Semminek nincs olyan szaga, mint a kihányt vérnek. Nem hasonlít a disznóvágásokon érzett sült vérére, amire gyerekkoromból emlékszem. Amit anyám kihányt az másmilyen szagú volt. Olyan volt, mint a rozsdás vaskorláté a parkban házunk előtt, amin a rothadozó kúszónövény próbált életben maradni. De romlásnak induló hús szagát is éreztem, amikor anyám hányt utolsó napjain, de lehet azért, mert tudtam mi történik testében. Nem undorodtam. Csak ültem ott a budai kórház halványzöld, itt-ott omladózó falai között, az ágyával szemben egy ülőkén és tartottam a fém tálat, amibe a nővérek injekciókat, vattapamacsokat meg vérrel teli kémcsöveket szoktak tenni normális esetben. Emlékszem az utolsó napon, ahogy anyám megtörölgette a száját az aloés törlőkendővel, amit annyira szeretett és bocsánatot kért. Sosem felejtem el a küszködő pillanatását, amivel elnézett mellettem. Tudtam, hogy szégyellte magát, hogy megalázónak érezte helyzetét, a szenvedést, a félelmet, amit érzett, én pedig képtelen voltam elvenni tőle ezt. Bárhogy próbálkoztam, ő kínok között haldoklott a szemem láttára.
– Ugyanmár anyukám, ne aggódj. – mosolyogtam rá finoman, megjátszva, hogy ó, ugyan már, nekem ez meg se kottyan.
– De, aggódom.
– Értem anyu, tudom… de nagyon kérlek ne kérj bocsánatot semmiért.
– Érted aggódom. Alig eszel valamit. Legalább neked enned kell.
– Anyu jól vagyok! Eszem rendesen esténként.
– Megígéred?
– Meg.
– Miért ilyen fekete a vérem?
– Mindenkinek ilyen – hazudtam neki, miközben sietve hátat fordítottam, hogy ne lássa az arcom abban a pillanatban. Levettem a csizmám, mosolyogva felemeltem a takaróját, hogy a lábához fel tudjak ülni az ágy végébe és megkezdjem a mindennapos lábmaszi szeánszot, amit imádott.
Emlékszem, halála után még napokig velem maradt a vérszag. Belém költözött. Fürdés közben, az autóban ülve a piros lámpánál, reggelizés közben, az ágyban fekve elalvás előtt. Sokáig éreztem. Folyton megcsapott, mint amikor valaki, aki elmegy melletted túl sok parfümöt visel. Viccesen még mondtam is a Férjnek, hogy „Muter itt van, ugye van rajtad gatya!”. Ő nem nevetett, pedig mindig imádta a hülye humorom. De nem a morbid elszólásaim utáni kényelmetlen csend fájt a legjobban akkoriban, nem is anyám hiánya, amit még fel sem fogtam, hanem a rémálmok.
Halálának másnapján kezdődött. Álmomban feküdtem az ágyamban, aludtam, de hirtelen két kéz megmarkolta a bokámat, én pedig felébredtem. Mármint az álmomban. Minden olyan volt az álombeli szobában, mint a valóságban, még a kinti körúti zajokat is hallottam, teljesen elhittem, hogy ébren vagyok. Felemeltem a paplant és anyám gyönyörű kezeit láttam, de semmi mást csak a kezeit ahogy markolják a bokám. Húzni kezdett. Lefelé. Olyan erővel húzott, amilyet még soha nem éreztem. Ordítva ébredtem fel ez alkalommal igaziból. Férj felkapcsolta a villanyt, próbált nyugtatgatni, de én csak kiabáltam fogtam a bokáim és zokogtam. Rettegtem, nem értettem mi történik velem. A lidércnyomások, álomparalízisek, rémálmok nem szűntek meg, fél évig, szinte mindennaposak voltak. Nem mertem sötétben aludni, sem egyedül maradni. Álmodtam jobb álmokat is anyámmal, amik szintén úgy kezdődtek, hogy felébredtem, beszélgettünk is, de sosem, mint azt valójában teszik az emberek. Minden csak picit volt más az álmomban, csak annyira, hogy tudjam a saját álmomban, hogy mindez nem valóság. Anyám szeme nem csillogott melegen és félszavakat, tőmondatokat mondott, közben pedig folyton belém nézett. Nem a szemembe. Annál sokkal mélyebbre. Eleinte volt, hogy rohantam hozzá megöleltem, és mondtam neki, hogy szeretem. De volt, hogy kérdeztem tőle, hogy “anyukám mit csinálsz itt, nem haltál meg?” Volt, hogy eltűnt ilyenkor vagy csak furcsán mosolygott és mondta, hogy az nem jelent semmit. Én viszont úgy éreztem, hogy dehogynem! Ahogy ez az egész azt jelentette számomra, hogy totál bediliztem.
Pszichiáterhez fordultam, aki a gyász kezelésére specializálódott. Legalább megtudtam, hogy az álomparalízisek valós dolgok, hatalmas érzelmi sokk, stressz utóhatásai és nem én vagyok őrült, amikor reggelente totál lebénult testtel fújtatok mozdulatlanul. Örvendtem nagyon, hogy legalább nem hülyültem meg teljesen. Amikor Férjnek meséltem, hogy vágom mi van a fejemben, ezt lehet irányítani, megszüntetni és nem vagyok őrült, azt hiszem megkönnyebbülhetett. Szegénynek mindig elmondtam amikor anyámmal álmodtam. Valójában azt akartam, hogy higgye azt, hogy flúgos vagyok és hagyjon el. Nem akartam érezni a szeretetét. Nem bírtam el, ahogy a belém szorult szeretettel sem tudtam, hogy mi legyen. De ő azt mondta mindig, hogy nem vagyok őrült, csak túl mélyen érzek, én viszont biztosra vettem, hogy csupán magát nyugtatgatja ezzel.
– Piccola mia, sajnálom, hogy megint ilyen szar éjszakád volt. – mondta egyik reggel, ahogy a konyhapultnál ültünk a kotyogós prüszkölte kávéillatban.
– Nem vagyok Piccola, egy szörnyeteg vagyok. Utáltalak, féltékeny voltam rád!
– Rám? Mikor?
– Amikor anya az utolsó hetekben, mindig felőled kérdezett. Mikor jön a férjed? Itt van már? Hol van Marco? Utáltam, hogy ez érdekelte. Állandóan a te nevedet mondogatta, amikor felébredt. Ki nem szarta le, hogy mikor jössz? Én ott voltam neki. De ő téged akart. Komolyan mondom gyűlöltem, ahogyan örült neked, mikor végre megjöttél és, hogy olyankor mindig megnyugodott. Én akartam megnyugtatni, elvenni tőle a félelmeit. Neki meg te kellettél ehhez, ettől totál kiborultam. Komolyan gyűlöltelek, úgy éreztem elvetted az utolsó pillanatokat tőlem, amit vele…ami az enyém, miénk volt…- csuklott el a hangom, miközben nem mertem a szemébe nézni egyetlen kimondott szónál sem. – Látod, hogy egy kibaszott szörnyeteg vagyok?
– Nem vagy.
– De.
– Nem vagy. Örültél, hogy szeretet volt köztünk.
– Akkor nem, hidd el, akkor nem örültem! – vágtam rá Marconak ingerülten. Ő csendben kenegette vajjal a pirítóst, elém tette a mézet, mert tudta, hogy én azzal szeretem. Leült velem szemben, és ő sem nézett rám én pedig arra gondoltam, hogy milyen fasza vége lesz a házasságunknak így, és akkor – szokásához híven -, ő teljesen kizökkentett, azzal amit kimondott.
– Nem miattam várta annyira, hogy menjek, hanem miattad. Hogy legyen támaszod abban a borzalomban, amiben ő csakis érted aggódott.
Azt hittem nem voltak már könnyeim, de abban a pillanatban sokkal keservesebben zuhant rám a zokogás, mint bármikor korábban. Marco jött, ölelt, nem is, inkább tartott, mint aki attól félt, zuhanni kezdek. De az igazság az volt, hogy én már régen zuhantam, csak a becsapódást húzódott el. Borzasztóan szégyelltem magam mindazért, amit mondtam neki és azért, mert nem figyeltem jól, helyette féltékenykedtem a két emberre akik mindennél jobban szerettek engem. Egy évvel később, amikor a válási dokumentumok fölött ültem az járt a fejemben, hogy a férjem mindig látott engem. Ő mindig látta akiket szeretett, pontosan annak, amik azok voltak. Akkor is látta az anyámat, amikor én már nem vettem észre szinte semmi mást, csak a haldoklás szagát.
(Fotó: Natálie Šteyerová, Pixabay)