A hónap szerkesztői krimi regényrészlet

Szlavicsek Judit: Utolér úgyis

Elővesz egy talpas poharat a mosogató feletti szekrényből, egy pillanatig nézegeti a szagelszívó lámpájának gyenge fényében, aztán inkább vissza teszi a helyére, megfogja a hűvös palackot, visszamegy a nappaliba, letelepszik a kanapéra, beburkolózik egy puha barna plédbe és bámulja a sötét semmit az üvegfalon át. Aztán meghúzza az üveget.
  1. rész
Kardos Júlia, a keszthelyi rendőrség nyomozója épp túl van élete ügyén. Boldognak és elégedettnek kéne lennie, ehhez képest egy régi gimnáziumi barátjától kölcsön kapott siófoki lakásában tölti a napjait magányosan és igyekszik számot vetni magával, a múltjával és még inkább a jelenével.Mikor gyilkosság történik a városban, a nő mindent megtesz, hogy a végére járjon a dolgoknak.
Pedig ez az ügy nem az övé, hanem a fiatal kaposvári nyomozóé, aki magabiztosan vág bele a nyomozásba, de lassan rá kell jönnie, egyedül nehezen boldogul.
Vajon elfogadja Kardos segítségét? Elfogadhatja egyáltalán?
Mert mi van, ha a nő esetleg érintett az ügyben? És mi van, ha ő a kulcs?
A két rendőr mindent megtesz, hogy rájöjjön, ki ölte meg a közismert férfit, de még nem is sejtik, hogy ez mennyire kevés.
Mert a dolgok még csak most kezdődtek el.
És aki elkezdte, az nem akar leállni.
Még nem.
A történethez a díszletet ezúttal is a Balaton szolgáltatja. A csendes, a haragvó, a befogadó, a bosszúálló Balaton.
(A regényrészletek jelenlegi állapotukban még szerkesztés előtt állnak, nyers szövegváltozatnak tekintendők. A krimi a tervek szerint az Erawan kiadónál jelenik meg, várhatóan 2021. nyarán. Kardos Júlia előző ügye Légy/ott címmel szintén az Erawan kiadónál jelent meg 2020. novemberében.)


Prológus

Hova tűntem magam elől, mért nem látom ki vagyok?

Mikor lett minden sűrű vattává, hol vesztettem el végképp a reményt arra, hogy az élet egy kipipálható feladat legyen a feladatlistámon?

Mért nincs remény rá, hogy este hatra ki is pipálhassam?

Mindig azt hittem, az fáj nekem, talán mert annyiszor nem mondtam el senkinek, hogy így van, hogy végül én magam hittem el.

Mért nem akartam tudomásul venni, hogy a dolgok jóval az előtt romlottak el?

Hogy nem vettem észre, hogy az is emiatt volt? Miatta. Miattunk.

És Istenem.

Miért?

Miért nem emlékszem semmire?

1

2019. szeptember 28. péntek este

A férfi, akit – legalábbis úgy emlékszik – régen jól ismert, megmarkolja odalenn, Kardos Júlia meg felnyög, aztán rögtön elszégyelli magát. Egy pillanattal később aztán megszorítja a férfi kezét és kényszeríti, hogy az még erősebben csinálja.

Ha nem dübörögne az ereiben öt (vagy hat?) pohár chardonnay most biztos azt gondolná, hogy ezt nem lehet elfelejteni, akármilyen rég is csinálta az ember utoljára. De most nem gondol erre, ahogy semmi egyébre sem.

Már nem. Az elején, mikor a férfi lehuppant mellé a kanapéra, még erősen zavarban volt. Nem volt kétséges, hogy mivé fog köztük alakulni ez az este, a nő várta is, bár kicsit úgy, mint a törvényszerűen bekövetkezőt, mint egy ütközést egy kocsi anyósülésén ülve, mikor a szembe száguldó autó fényszóróitól bénultan felfogja az ember, hogy ennyi volt. Ez most már meg fog történni bizonyosan.

Pedig annyi minden lehetett volna. Beszélgethettek volna kulturáltan, egy-egy pohár bort szorongatva, feleleveníthették volna a régvolt emlékeket, udvariasan érdeklődhettek volna egymás utóbbi húsz évéről, gyerek? család? elváltál? anyádékkal mi van?, de ahogy a férfi este tíz körül megérkezett, még a kabátját sem vette le, már mindketten tudták, hogy le fognak feküdni egymással.

A lakásban sötét van, de a nappali tóra néző üvegfala szürkés derengést enged be.  Odakinn csendesen szitál az eső, nem hagyta abba egész nap, egy pillanatra sem.

Júliáról már lekerült minden, a férfi viszont teljesen fel van öltözve.

Adni akar, ez nem vitás. A nő a hátán fekszik a kanapén, a fehér ing felé nyúl, hogy kigombolja, de a férfi elfogja a kezét és leszorítja a nő teste mellé. Júlia pedig becsukja a szemét és végképp beleveszik az éjszakába. Az orgazmus egészen letaglózza. Hosszan kiengedi a levegőt, aztán magzati pózba gömbölyödik és csendben sírni kezd.

A férfi feláll és átmegy a hálószobába. Nem csukja be az ajtót.  Júlia hallja, ahogy nyikkan az ágy, mikor leveti magát rá. A csend rájuk telepszik és ebben a pillanatban nem is lehetnének idegenebbek egymásnak.

Júlia vár. Néhány perccel később meghallja a férfi egyenletes légzését. Felkel a kanapéról, megáll az üvegfal előtt és a Balaton tompa tömegét bámulja. Megtörli az arcát. Már nem sír.

Egy idő után visszamegy a kanapéhoz és a meztelen testére felveszi a fekete gyapjú garbóját és a sötétszürke farmerját.

A szextől a fejében a lüktetés csak erősödött. A fülében cseng a csend, a járása még mindig bizonytalan. Az egész, ami épp az előbb történt meg, most teljesen valószerűtlennek hat.

Lefeküdt valakivel, akire alig emlékszik, miközben hét éve nem ért hozzá férfi. Azóta nem, mióta ő nincs többé. Azóta senki sem. Hacsak azt az egyet nem számítjuk. Azt az egy éjszakát.

Kimegy a konyhába és elővesz a hűtőből még egy üveg bort. A műanyag dugó engedelmesen csusszan ki az üveg nyakából. Júlia vár egy kicsit, de a háló felől a monoton ki-belégzés egy pillanatra sem változik. Elővesz egy talpas poharat a mosogató feletti szekrényből, egy pillanatig nézegeti a szagelszívó lámpájának gyenge fényében, aztán inkább vissza teszi a helyére, megfogja a hűvös palackot, visszamegy a nappaliba, letelepszik a kanapéra, beburkolózik egy puha barna plédbe és bámulja a sötét semmit az üvegfalon át. Aztán meghúzza az üveget.

2

2019. szeptember 29. szombat reggel

Hirtelen ébred.

Kinyitja a szemét, aztán újra visszazárja. A tegnapi borult idő után a reggel majdnem tökéletesen felhőtlen. A fény erős, a tó most tintakék.

Egy pillanatra meglepődik, hogy a kanapén találta az ébredés. Aztán lassan emlékezni kezd. Bár ez talán túl erős megfogalmazás arra a néhány emlékfoszlányra, ami előúszik a chardonnayfüggöny alól. Hogy mért chardonnay, azt maga sem értette. A rizling volt a megszokott. Néha napján királylányka. Esetleg furmint. Ha minden kötél szakadt, akkor cserszegi. Chardonnay soha. De mikor hétfőn megérkezett Siófokra és lement a közeli Lidlbe, hogy feltöltse a sterilen üres lakás hűtőjét, valahogy mégis azt hozta el.

Egy kartonnal. Aztán, miután bepakolt négy zacskó durumlisztes spagettit, a hozzávaló mennyiségű üveges bolognai szószt, néhány paradicsomot, tejet, szeletelt toast kenyeret, sonkát, sajtot és egy saját márkás margarint, visszakanyarodott még egy kartonért. Ki tudja, meddig marad itt. Ne kelljen folyton leszaladgálni.

A bor vásárlása az évek során nem lett különlegesebb feladat a friss tej beszerzésénél. Egyszer egy kollégája még Pesten röhögve mesélte egy karácsonyi munkahelyi bulin, hogy ha az ember iszik, jó, ha tart egy macskát. A macskaalom jól kitölti a szatyrot, amibe az ember az üres üvegeket pakolja, így azok nem csapnak zajt, mikor az ember leviszi a szemetet a lépcsőházban. Arról, hogy a zugivásnak egyéb, szemmel látható jelei is akadhatnak, a borgőzös kolléga nem tett említést. A többiek pedig megtették neki azt a szívességet, hogy ők sem hozták szóba. Júliának nem volt macskája. Akkor még nem. Csak utána lett. Utána, hogy Keszthelyre költözött. A fekete perzsát egy menhelyről hozta, csendes volt, odaadó, sárga szemei felizzottak, ahányszor csak a nő megsimogatta. Azóta a magány is könnyebb lett kicsit és az üres üvegek sem csörögtek annyira.

A macskát persze nem hozhatta magával. Egy kiadásra tartott, full panorámás balatoni apartman nem az a hely, ahová az ember macskával költözik be. Kardos Júlia kollégája, Horváth hadnagy nem örült a felkérésnek, igaz, senki nem is kérdezte, hogy hogy vélekszik róla. A főnöke megkérte, hogy naponta egyszer ugorjon fel, öntsön friss vizet, bontson egy alutasakost, töltse fel a száraz tápos edényt és pucolja ki a macskaalmot. Aztán, amint végzett, töltsön legalább tíz tartalmas percet a macskával: simogassa, vegye ölbe és megnyugtató hangon beszéljen hozzá. Horváth végtelenül kínosan érezte magát, mert az istennek se akart eszébe jutni, hogy hívják a főnöke macskáját, de egyszerűen képtelen volt megkérdezi tőle. Majd kísérletezik. Hátha hallgat valamire az a szerencsétlen. Két éve dolgoztak együtt és a nő ezidő alatt nem beszélt másról a magánéletéből, csakis a macskájáról. Bárcsak jobban figyelt volna. Legalább, mikor a nevét mondta.

Júlia felül a kanapén, lefejti magáról a plédet, beletúr hátul a hajába, hogy eltüntesse a párna lenyomatát a feje búbján és valami megmagyarázhatatlan okból rögtön megérzi, hogy egyedül van. A lakás üres. Lassan körbejár a helyiségeken, de a férfinek, aki az előző éjjel olyan nagylelkűen kielégítette, csak a hűlt helyét találja.

A hálószobában két dolog emlékeztet arra, hogy tényleg itt járt és nem csak a nő bortól fűtött álmában szerepelt. A teste lenyomata a franciaágy bal oldalán, a moher ágytakarón és egy sporttáska az ágy mellett a földön.

Júlia áll egy darabig a táska mellett, mintha az bármiről tudhatna, aztán eszébe jut, hogy a Facebook-on látta, hogy a férfi nemrég teljesített egy oslo-i ultramaratont senior kategóriában. Régen is futott, még abban az időben, amikor a nő ismerte, mégis meglepte a poszt, ahogy befut a célba diadalittasan. A képre persze özönlöttek a lájkok meg a szívecskék, Júlia is nyomott rá egy ölelős lájkot, de ugyanazzal a lendülettel ki is törölte. Gyűlölt nyomot hagyni az online felületeken, ennek ellenére rendszeresen lecsekkolta az üzenőfalát. Egyszer egy internetes cikkben kukkolónak nevezték az ilyeneket, az ő fajtáját. Néhány percig csapnivalóan érezte utána magát, aztán ott folytatta, ahol abbahagyta.  Jól esett látnia, hogy másnak legalább van élete.

Arra a meggyőződésre jut, hogy a férfi biztosan futni ment. Az ilyen negyvenes palik el nem eresztenék a fiatalságot, a sport pedig pont azt nyújtja nekik, amire az egójuknak szüksége van: adrenalint, zajos sikert az ismeretségi körükben és a sérthetetlenség hamis illúzióját. Átmegy a tágas amerikai konyhába, ahonnan ugyanúgy premier plánban nézheti a Balatont, mint a nappaliból és bekapcsolja a kávéfőzőt. Két kávéval, két advillal és egy gyors zuhannyal később még mindig egyedül van. Aztán – mielőtt alaposabban átgondolhatná és elvethetné az ötletet, mint teljes képtelenséget -, a bőröndjéhez megy és előkotorja az aljáról a vastag futónadrágot és a softshell dzsekit, amit indulás előtt vett az egerszegi Decathlonban. Abban az öt napban, amit eddig Siófokon töltött, minden reggel úgy kelt, hogy majd ma. Majd ma elkezdi. A pszichológusa szerint a sport jótékonyan hat a depresszív állapotokra. Nem, nem depressziós. Ezt a férfi többször is hangsúlyozta. Csak kimerült. Burn out – mondta affektáltan, mintha a hangzatos angol kifejezéstől az ólmos fáradtság és az esti magányos piálások mindjárt kellemesebbnek hatnának.

Júlia copfba köti a haját, a homlokába húzza a baseball sapkát, beteszi a fülest, a telefonján elindítja a nemes egyszerűséggel Dalok névre hallgató lejátszási listáját és vet egy pillantást az előszoba tükörbe, hogy megállapítsa, magabiztos, sportos negyvenes nőnek fest-e. Néhány pillanattal később hátra hagyja enyhén megereszkedett testét és fáradt tekintetét a tükörben és kilép a lakásból.

Meglepi a hideg szél, mikor az arcába csap. A part mellett végig futó sétány kong az ürességtől. Nem sokkal arrébb kite-surfösök készülődnek a parton, a földön fekvő ernyőikbe újra és újra belekap a szél, hogy aztán sután vissza is ereszkedjenek. Júlia hosszan elnéz mindkét irányba. Ameddig a szem ellát, új apartmanházak pöffeszkednek közvetlenül a part mentén, a tavat bámuló üvegtábláikat sárgára színezi a nap.

Fogalma sincs merre induljon. És azt sem tudja, minek. Ha a férfi után is ered, bármerre legyen is, esélytelen, hogy utol érje. Úgy dönt, inkább sétál, mint hogy kinevettesse magát. Egy ideig tétován álldogál, átugorja a lejátszási listáján Norah Jones-t: ezen a reggelen aztán igazán nincs szükség az önsajnálatra. Az éjjel volt egy orgazmusa és jelenleg a férfit keresi, aki odáig eljuttatta. Ehhez sokkal inkább illik Prodigy.

Hangosabbra állítja a zenét és elindul a kite-surfösökkel ellentétes irányba. Lassan sétál és a megfelelő első mondaton gondolkozik, ha végre megtalálja őt.

A motoros a semmiből jön. Öreg Simson, rajta testes nyugdíjas, hátán keresztbe vetve horgászbotok. Alig fér el Júlia mellett a keskeny aszfalt csíkon, ahogy megelőzi. A zenén átüt a motor rekedt tülkülése, Júlia meg nagyot ugrik, ahogy a bot tartó táska teteje megüti a nyakát. A férfi hátra kapja a fejét, kétségbeesetten kapaszkodik a kormányba, hogy a hirtelen kanyarból újra egyenesbe kerüljön és nyilvánvalóan kiabál valamit. A nő nem hallja mit mond, igaz, a szavaknak nincs is jelentősége. Látásból ismeri a férfit, minden reggel találkoznak a kihalt sétányon, mióta Júlia itt van: mint két rigolyáiba csontosodott vénember, akiknek a megszokott napirend tartása jelenti az utolsó kapaszkodót az életbe. Egyiküknek a horgászbotok mellett üldögélés, másikuknak a céltalan bolyongás a parton.

Júlia vesz néhány mély levegőt, hogy visszaigazítsa a pulzusát, aztán alig ötven méterrel távolabb egy lezárt wc épülethez ér. Hiába a luxus társasházak néhány méterrel feljebb, a szocreál betonkocka a Tuto lakattal patentra biztosított vasráccsal időtálló része a látképnek. Alig pillant oda, már tovább is halad. Aztán önkéntelenül is meglassítja a lépteit, végül megáll.

Mereven bámulja az aszfaltot, aztán visszafordul és végig járatja a szemét a piszkosfehér épületen. Valami más. Valami van. Ott.

Határozott léptekkel visszamegy és körbejárja a vizes blokkot. Fellép egy lépcsőfokot a bejáratnál. A vasrács mögött a női mosdó ajtaját nyitva felejtették. Három fehér mosdókagyló ódivatú fajanszlábakon, koszlott cementpadló. Teljesen normális minden.

Aztán épp, mikor a Rollings Stones végez a Don’t stop-pal és marad néhány másodperc, míg Cecilia Krull negédes hangján nekikezd a My life is going on-nak, meghallja. Először azt sem tudja, mit. Csak hogy valami nem olyan, mint szokott. Előkotorja a dzsekije zsebéből a telefonját és leállítja a zenét.

A nádas felől jön.

A hullámok a nádas előtt. Más a hangjuk. Nem olyan, mint kicsivel arrébb. Máshogy érnek partot, talán azért. Talán az útjukba akad valami. Valami, amit előbb érnek el.

Odamegy, pedig nem akar. Csak odaviszik a lábai, nem kíváncsiak rá, ő akarja-e. Aztán már látja. A férfit, aki az éjjel annyit adott neki. A férfit, aki arccal lefelé lebeg az egészen sekély vízben. A hullámok újra és újra a vörös sziklákhoz ütik, a halántékát nézi, ahogy újra és újra egy hegyes csúcshoz verődik, a húst nézi, ahogy a szétnyílt bőr láthatóvá teszi, a vöröses szőke haját, ami a koponyájához tapad, mint egy túl szoros úszósapka. Aztán megnézi őt lejjebb is.

A térdig letolt fekete futónadrágot és a hatalmas fekete műfalloszt, ami az ánuszából mered ki.

Aztán figyelmezteti magát, hogy nem hányhat. Ő nem. Hisz ő rendőr. Egy gyilkossági nyomozó.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: