regényrészlet
1950 Szarajevó
Mijo és Meda az egyetemi éveik alatt szenvedélyesen szeretik egymást, azonban a tanulmányaik végére világossá válik, hogy nincs közös jövőjük. Mijót Szabadkán, Medát Szarajevóban várja jó álláslehetőség. Miután kapcsolatuk véget ér, Meda akkor tudja meg, hogy állapotos. A fiúval közli, de rá néhány hétre azt is megírja neki, hogy elvetélt.
Mijót csaknem húsz évvel később a munkahelyéről kirendelik Szarajevóba. A véletlen újra összehozza Medával, és akkor derül fény egy döbbenetes titokra a múltból, amelyet aztán Mijo haláláig hordoz magában. Ettől a súlyos tehertől meg akar szabadulni, amíg nem késő.
Családi titkok, mélyben lappangó fájdalom. Történet a felelősségvállalásról, az elhallgatott igazságról és a múltban gyökerező kegyetlen valóságról.
…Mire késő este megérkeztünk Szarajevóba, addigra nem csak fizikailag távolodtam el a szülővárosomtól és mindentől, ami hozzákötött. Könnyebbnek éreztem magam, mintha a lelkem egy darabját hagytam volna ott, hogy a helyén keletkezett űrt betölthessem újabb tapasztalatok, barátok, emlékek és szerelmek lenyomatával.
A vasúti kocsi ajtaján kilépve a szívem már hevesen dobogott. Fáradtságomban és a megérkezés örömében mélyen felsóhajtottam, és akkor egy ismeretlen ízt éreztem meg. Nem a számban, hanem egész bensőmben, ahogy bizseregve áramlott végig a fejem tetejétől a lábam ujjáig. Az volt a szabadság íze. Jó régen, pontosan hatvannégy éve történt.
A házhoz mehettünk volna valameddig villamossal is. A vasútállomástól mégis gyalog tettük meg az utat a bulváron, hogy rögtön érezzük a város hétvégi pezsgését még az esti órákban is. A régi, oszmán kori bazárhoz, a Baščaršijához érve a bőröndjeimet már mázsás súlyúnak éreztem. A barátom az övét könnyedén vitte. Ő szerencsés volt. Mondjuk, attól függ, honnan nézzük. Az anyja megígérte neki, hogy a befőtteket és savanyúságokat néhány hét múlva személyesen elhozza utána. Jó is volt az, mert a mama küldött vele nekem sült húst, gyümölcsöt és házi süteményt. Az ilyen szülői látogatások alkalmával azonban úgy viselkedtünk, mint az úri gyerekek, és szó sem esett a szórakozásról, nőkről meg főleg.
A sötétben elcsigázva, de lelkesedéstől fűtve közeledtünk az egyre keskenyebb meredek utcákon fel a Bakijska dzsámi mögötti házhoz, ahol szobát béreltünk a barátommal. Útközben éhesen szívtuk magunkba valamelyik közeli vendéglőből jövő rostélyos hús füstjének zsíros illatát, amely addigra a csípős hegyi levegővel keveredett. Semmihez nem hasonlítható, ma is előjön az emléke, ha rá gondolok.
Vesna, a háziasszony nyitott ajtót miközben a szeméből dörgölte ki az álmot. Első benyomás alapján nem lehetett megállapítani, hogy az ottlakásunk egy barátság kezdete lesz-e vele vagy egy szigorú üzleti és bizalmi alapon működő kapcsolat. Utólag tudom, hogy ez rajtunk is múlott.
Belépve a szűk előszobába, öreg bútorok és utoljára talán a háború előtt festett falak szaga hatotta át a levegőt. Az egyik falon régi családi képek sorakoztak, a másikon oldalon a fogasokra akasztott kabátok élettelen testekként dudorodtak ki a falból. Tovább haladva a földszinten, a fürdő, a konyha és még három ajtó következett. A nő felvezetett minket az emeleti közös szobánkba. Kissé zavarosan beszélt.
– Három gyerekem van… – közölte váratlanul. – Elkészítettem az ágyatokat – mutatott a megvetett fekhelyekre.
– Olyan a dunna, mint otthon – jegyeztem meg, mintha anyám súgott volna, mit kell tennem, hogy jó benyomást keltsek, és mosolyt erőltettem magamra. Ő utána elfordult a másik irányba és folytatta.
– A legnagyobb a lány, és a két kamaszodó fiú… Az apjuk a háborúban halt meg – Kimérten barátságosnak tűnt, de szomorúnak láttam, ahogy kevés, szoros kontyba fogott haját hátrasimította a kezével. – És van még egy-egy szekrény a ruháknak.
Palira néztem, s kissé megemeltem az állam, hogy a nőre, aki ilyen rövid idő alatt ismeretlenül elmondja nekünk az életét, arra ne olyan közömbös arckifejezéssel bámuljon.
– Nagyon kedves – fordult erre a barátom lelkesen az asszony felé.
– Majd, ha hűvösebbre fordul az idő, hozunk fel fát, és begyújtunk a kályhába – tette hozzá Vesna asszony.
Jó lenne tudni, mi lehet Palival. Néhány éve egy barátunk temetésén találkoztam vele utoljára. Összébb ment, de még így is majdnem egy fejjel volt magasabb nálam, és épp olyan vékony, mint a régi időkben. Mesélte, hogy megözvegyült, de van élettársa. Soha nem bírta a magányt. A többiek… Nehéz, ha szóba kerülnek. Jócskán megfogyatkozott a régi társaság. Nem arra gondolok, hogy nem járunk többé össze, hanem hogy szép lassan mindenki elmegy. És mennyi mindent visz magával az ember, amit magára szedett egy életen át! Gyakran egészen apró, jelentéktelen titkokat, amelyek megférnek benne, mint egy anyajegy az ember hátán. De az olyan súlyosak, mint amilyen nekem is van, azok mocorognak odabent és nem hagynak nyugtot. Ha kitudódnak, akár meg is változtathatnák több ember életét, de nem tudom, hogy ezt valóban szeretném-e.
Pizsamára vetkőzve didergető hideg volt bent. A dupla tokos ablak arra volt jó, hogy amit a mama odatett, füstölt szalonnát és kolbászt, egy madzaggal belógassam rajta, mert a tok és a keretek közötti résnek köszönhetően gyönyörűen ki-bejárt a levegő. A kolbásznak jót tett, nekünk kevésbé. Befeküdve a dunyha alá, csak hajnalban éreztem, hogy a vastag zokniban izzad a lábam.
Anyám legtöbbször az egészségemért aggódott, és mikor ezt megtudta, akkor már a hideg miatt az eddigieknél is jobban. Azt tanácsolta, keressek egy darab cserepet, melegítsem meg a tűzhelyen, tekerjem több réteg újságpapírba, és azt tegyem az ágyamba. Télen, amikor hetekig fél méteres hó volt Szarajevóban, és metsző hideg szél fújt az utcákon és az ablakunkon át, többször így tettem elviselhetőbbé a helyzetet.
Időbe telt, mire megszoktuk az éjjeli és hajnali zörejeket is. Az ajtónk nyikorgásának a hangját fent, és meg tudtuk különböztetni az asszony, a lánya Ismeta, és a fiúk szobaajtajának hangját lent. És a fapadlóét éjjelente, amikor csak úgy magától megreccsent, vagy a másik talpa alatt, amikor az asztalhoz lépett egy pohár vízért.
Ilyen padló volt otthon a szobámban. A mama azt is megírta, ha felpolírozta, és hogy utána olyan fényes lett, mint új korában. Úgy várt engem haza minden alkalommal. Ez is a mi nem szokványosan szoros kapcsolatunk része volt.
Huszonkét éve, hogy elment. Olyan jó meleg a kockás plédje, amit esténként tévénézés közben terített magára. Az egyik szélén teljesen szétfoszlott. Mindegy, hogy tél van vagy nyár, betakarom vele a lábamat, ha fázik. Nóra, a menyem pedzegette, hogy ki kellene dobni, mert azt mondja, egy ilyen rongydarab rontja a nappali összképét. Amikor ezt meghallottam, ráförmedtem, ami ritkán jellemző rám. Aztán elnézést is kértem tőle. Ő nem tudhatta, én pedig nem mondtam, hogy szegény anyám, a halála előtt az elméje már nem mindig volt teljesen tiszta, és azokban a pillanatokban megszaggatta a szélét, mintha valaminek az emlékét akarta volna végérvényesen semmissé tenni. A pléd marad, amíg élek. Ez az egyetlen, amin keresztül fizikailag is érzem őt.
Volt még valami. Itthon, az egyetemi időszak alatt az akkori házunkban az udvarra néző ablakom előtt állt egy orgonafa. Madarak fészkeltek rá, és a csicsergésükre ébredtem. Szarajevóban a ház mögötti dzsámi müezzinjének imára hívása ijesztett fel pirkadatkor. Akkor átfordultunk a másik oldalunkra, és leggyakrabban újra álomba mélyedtünk. Pali, ha néha nem tudott visszaaludni, szerintem valamelyik újabb kiszemelt lánnyal fantáziált, és olyankor a paplan alatt matatott magán. Nem láttam, csak hallottam. Ha nagyon zavart, másnap reggel tudtára adtam, hogy elhallatszik a fitymacsattogás az ágyamig. De őt ez nem befolyásolta.
Később, már emberibb időben megszólalt egy katolikus templom harangja a távolból. Ha nagyobb ünnepekre nem tudtam hazamenni, olyankor eleget tettem anyám kérésének, hogy legalább öt percre bemenjek egy imára, mert ő hitt ezek erejében, így mindig megnyugodott, hogy Isten felé teljesítettük a kötelességünket. Ez is egy módja volt, hogy boldoggá tegyem őt, mivel úgy tűnt, szegénynek másban nincs túl sok öröme. Nem is esett különösebben nehezemre.
Az első reggel, amikor a barátom a nadrágja sliccével matatva feljött a fürdőszobából, és becsukta maga mögött az ajtót, odaállt mellém, miközben az ingemet gomboltam. Suttogva beszélt.
– Képzeld, láttam a lányt. A ruháján keresztül olyan kis hegyes mellűnek tűnt. Még most is áll a faszom.
– Ne tedd – vágtam rá, mert elképzeltem, hogy ebből semmi jó nem származhat.
– Miért? – tette a naívat és nem akartam elhinni, hogy nem tudja, mire gondolok.
Mielőtt válaszoltam volna, kopogás az ajtón. Vesna asszony volt az.
– Fiúk, lent a konyhában a dzsezva, főzhettek magatoknak kávét. És…, elfelejtettem mondani, hogy Ismetának udvarlója van. Pártvezető a fiú apja.
Palira néztem. Tudtam, hogy az asszony lent, egészen biztosan elkaphatta a tekintetét amikor a lányt nézte, és az gyanút ébresztett benne.
– Vesna asszony, meghívhatom egy darab ruszki tortára? – mentettem a helyzetet anyám süteményével, mintha előre láttam volna, hogy ha Pali így halad, annak nem lesz jó vége.
Az asszonyt, ahogy megismertem, megállapítottam, hogy általában nem volt valami jókedvű, de a diókrémes szeletet ahogy fogyasztotta, meglágyult az arca. A lányáról elmondta, hogy nem szeret tanulni, és ebből egyértelmű volt, hogy neki az lenne a szerencsés, ha jól házasítaná ki. Értettem, hogy ne mi legyünk azok, akik ezt elrontjuk.
Pali szókimondó volt. A szexről bármikor tudott beszélni. Ha elutazott haza, otthon mindig talált valakit, valamelyik korábbi barátnőt, akitől ő sem szabadult meg, mint én. Csak az volt kettőnk között a különbség, hogy ő nem is akart. Amikor én Szarajevóban maradtam, akkor megírta, hogy mozi helyett mit csináltak a lánnyal az ágyban hajnalig. És később, amikor már nekem is volt barátnőm, nem felejtette el megkérdezni, hogy mi csináljuk-e azt. Azt válaszoltam neki, nyugodjon meg, tudom a dolgomat.
Másnap Pali valamivel korábban elindult, hogy bepótolja feliratkozását az eszperantóra. Fentről az aktatáskámmal a hónom alatt megindultam lefelé a sötét és szűk előszobába, amely fényt csak a bejárati ajtó keskeny ablakán keresztül kapott. A fogason lógó kabátok takarásában láttam meg Ismetát. Nyúlánk, vékony teste volt, és ahogy a tükör elé hajolt, a haját fenyőzöld fémcsatokkal tűzte föl. Hallhatta a lábam alatt a lépcső nyikorgását, de csak amikor leértem, akkor fordult felém, és bemutatkozott. Apró, mélyen ülő szemei voltak, és ahogy Pali barátom is megállapította, nem túl nagy, hegyes mellei. Én a húsosabb lányokat kedveltem.
Ahogy elkezdődtek a rendszeres egyetemi előadások, egyik nap később értem haza, és a padlón véletlenül egy zöld hajcsatba rúgtam bele.
– Csak nem? – kérdeztem, és a cipőm orrával böködtem, mielőtt lehajoltam érte.
– Mire gondolsz? – nézett a szemembe. A tekintete nem árulta el, de pontosan tudtam, hogy érti a kérdést.
– Rád. Hogy te nem vagy normális – huppantam le az ágyra, és csak bíztam benne, hogy nem lesz baj.