Macskatánc
Kora délután érkezik meg a vonatom. Először lesegítek egy idős, kalapos dámát egy halom csomaggal, aki gyanakodva figyel, nehogy ellopjak valamit. – Akkor szállj le egyedül, nyanya! – morgok magamban, majd leugrom én is a bőröndömmel. Meglep, hogy milyen modern ez a pályaudvar. Hatalmas kocka csarnok üvegtetővel, szikrázik rajta a nap. Vidám, jól öltözött emberek, bőröndök, nyüzsgés. Mindenki olyan visszafogott, nem ordibálnak, mint nálunk, nem is lökdösődnek, csak várnak a sorukra udvariasan, senki nem siet. Még mosolyognak is közben. A kávézóban halk zene szól, valami klasszikus. Szimpatikus srác a pult mögött, török lehet, halkan, édesen beszél, a keze hozzáér az enyémhez, ahogy ideadja a kávét.
Na, erre nem számítottam, hogy Bécs ilyen cool! Azt hittem, visszamegyek száz évet az időben. Ha Teddy ezt látná! Teddy a nevelőapám és Cardiffban maradt. Neki Bécs már Kelet–Európa. Igaz, hogy nem volt itt soha, és az is igaz, hogy egész Európát szidja, ha többet iszik a kelleténél. Hogy örült a Brexitnek, és aztán hogy meggyűlt a bajunk a papírokkal, amíg elintéztük ezt a külföldi ösztöndíjat nekem! Ugrattam is szegényt eleget:
- Lehet, hogy mégsem kellett volna megszavaznod a Brexitet, Ted! Most aztán szívunk rendesen!
- Szegény ember így is, úgy is szív, ezt jól jegyezd meg, Johnny!
Szerette osztani az észt. Hogy a sok lengyel, meg román elveszik tőlünk a munkát, a segélyt is, és még lopnak is. Ted munkanélküli, abból kap pénzt, hogy engem nevel. Amúgy nekünk is van egy lengyelünk, Pawel. Egyszerű proli, úgy mint mi, csak ő mindenhez ért. Jó csávó a Pawel, nálunk is lakott sokáig. Megmutatta nekem, hogy kell megszerelni a vízcsapot, a traktort, a fűnyírót. Kutyaházat is raktunk össze ketten. Reggel mindig ő kelt elsőnek, bekapcsolta a rádiót, megetette a kutyákat, majd nekünk is reggelit csinált. Közben fütyörészett valami szörnyűségeket, de totál hamisan. Azt mondta, lengyel népdalok. Ha ivott egy–két sört, mindig Lengyelországról mesélt.
- Johnny, egyszer elviszlek oda magammal, mert az a világon a legszebb ország. A hegyek, az erdők, olyat még nem is láttál! A nők is nagyon csinosak, meglátod!
- Akkor miért vagy itt, Pawel, ha ott minden szebb? – szemtelenkedem vele.
Erre csak legyint, nem is válaszolt. A szeme közben kicsit megnedvesedik.
Ted is megszerette Pawelt, törölgette is a könnyeit, amikor lengyelünk a Brexit után végleg elbúcsúzott tőlünk és hazament.
Még nem voltam a kontinensen soha. Sokat nem utaztunk anyámmal, mert nem volt rá pénzünk. Lementünk Cardiffnál a tengerhez, az volt a nyaralás. Tizennyolc vagyok, Ted szerint még nem késtem le semmiről. Utazhatok még eleget, csak legyen pénzem. Mondjuk az most sincs. Tőle kaptam kölcsön a vonatra, meg az első havi bérleti díjra, mert azt a főbérlő előre kérte. Remélem hamar megkapom az ösztöndíjat, mert hanem felkopik az állam.
A szobámat csak délután hatkor vehetem át, úgyhogy maradt pár órám nézelődni. A bőröndömet berakom az automata csomagmegőrzőbe. Jó kis trükkös dolog, praktikus, egy kéteuróst kell bedobni. Hogy mik vannak itt Bécsben! Kilépek az utcára, csend van, rend, és tisztaság. Mit csinálnak ezek a szeméttel? A villamosok is milyen halkan mennek! Bekanyarodok egy kis utcába a pályaudvar mellett, itt már van egy–két lepukkant alak, de nem annyi, mint nálunk. A házak jó régiek, de fel vannak újítva, és nincs összehányva a kapualj.
Hamar a belvárosba érek, wow, micsoda paloták! Meg ezek a lovasfogatok, Ted, ha te ezt látnád! A lovaknak színes fülvédője van, bojtokat, meg masnikat raknak rájuk, és zsákba szarnak, a fogathajtók meg keménykalapban feszítenek, mint valami karneválon. Tiszta lököttek ezek az osztrákok! És a zsonglőrök a Stephansplatzon! Sokáig nézem őket, én is szívesen beállnék. Tudok is egy–két trükköt. Tetszik nekem ez a Bécs! Még a sör is olcsó, csak két euró ötven, itt a belvárosban is.
Szerencsém volt, hogy megkaptam ezt az ösztöndíjat. Erasmus, nem sok pénz, de legalább ki tudtam mozdulni otthonról. Már nagyon el akartam jönni, valami újra vágytam. Anyám mindig azt mondta, hogy fiam, magadtól úgysem szabadulsz meg soha. De én nem magamtól akarok szabadulni, hanem tőle, pontosabban az emlékétől. Mert meghalt szegény, már négy éve. Valahogy akkor lett valóságos, amikor meghalt. Előtte ignoráltam, mert másképp nem tudtam volna elviselni. Csak ő volt nekem, apámat nem ismertem. Anyám sok jót nem mondott róla, de én nem csodálkozom, hogy apám lelépett. Anyámnak kellet valaki, akin levezetheti a rosszkedvét, és ez apám volt, később meg én. Egyedül nevelt. Nem volt könnyű se neki, se nekem. Cardiff külvárosában éltünk, egy másfél szobás lakásban ketten. Azt mondta, én vagyok a mindene, rajongásig szeretett, babusgatott, egy ágyban is aludtunk sokáig. Máskor meg őrjöngött, hogy minden milyen szar, poharakat vert a földhöz, sírt, megátkozott engem is, és a pokolra küldött, majd verte a fejét a falba, míg a fal véres nem lett. Irtó végletes volt – egyik percben őrjöngött, a másikban kacagott megint.
Sokáig azt hittem, mindennek én vagyok az oka. Ő ugyanis kislányt szeretett volna, ezt sokszor elmondta. És hogy órákig zokogott, miután megszülettem. Előre megvette a kislány ruhákat, meg a sok rószaszín kütyüt, úgyhogy én otthon rózsaszín szoknyákban feszítettem, és hosszú, szőke göndör hajam volt. Már iskolás voltam, mikor levágtuk. Arra is emlékszem, hogy anyám tűsarkúit próbálgatom a tükör előtt. Anyám nem volt csinos, inkább kövér, de nagyon tudott öltözni, és megjelenni. Olyan volt, mint egy színésznő, vagy díva, vagy mit tudom én mi. Irtóra tudott szerepelni. Rengeteg szeretőt tartott. Nekem azt mondta, ezek a faszik bérlők, mert a kisszobát kiadtuk. Aztán egyszer rájuk nyitottam az ajtót. Hogy ezzel pénzt is keres, azt a szomszéd gyerektől tudtam meg, mert egyszer lekurvázta az anyámat. Behúztam neki egyet, erre sírni kezdett, és bevallotta, hogy az egész utca ezt beszéli, és hogy anyámnak biztosan abból van pénze márkás ruhákra, mert más itt nem úgy öltözik, mint mi. Kamaszként aztán irtó cikinek tartottam az anyámat, és próbáltam távoltartani a haverjaimtól.
Tizennégy voltam, mikor mellrákot diagnosztizáltak nála. Nagyon kiakadt, főleg mikor levágták a mellét. Aztán teljesen elborult az agya. Rettegett a varjaktól, esténként seprűvel kellett elhajtanom őket a kertből.
– Halálmadarak – mondta, és hogy ezek fogják elvinni őt. Mintha a rák nem is lenne. Hamar elment, az egész nem tartott tovább pár hónapnál.
Utána kerültem a kollégiumba. Nem tudtam, mi vár rám, bár más választásom nem volt. Elvégre tizennégy évesen nem élhettem egyedül. Négyen voltunk egy szobában, és egy perc nyugtom nem volt. Egyfolytában cikiztek a srácok, főleg mikor észrevették a krémeket, a parfümöt, a borotvát. Meg hogy órákig ülök a fürdőszobában. Még a neszeszerem is rózsaszín volt, anyámtól örököltem.
– Te borotválod magad, cica? – kérdezték röhögve.
– Mert sportolok – magyarázkodtam nekik, de semmilyen válasz nem volt jó. Valóban fociztam amúgy, hatéves korom óta, és nem is rosszul, de nem szorult belém túl sok ambíció.
Szóval lebuziztak a koleszban, és szivattak, ahogy csak tudtak. A lábujjaim közé égő gyufát tettek éjjel, jeges vizet öntöttek a nyakamba, a kólámba darazsat, az arckrémes dobozomba szart kentek. Ha valami eltűnt, rámfogták, minden balhét én vittem el. Tizenöt voltam, és az idegösszeroppanás szélén, mikor végül, egy év kolesz után, nevelőszülőket kaptam. A nevelőanyám ugyan nem sokkal utána lelépett egy pasival, amitől Ted eléggé ki is készült. Akkor kezdett el komolyabban inni. De engem megtartott szerencsére. Azt hiszem, megkedvelt, bár a pénz is kellett neki, mert más jövedelme nem volt. Én meg hálás voltam neki, hogy nem ad vissza. Ted rendes volt velem, nem kötekedett, és én sem bosszantottam. Ha nagy ritkán mondott valamit, azt megcsináltam. A pub–ból én hoztam haza, ha berúgott. Úgyhogy jól megvoltunk.
Barátnőm nincs amúgy, az angoltanárnőmbe voltam sokáig reménytelenül szerelmes. Ő vett rá arra is, hogy továbbtanuljak, és hogy megpályázzam ezt a külföldi ösztöndíjat.
Aztán volt még az a hülye sztori is a tizennyolcadik születésnapomon. A haverjaim bulit rendeztek nekem, és azt mondták, lesz valami meglepetés. Arról én szívesen lemondtam volna, mert tudom, milyen hülyék, de nem lehetett. Egy belvárosi lokálban buliztunk késő éjszakáig. Akkor bekötötték a szemem, és átvittek valahová. Ahogy levették a kendőt, azonnal láttam, hogy kuplerájban vagyok, az ágyon egy ronda kövér csaj ült bikiniben. Szerencsére már jó részeg voltam, nem nagyon hatott rám semmi. Ledőltem mellé, a lány próbálkozott, arra még emlékszem, de aztán elaludtam. Nem tudom, mennyi idő telt el, a haverok ébresztettek fel, nem volt rajtam ruha, a lány meg sehol. Dühöngtem, hogy ávertek ezzel a ronda csajjal.
– Hát ez volt a meglepetés! – röhögtek. Amúgy most sem tudom, mi történt. Hogy akkor voltam–e már nővel, vagy nem.
Keresgélem az utcát, ahol lakni fogok. Már jó késő van és sötét, mert sokat bolyongtam a városban, és közben el is tévedtem többször. Megvan, az a ház lesz ott, van vagy kétszáz éves. Piros lámpa ég a bejárat fölött. Te jó ég, mi ez, kupleráj? Becsöngetek, erélyes női hang szól a kaputelefonba.
- Johnny vagyok – mondom. – Most jöttem Welszből, lesz szíves beengedni!
A nő németül hadar, nem értek semmit, de aztán csak kinyitja az ajtót. Harmadik emelet, az ajtó tárva nyitva. Az ajtóban pedig ott áll – anyám. Elszédülök a látványtól, bénultan nézem a nőt. El kellene rohanni innen, amíg még nem késő, de meg sem bírom mozdítani a lábam. A megtévesztésig hasonlít anyámra – vérmes, vastag nő, a haja meg, mint valami oroszlánsörény. Vörös pongyola van rajta, anyám is ilyen feltűnő cuccokat hordott. Odalép hozzám, átölel, én meg újra egy szaros kisgyerek leszek. Határozott mozdulattal behúz a lakásba, közben a fülembe búgja:
- Welcome, Johnny! I am Gertrud! –, majd megmutatja a szobámat.
Elég nyomasztó ez a régi lakás, a szobám meg kifejezetten ronda és sötét. Minden olyan ósdi, mint a Ted apjánál, a lámpa, az ébresztőóra, a förtelmes tájkép, a régi függönyök. Normális ágy sincs, csak valami kihúzható vacak, meg egy kanapé. Még tévé sincs? Hogy fogom megnézni a bajnokok ligáját? Lerogyok a kanapéra, Gertrud meg ledől a vendégágyra, hogy megmutassa, milyen kényelmes. Nem tudom, normális–e ez, de már megint anyámat látom. Jó lenne, ha kimenne, mondom is neki, hogy fáradt vagyok.
- Értem, már megyek is! – ugrik fel Gertrud, de aztán mégis odaül mellém a kanapéra, nekem dől, megfogja a combom, felcsúszik a keze a tökömig, és úgy magyarázza, hol van a fürdőszoba, és hogy azt majd együtt fogjuk használni. Na, még csak ez hiányzott! Rejtélyesen mosolyog, miközben magyaráz, de én figyelni abszolút nem tudok. Na végre, csakhogy elment! Az ajtóban nincs kulcs, nem lehet bezárni. Ledobom a ruháimat, hőség van, úgyhogy nem veszek pizsamát. Nem tudom, hogy fogom bírni ezt a meleget. Végignyúlok a kanapén, az valahogy jobban tetszik, mint az ágy, magamra húzom a lepedőt, és már alszom is.
Anyámról álmodom, mint olyan gyakran a halála után. Bejön a szobámba valami lenge cuccban, és átölel. Jó illata van, puha és selymes az érintése. Felébreszt, mondja, hogy iskolába kell mennem, vagy valami ilyesmi. Aztán valóban felriadok. Tiszta az ég, a hold bevilágít a szobába. A szobaajtó nyitva, pedig este biztosan becsuktam. És a szoba közepén egy fehér alak áll, a kezében ostor. Biztos még mindig álmodom. Ez nem lehet igaz.
- Kísértet! – ugrik be aztán, és üvölteni kezdek a rémülettől. – Lidérc, vagy mi a franc? Felugrom, magamra kapom a lepedőt, feltépem az ablakot, és üvöltök tovább, ki az éjszakába. Valaki megfog hátulról, átölel, érzem a hurkákat a seggemen. Visszahúz, leültet, majd felgyújtja az éjjeli lámpát.
- Én vagyok az, Gertrud. Ne félj, Johnny! – hallom a búgó hangját.
Most már zokogok. Ez sok nekem, teljesen kész vagyok:
- És mondd, mit keresel itt éjszaka a szobámban?
Halálra ijesztett. Valami fehér lebernyegben van, alatta semmi. Anyám is egy szál semmiben szeretett szaladgálni a lakásban. Én meg meztelen vagyok, az is igaz.
- Hogy mit keresek? A macskámat. Perzsa macska, olyan szürkés, nem láttad valahol? Mindig mellettem alszik, és képzeld, most nem találom sehol. Nagyon aggódom miatta, csak nem ugrott ki az ablakon? Mert te nyitva hagytad – néz rám szemrehányóan.
Ez a nő őrült, én meg még a rendőrség számát sem tudom. Mégis automatikusan lehajolok, benézek az ágy alá, keresem a macskát éjközépen. Gertrud fölém hajol, most egyenesen a seggem lyukába néz. És lám csak, ott ül a macska a vendégágy alatt. Fogalmam sincs, hogy került oda. Gertrud azt mondja, ez a kedvenc helye, mert egyszer odapisilt. Lehasalok a földre, kirántom a macskát az ágy alól. A farkánál találom megfogni, a kezembe harap. Ledobnám az ágyra, de kapaszkodik, harap. Rázom a macskát, forgok vele a szobában, Gertrud meg velem forog, el akarja érni a felbőszült állatot. Olyan, mint valami őrült indiántánc, hármas árnyékunk a falra vetül. Közben leverünk minden mozdítható tárgyat a szobában.
Akkor Gertrud hirtelen hátralép, és megsuhintja az ostort. A macska azonnal leugrik a kezemről, és engedelmesen leül a lábához.
- A te korodban cirkuszban dolgoztam! – mondja büszkén. – Ez az ostor még onnan van.
Jó, hogy tudom. Boszorkány, kurtizán, és még cirkuszi idomár is. Lelépek innen, az biztos. A kezemből csöpög a vér. Be akarja kötni, de nem hagyom.
- Jó macska ez amúgy, nem bánt, de nem szabad húzni a farkát, Johnny! – mondja még kicsit szomorkásan, ahogy elvonul a macskájával.
Bevágom az ajtót, elé tolom az éjjeliszekrényt. Miért vagyok én ilyen szerencsétlen? Mindenki rajtam fog röhögni, ha ezt elmesélem. Nem baj, fő, hogy megúsztam, rosszabb is lehetett volna. El kell tűnnöm innen, minél előbb.
Reggel korán ébredek, sápadt fény van a szobában, és hatalmas rendetlenség. Nem érdekel. Felkapkodom a ruháimat, összerakom a bőröndöt, és rángatom az ajtóhoz. Húzom a cipőm, a kezem már a kilincsen, mikor nyílik a bejárati ajtó és belép rajta egy fiatal férfi. A török srác az, a kávézóból. Ez nem lehet igaz. Mit keres ez itt? Elmosolyodik, mikor meglát, és udvariasan bemutatkozik:
- Tamer vagyok, örülök!
- A nevelt fiam, Tamer. Pékségben dolgozik – hallom a hátam mögül a boszorkány hangját. Úgy látszik, ő is felébredt már.
- Te meg már mész is? – sajnálkozik Tamer. – Milyen kár! Meg akartam neked mutatni a várost, azért siettem haza a hajnali műszakból.
Nézem Tamert, milyen helyes fiú, és milyen gáz anyja van. Éppen úgy, mint nekem.
Ekkor bevillan egy fénysáv az előszobába. A reggeli nap idetalált hozzánk, és éppen Tamerra vetül. Ragyog az arca a reggeli fényben, olyan most, mint egy angyal. Ösztönösen elengedem a bőröndöt.