Egy hónap telt el azóta, hogy a város leszokott a dohányzásról. Kialudt és kihűlt a nagy gyárkémény is, akár egy elszundító öregember szivarja, elsodródtak a füstfellegek az égről, és a füsttel együtt Bandi és Czukor Klári, és elhallgatott számos kocogó nesz és hörgés, amik a város lélegzetéhez tartoztak. Az emberek az utcákon dideregve vizsgálták a szokatlan csendet. Körbejárták a város központjában a kohászüzem erődjét, ismerősöket kerestek az üres virágládákkal malmozó főtéren, és eközben a hidegben bíbor füleiket sztetoszkópként forgatva próbálták értelmezni a megszokott hangok hiányát.
Mikor elkezdődtek a behívások és a kohászokat, akik előtte felmentést élveztek, elvitték a frontra, Éva apja egyszerűen elbújt a város feletti szénbányában. „Én nem ölök embert” – ismételgette Éva anyjának. A ruházata napról napra szurkosabbá, a hangja meg szűkölővé vált, mint egy hegedűhúr, amit a hangolókulccsal túlfeszítenek. Anyuka, aki sápadt volt az ijedtségtől és az éhségtől, csak bólogatott, mert máshogy nem tudta kinyilvánítani egyetértését. Onnantól fogva anyuka és Éva jártak étel után, és egészen addig, míg apuka, mint valami tolvaj, egy éjszakán vissza nem óvakodott a saját lakásukba, a bányához hordták fel az élelmet. Anyuka az ösvényt választotta, ő meg – dacból – a csilléket. A városban a kisgyerekeket szokás volt egy bányász történetével ijesztgetni, aki karácsony estéjén sürgősen haza szeretett volna jutni a kislányához a műszak után, ezért beugrott a drótpályás csillébe, de fennragadt a magasban és megfagyott. Név sosem találtatott a történethez; a bányász emlékét sem őrizte elfelhősödő bronzplakett a kohászüzem előcsarnokában. Bandi azt mondta, az egész csak mese, de ettől még Éva nem mondta el apukáéknak, hogy leliftezett a csillével az üres üzemcsarnokba. A háború kezdete óta nem érezte magát annyira elevennek, mint mikor kidugta a fejét a csilléből a hidegen zúgó levegőbe, és meglátta a dermedt háztetőket, meg a kultúrház takarásában az álcahálóval leterített tankot. Persze elképzelte hogy ott van vele Bandi, és versengve mutogatják egymásnak a világot. Kénytelen volt az emlékeiben őrzött Bandival társalogni, mert az igazitól még levelet sem kapott. Egy hadarva előadott ígéret maradt csak belőle: – „Mikor visszajövök, te már nagylány leszel, és jegyben fogunk járni. Küldjél nekem, kérlek, néhány levágott kesztyűujjat, hogy olyan bátor lehessek, mint te.” Már voltak ilyen közös vicceik. Bandi volt az egyetlen, aki nem nézte bolondnak, mikor tizenöt évesen felmászott a nyolc közül a legmagasabb gyárkémény csúcsára. – „Bolond vagy” – ismételték a fiúk egymás után, mintegy megkönnyebbülve, hogy a többi fiú is osztja a véleményt. Egyedül Bandi kérdezte tőle, miután a többiek eltisztultak, szinte titokban: – „Hogy csináltad?” És Éva akkor elmagyarázta neki, hogyan vágta le kisollóval egy öreg gyapjúkesztyű ujjait, hogy a létrán biztosan tudjon kapaszkodni, de mégse fázzon annyira a keze. Még azt is elárulta pironkodva, hogy „kölcsönvette” apuka nadrágját, mert úgy kényelmesebben tudott mászni. Erre a képre – Éva a túlontúl hosszú nadrágban, a levagdalt ujjú kesztyűben kapaszkodik fölfelé az égig érő paszulyon – Bandi elnevette magát.
Már a szülei is megismerkedtek vele, mert Bandi is próbált segíteni Czukor Klárinak, mikor a katonák összeterelték az embereket vasútállomáson. Anyuka és Éva ételt csomagoltak Klárinak, a két nővérének, meg Izidor bácsinak. Apuka és Bandi vitték le a batyukat, de a katonák meglátták ahogy a kerítés felett áthajítják az elemózsiát. Kis híja volt, hogy őket meg a vagonba nem hajították fel – úgy kellett kimagyarázni magukat. Bandi kétszer is megígérte, hogy Klárit majd visszahozzák, bár azt egyikük se tudta, honnan. „Persze, hogy visszahozzák, hiszen olyan tüneményesek vagytok együtt” – lelkendezett. – „Mindkettőtöknek vörös haja van, és mikor iskola után egymásba karolva mentek végig az utcán, az olyan, mintha tűz táncolna levegőben.”
Éva egyre csak étel után járt. Időnként mást is talált: kidobott, ócska játékot, szétfoszlott, foltozhatatlan ruhát. Esetleg könyvet. Az albumot a szemeteskukák és a kultúrház oldalfala között találta a földön, mikor ételt guberált. A kultúrházban szállásolták el magukat a német tisztek. Az album szétnyílva, arccal a latyakba borulva feküdt a földön, a gerincén „Munkácsy” felirat volt olvasható. Szép könyv lehetett egykor, mint ahogy a többi is, amit a katonák a fenekük kitörlésére használtak. Anyuka meghagyta neki, hogyha könyvet talál, azt majdhogynem ugyanolyan fontos elhozni, mintha ételt találna. Abban világban, ahol Czukor Klárival egymásba karolva sétáltak a Nagyamerika lakótelep felé a napsütésben lángcsóvaként táncoló tincseikkel, az anyja tanárnő volt a gyári iskolában, rajzolni és hímezni tanította a kohászok gyerekeit, akik közt akkor még semmi különbséget nem tettek. Éva épp felegyenesedett az albummal a kezében, mikor a kultúrház párás ablakában váratlanul az anyja vöröses haját látta feltűnni – ugyanolyan volt, mint az övé – és megzavarodva azt hitte, hogy az ablakba keretezve valami fotó lehet az is. Magához szorította a saras-mocskos albumot, és elsietett az ellenkező irányba. Mikor a gyárépület sarkában a téglafalnál elfordult balra, megfájdult a feje – azt gondolta, biztos a hidegtől. Hazasietett, a hideg szél ellen az albumot pajzsként a teste elé emelte.
Nagyamerika a dombtetőről nézett le a városra. Háromemeletes, sárgásbarna háztömbök csoportja volt ez, mindegyik lakáshoz széles balkon járt. Nyaranta az ablakokba és a balkonokról lógó kaspókba muskátlit ültettek, a homlokzatról vízesésként ömlött a rengeteg virág, és a háziasszonyok muskátli-szépségversenyt rendeztek. Most tél van, a balkonokon megkopaszodtak a virágcserepek. A bejárati kapu mellett széncsúszda a pincébe. Éva is lecsúszott rajtuk gyerekkorában, apukáék pedig elnézést kértek a szomszédoktól mikor így az udvaron viháncolt. Az öreg Kollárik a balkonján ücsörögve egyre kuncogott: „Szeretem nézni, ahogy ugrándozik ez a gyerek.” Így mondta. Az öreg Kollárik se ücsörgött már a balkonján: Czukor Kláriékkal vitték el. Éva nem kopogott a lakásuk ajtaján, mert elvileg nem volt kinek – apuka hivatalosan nem volt otthon. Apuka hivatalosan katonaszökevény volt. Hivatalos nemlétezése ellenére mindig nagyon várta Évuka hazaérkeztét.
Apuka nem bánta, hogy nem ételt hozott. Fél tucat elmocskolódott lap kitépése után fel is tette a könyvet a hintaszék feletti polcra, aztán csöndben vártak anyukára. Apuka szerencsére nem kérdezte, hol van. Már bőven sötét volt, mire megnyikordult a zár nyelve. Anyuka először a konyhába ment, és Éva látta, hogy cipel valamit a hóna alatt barna újságpapírban. Ezt senki nem kommentálta, hanem asztalhoz ültek. Konstatálták, hogy a tányérokat belepte a por. A barna újságpapírból végül – régen nem láttak ilyen csodát – egy vekni fehér kenyér került az asztal közepére. Apuka nem nézett anyukára, hanem a recés szélű késért nyúlt. Megragadta és oldalára fordította a kenyeret, aztán remegő kezével ránehezedve nyiszálni kezdte a kérgét. A kés először megcsúszott, végül megtalálta a nyílást, és a markolatra nehezedő súlytól mélyen beleszaladt a kenyér fehér húsába. Remegtek az asztallábak, kenyérmorzsa záporozott a terítőre. Amint apuka végzett a kenyér szétszabdalásával, anyuka szokása szerint imára kulcsolta a kezét. Éppen belekezdett volna – „Aki nekünk ételt, s italt adott…” – mikor hirtelen felüvöltött, és hosszú-hosszú percekig zengett a szoba csendjében a gyári műszak végét jelző légkürt.