni a lábaimat. Szerencsére segítettek beülni is. Bevittek a nőibe, mondták, hogy ide akár minden este visszajárhatok. Nem mondtam semmit, de azt góndutam magamba, hogy nem hagyhatom csak úgy magára az én egyetlen, drága Lajosomat.
Bementem, kaptam egy ágyat. Szerencsére nem az emeletes tetején. Oda felmászni se tuttam vóna. Vót, valami vacsora féle is, asszem zsíros kenyér vagy valami ilyen, meg meleg tea. Én csak aztat kértem. Aztán amikor többet kértem vóna, mint egy pohárral, akkor már nem mindig akadt.
Hatodmagammal vótam aznap este a szobába. Űtem egy darabig az ágyon, és arra góndutam, hogy még ki tudnék osonni, mintha itt se lettem vóna. De aztán maradtam. Az utcások kedvéért. Különösen a Laci kedviér. Ő kérlelt annyira engemet, nem akartam megen csalódást okozni neki. Maradtam.
Össze-vissza forgolódtam, fétettem a cókmokomat. Mert hiába vót ám teljesen a fejem alatt, reggelre valaminek lába két, legalábbis a mendemonák szerint. Most kinek kell az én kopottas, lyukas nyári cipőm. Hát tél vót. Nekem meg az vót az egyetlenem, hallottam olyant is, hogy aki magán hagyta, aztá annak se vót meg reggelre.
Mondtam reggel a szocmunkásoknak, hogy nincsen cipőm. Nagy nehezen adtak egyet, abba indútam el az utamra.
Nem vót annyira messzi a szálló meg a kis alvóhelyem.
Nagyjábú egy trollimegállóra. Amire akkor tudtam csak felszállni, ha nem elsőajtós vót. Legtöbbször az vót olyankor meg gyalogúnom kellett. Az én lábaimmal az a táv meg, vót vagy két, három óra. Valamive nyóc után indútam, aztán még délelőtt odaértem.
Mikor befordultam a sarkon láttam már, hogy valami nem stimmel. Ottan gyűlt a helyünk körű sok nép, meg egyenruhások. Szaporáztam vóna én a lábaimat, de nem akartak azok mozdúni jobban.
Mentem ahogyan tuttam. Látom ám, hogy nagy villógó kocsik, meg emberek állnak a matracaink körü. Dezsőt láttam meg elsőként. Tüle kérdeztem, hogy mi van itt, és hun van az én Lajosom. Először nem mondott semmit, csak megrántotta a vállát. De láttam biza, hogy könnyes vót a szeme. Na, akkor én már tudtam, hogy baj van. Nagy baj. Mert Dezsőt nagyon ritkán lehetett látni sírni.
Furakodtam át az népeken, de sehun nem láttam Lajost.
Addigra mán nagyon ideges vótam, kiabáni kezdtem, hogy Lajos, hol vagy? Nem jött válasz sehunnan se. Aztán meg ahogyan előrébb értem, láttam, hogy le van zárva valami szalaggal az alvóhelyünk. Nem engedtek át engemet. Mondtam, hogy a hozzátartozója lennék, az se érdekelte üket. Kérdeztem mi történt, alig mondtak valamit. Egyre csak azt hajtogatták, hogy menjek el onnét. De láttam, hogy valamilyen zsák van ottan a matracokon.
Fogtam magam, visszamentem Dezsőhöz, aki akkor már a bót sarkában támaszkodott és könyörögtem nekije, hogy azonnal menjen el az utcásokhó, hogy gyűjjenek, de rögvest, mert velem nem állnak szóba ezek az emberek.
Az utcások pikk-pakk ott teremtek.
De addigra már nem vót ottan senki se, csak a szalag maradt utánuk.
Az én szerencsémre Laci gyütt azzal is a kis barna lánnyal. A Lillával. Kérdezgették mi történt. Én meg nem tuttam mitet mondani nekijük. Nem vótam én itten. Nem vótam Lajos mellett. Még mondtam is a Lacinak, hogy miatta nem tuttam megvédeni az én Lajosomat. Mer ha itten lettem vóna mellette a matracon, nem esik semmi baja. Eddig se esett. Amíg itten vótunk egymásnak. De én a hideg miatt itthagytam. Pedig ő jelentette az életet, én mégis itt hagytam. Hát, milyen asszony vagyok én? Bözsi néni is biztos megszidna ha tunná, hogy mitet tettem.
Ejj, de fáj az én szívem.
Mondták aztán a Laciék, hogy próbálják kideríteni, mi is történhetett, de addig szerintünk nekem nem az utcán kéne alunnom. Nem értettek ezek semmit se. Muszáj itten kint maradnom, hátha gyűnnek a rendőrök értesíteni engemet, hogy mi történt. Itt kell lennem, nem lófrálhatok el innen. Tegnap este se kellett vóna, akkor éne még az én Lajosom. Istenekém! Akkor még biztos éne!
Megmondtam nekik, hogy egy tapottat se mozdulok innen! Nagy nehezen talán megértették, mert ottan hagytak. Láttam az arcukon, hogy mennyire meg vannak ijedve. Nem mutatták, de én láttam. Van énnekem ehhez szemem.
Aztat is láttam, hogy a Lilla majdnem sírt, de inkább mégsem, Csak fogta a vállamat és próbált rábeszélni az éjjelire. Tudom ám, hogy jót akart, dehát ő sem hagyta volt csak úgy ott a matracait. A mindent jelentő matracait. Az életét.
Laci meg az egyik fa tövében állt Dezső beszélt hozzá. Mérges vót. Laci meg csak át ottan, nem tutta mit mondjon, vagy tegyen.
Csatlakozott a Lillához, együtt, mondták, hogy mennem kéne szállóra. De én csak nem hagytam. Elküldtem őket.
Másnap gyűttek megen.
Laci mondta meg nekem, hogy Lajosomat felgyújtották, vagy örök álomba ringatta magát. Eztet még akkor nem tudták biztosan a rendőrök. Még folyt a nyomozás.
Nem tudtam mitet mondani, sírni se tuttam. Bözsi néni mindig azt mondta, hogy csak a gyengék sírnak. Én meg nem vótam az. Most se szabadott sírnom. Itt maradtam a Dezsővel, az majd biztos vigyáz rám. Nem tudom. Azt tudom, hogy sose többet nem megyek az éjjeli közelibe se, mert még nekem Dezső is meghal itten, és akkor nekem senkim sem marad az égeggyatta világon.