A hónap szerkesztői regényrészlet

Brenner Géza: Pestis Poroszországban

Nem gondolja gróf úr, hogy nagyon meleg van itt? Hiszen Ön izzad, sőt valósággal ömlik Önről a veríték! ” Megjegyzem hűvös nyár végi este volt, ám a bácsi ekkor meglazította nyakkendőjét és megszólalt: „Igaza van barátom, de még mennyire!” És ekkor hirtelen izzadni kezdett.

regényrészlet

A regény főhőse, a 17 éves Otto von Bismarck álmatlansága miatt elkeveredik egy Bécsből nemrég Berlinbe költözött orvoshoz, Dr. Giancarlo Rotschildhoz. A doktor bár arrogáns, mindentudó ellenszenves fickó, de felajánlja Otto-nak, hogy hipnózis segítségével 9 terápiás ülés alatt visszaviszi előző életeibe, s így megértheti sorsának mozgatórugóját és a tökéletes szabad akarat adományát nyerheti el. Otto belesodródik a döntésbe és jobb meggyőződése ellenére belemegy a terápiába.

– Nyári szünetben történt, akár csak most, amikor Wilhelm bácsinál nyaraltam. Ezúttal azonban nem itt Berlinben, hanem a bácsi keleti birtokán, Marienburg mellett voltunk. Egyik délelőtt, amikor éppen sakkoztunk és beszélgettünk, bejött a bácsi titkára, Heinrich, és elmesélte, hogy aznap este vándorcirkuszosok tartanak előadást a faluban. Hozzá kell tennem, hogy a bácsi rajong az ilyesmiért, ezért azonnal kijelentette, hogy ott a helyünk. Este el is mentünk az előadásra. Ahogy mentünk befelé, a parasztok mind nagyon örültek, hogy a bácsi is ott van velük, aki minduntalan szóba is elegyedett az emberekkel, kérdezgette őket a jószágaikról meg a gyerekeikről meg az ügyes-bajos dolgaikról, nevetgélt velük meg vigasztalta őket, csapkodta a hátukat, egyszóval kedélyeskedett, ahogy szokta. A parasztok nem gróf úrnak, vagy kegyelmes uramnak szólították a bácsit, ahogy kell, hanem Wilhelm úrnak, sőt az idősebbek közül többen Willi úrnak. Amikor ezt később elmeséltem apámnak, az felháborítónak találta.

– Önnek mi volt erről a közvetlenségről a véleménye? – vetette közbe  a kérdést a doktor

– Legalábbis furcsa volt. Néha elég szemtelen dolognak tűnt, mi tagadás.

– Értem. Majd később térjünk ki rá esetleg, hogy Ön milyen viszont szeretne majdan az alantasaival. Most folytassa kérem!

– Tehát ahogy ott jártunk-keltünk a tömegben, némileg elveszettnek éreztem magam, mert a bácsi alig szólt hozzám, ehelyett ezekkel az emberekkel beszélt.  Néha megkérdezte tőlem ugyan, hogy nem kérek-e esetleg valami frissítőt vagy ennivalót, de aztán a választ meg sem várva egyből fordult is vissza a parasztokhoz. Természetesen az első sorban kaptunk helyet. Mellettünk ugyancsak a bácsi ismerősei ültek,  az egyik a polgármester volt, a feleségével és  a lányával. A bácsi folyton folyton velük nevetgélt. Azt hiszem, hogy a polgármester lányának, aki, nálam alig volt idősebb és meg kell hagyni igencsak szemrevaló teremtés volt, tán még a szelet is csapta.

– Hát, ha szemrevaló volt, akkor ez bizonyos fokig érthető! De mi történt az előadáson?

– Nos, úgy gondolom, némileg alantas szórakozás volt, én kissé unatkoztam is a nagy részében. Bár meg kell, hagyni, hogy a hipnotizőr, aki a Crampo művésznevet viselte – amit kimondottan nevetségesnek találtam – igen impresszív jelenség volt. Az előadás valami zsonglőrökkel kezdődött, akik mindenféle tüzes karikákat hajigáltak, azután volt idomított kutya, aztán tornászok, akik négyen-öten is egymás vállára állva mutattak be mindenféle mutatványokat, szaltókat, meg ilyesmit. Meg kell hagyni, hogy mint teljesítmény és ügyesség igencsak lenyűgöző volt, éppen ezért úgy éreztem, hogy van benne valami tragikus, ugyanakkor talán felemelő is: nem egyszer ezek közül az emberek közül többen nyilvánvalóan az életükkel játszottak, csak azért, hogy félrészeg parasztokat és kisgyerekeket mulattassanak. Mint például a lány, aki odaállt valami tábla elé és egy késdobáló – aki állítása szerint az apja volt a lánynak – körbedobálta késekkel. Nyilvánvalóan ügyes dolog, de hát mégis…

– Értem. Magam sem szeretem a hasonló mutatványokat, egyet is értek az Ön ítéletével. És mi történt  a hipnotizőrrel?

– Nos, ezzel kezdődött a második felvonás. A cirkuszigazgató, aki az egyes műsorszámokat felkonferálta, úgy jelentette be, mint világszám, a Kelet csodája, satöbbi. Kimondottan nevetséges és teátrális volt. Ez a bizonyos Crampó indiai turbánban jelent meg a színpadon, bár természetesen német volt ő is, láthatólag. Önként jelentkezőket kért a számához. A nagybátyám, aki néha igen gyerekesen tud viselkedni és az illendő méltóságot nem mindig tartja, egyből jelentkezett. Amikor felment a színpadra a parasztok megtapsolták, de a fickó szemmel láthatóan elbizonytalanodott. Mivel Wilhelm bácsi öltözékéből és tartásából látta, hogy előkelő emberrel van dolga, megpróbálta lebeszélni a bácsit és inkább más jelentkezőket szeretett volna, ám a bácsi hajthatatlan volt, ő maga akarta kipróbálni a dolgot. Az előadás fényében magam is úgy gondolom, hogy talán okosabb lett volna a dolgot elfelejteni, de hát a bácsi már-már vadul ragaszkodott hozzá, hogy ő legyen az, akit elsőnek hipnotizál a fura fickó. Szóval, felment a színpadra és meggyőzte a fickót, hogy nem, nem fog visszalépni az ötletétől; az eleinte ugyan némileg félve, de azért lassan belekezdett a mutatványába. Különös volt nézni, hogy eleinte zavarban van és tart a következményektől. Őszintén szólva volt is bennem némi káröröm. A fickó – hadd nevezzem Cramponak, ha már ő ezt a nevet használta – megkérdezte a bácsit, hogy hipnotizálták-e már majd megnyugtatta, hogy semmi kárt nem tesz benne. A bácsi nem félénk típus, de ahogy később elmondta, ebben a pillanatban kissé inába szállt a bátorsága. Egyébként utána nem sokra emlékezett az egészből. Szerencsére. Ha engem kérdez, nem csoda: engem már abban a pillanatban kilelt a hideg, amikor felment a hevenyészett színpadra és az a szörnyű alak a nevetséges jelmezében elkezdte a hókuszpókuszait.

– Hogyan zajlott maga a hipnózis?

– Érdekes volt, mert igazából máshogy, mint ahogy gondoltam, hogy fog, illetve mint ahogyan hallottam, hogy az ilyesmi hogyan zajlik. A fickó elővett a köpenye – nevetséges és teátrális, hosszú sötétkék, mindenféle szimbólumokkal telefestett köpeny volt –  zsebéből egy ósdi kupát és három kockát. Egyik pillanatban még üres volt a színpad, csak ketten voltak ott, a másikban pedig már egy kis asztal is ott volt két székecskével. Nem tűnt fel, hogyan került elő, vagy ki és mikor hozta be, nyilván nem erre figyeltem. Egyszer csak a fickó udvarias mozdulattal rámutatott az egyik székre, ahová a bácsi le is huppant, Crampo pedig a másikra ült. A fickó elmagyarázta Wilhelm bácsinak a játékszabályokat: mindketten 12-t dobnak, egyet dob az egyik, egyet a másik és  minden dobás után hangosan kiáltják a  kockák összértékét, hogy a nézők is hallhassák és ha 12 dobásból a bűvész nyer többet, akkor a bácsi megteszi amire felszólították, ha pedig a bácsi, akkor visszakapja a jegy árát, és ingyen kolbász kap az előadás után. Ezeken a feltételeken a – mint ahogy említettem – zömmel parasztokból álló közönség jót derült, mert mindenki tudta, hogy a bácsi a leggazdagabb földesúr Marienburg környékén, így aztán aligha volt szüksége ingyenkolbászra.  No, de ez nemigen került szóba, mert a fickót nem lehetett megverni.

– Annyira jól kockázott? Nem lehet, hogy csalt? – a doktor szája sarkában időnként- nem mindig, szerencsére, különben Otto nem is tudott volna másra figyelni – egy gusztustalan kis nyálbuborék jelent meg, amit, ha már elég nagyra nőtt, akkor egy önkéntelen mozdulattal lenyalt egy gyors mozdulattal.

– Ennyire nem lehet csalni. Nem ő dobott sokat, hanem a bácsi nem tudott nyerni egyet sem. Minden egyes dobása hármas lett. 10-3, 18-3, 7-3 14-3 és így tovább. Megdöbbentő volt. De ami még megdöbbentőbb volt, az a bácsi viselkedése, aki minden dobás után egyre merevebben ült és egyre különösebb hangon mondta ki hangosa, hogy: HÁROM; az ötödik- hatodik után pedig mintha lassan felemelkedett volna a székről és onnantól a levegőben lógott. Tisztában vagyok vele, hogy ez nyilvánvalóan nem történt meg, hanem inkább, mintha a fickó engem is hipnotizált volna. Nem akartam ilyen képtelenséget kérdezni a mellettem ülőktől, hogy vajon ők is úgy látják-e, hogy a bácsi a levegőben lebeg, ezért csak bámultam egyenesen a színpadra. Bár egyszer majdnem megkérdeztem a polgármester lányától, de mikor ránéztem láttam, hogy annyira különös, meredt pillantással néz előre, hogy kirázott a hideg, így aztán inkább nem kérdezgettem.

– Úgy gondolja, hogy Önnek érzékcsalódása volt?

– Persze, bár lehet, hogy volt valami trükk, láthatatlan zsinórok, vagy ilyesmik, gondolom ez így működik, és a bácsi mégiscsak felemelkedett. Bár nincs és ott sem volt igazából jelentősége, az előadás nem ettől volt igazából megdöbbentő.

– Hanem? Kérem ne csigázzon. – a doktor ezt annyira szenvtelen és unott hangon mondta, hogy a Ottónak az volt az érzése, hogy gúnyolódik

– Tehát, amikor a kockában ugye 12-0-ra megverte a bácsit a bűvész, akkor a megállapodás szerint meg kellett tennie amit az kívánt. Amikor a bácsi szájából tizenkettedik alkalommal is elhangzott, hogy: HÁROM, amit szinte már büszkén kiáltott, akkor Crampo kitekintett a közönségre, mintegy igazolást keresve az elkövetkezőkhöz, mintha egyenesen azt mondaná a nézőknek: – Látjátok, én nyertem, szerencse dolga az egész. Ráadásul megpróbáltam lebeszélni, ezért engem semmi vád nem érhet! – Szóval miután a közönségből sem érkezett tiltakozás, elkezdett parancsokat osztogatni a bácsinak. Ahhoz képest, hogy eddig mennyire bocsánatkérő volt a modora, igencsak stílust váltott: pattogó hangon beszélt, mintegy kijelentő modorban: összeköti a két cipőjének fűzőjét! Szorosabbra, nem csalni! Úgy, és most páros lábbal körbeugrál a színpadon! Rendben, pihenj! Most észreveszi, hogy a belső zsebében egy laposüveg van, kiveszi és kiönti ami benne van! Most a laposüveget az üveg szájánál fogva egyensúlyozza a mutatóujján! Üüügyess! És most felteszi az üveget az orrára, és kiválóan egyensúlyozik vele! Bravó! És most fogja ezeket a labdákat és miközben tovább egyensúlyoz az orrán az üveggel, a levegőbe dobálja őket az egyik kezével és elkapja a másikkal: ééés hopp! Hopphopp! Ügyes uraság!!

– A közönség hogy fogadta ezeket a mutatványokat?

– Eleinte teljes némasággal, némileg megdöbbenve nézték. Aztán amikor a zsonglőrmutatványok következtek, először az egyensúlyozás, majd a  labdadobálás, aztán mindezt fél lábon állva, akkor eleinte egy-egy hang a tömegből, majd egyre többen, nevetgélni kezdtek, aztán bravóztak, majd –mivel a bácsinak minden mutatvány után meg kellett hajolnia és, mint egy jól nevelt kislány, pukedliznia – az egyes mutatványok között egyre nagyobb tapsban törtek ki. Máig nem tudom eldönteni, hogy a taps tulajdonképpen Wilhelm bácsinak szólt, avagy Cramponak. Azután, talán a taps hatására, a fickó egyre jobban felbátorodott. Persze az is lehet, hogy kezdeti elfogódottsága volt csak színlelés, nem tudom. Szóval a zsonglőrmutatványok után egyszer csak annyit mondott a közönség felé, hogy most néhány perc szünet következik, miután hangosan annyit mondott a bácsinak: „Megmerevedik, nem mozdul!” Ezután ránézett a közönségre, valahogy úgy, mintha mindannyiunk szemébe egyszerre nézett volna és csak állt, nézett, nem mozdult. A közönség teljesen szótlanul nézett vissza rá. Az ember egy ilyen helyzetben azt várná, ugye, hogy egy kis idő múlva legalábbis fészkelődni kezdenek az emberek, de nem, tökéletes csend volt mindvégig. Én magam úgy éreztem, mintha lassacskán ellazulnának, aztán egyre jobban elnehezülnének a végtagjaim, a lábujjaimtól kezdve, aztán fel, mindkét lábszáramon, majd a kezemen ugyanígy, végül a testem is , majd mintha teljesen kővé váltam volna. Így ültünk hosszúnak tűnő ideig, bár lehet, hogy csak egy-két perc volt. Érdekes, hogy milyen tisztán fel tudom idézni az egészet, bár azóta nem is jutott eszembe az az este. Most, hogy mesélek róla, emlékszem arra az érzésre, ami akkor fogott el: úgy tűnt, hogy ha meg akarnék moccanni, akkor azért lennék rá képtelen, mert nem tudnék akarni eléggé hozzá, mintha az elmém el lenne vágva a testemtől és csak azt volnék képest tenni, amit a bűvész parancsolna nekem, ha úgy tartaná kedve, ha pedig nem, akkor csak várnék, akár a végtelenségig

– Hát, így az Ön elmondása alapján nem tűnik éppen egy szokványos vándorcirkuszi produkciónak – jegyzete meg a doktor. Ezzel a megjegyzéssel ki is lendítette Ottót réveteg ámulatából

– Nekem sem ez volt a benyomásom.

– Hogyan folytatódott?

– Mint mondtam Önnek, nem tudnám megmondani, hogy mennyi idő elteltével, de a fickó egyszer csak elmosolyodott, kijelentette, hogy véget ért a szünet és visszafordult a bácsihoz, aki addig kővé dermedten állt a sarokban.  Noha az első sorban ültem, mégsem láttam, hogy a bácsinak milyen volt a tekintete, de arra emlékszem, hogy néha hosszabb időre becsukta a szemét és az egész arckifejezése azt sugallta, hogy tulajdonképpen alszik, és közben csodaszépeket álmodik: szája sarkában üdvözült mosoly ült mindvégig. Az eddigi néma csend hirtelen megtört és, mintha mi sem történt volna, az ilyenkor szokásos apró nézőtéri zajok megjelentek hirtelen: neszezések, kis köhintések, ilyesmi. Crampo a bácsihoz fesztelen hangon szólt, mintha csak csevegnének: „Nem gondolja gróf úr, hogy nagyon meleg van itt? Hiszen Ön izzad, sőt valósággal ömlik Önről a veríték! ” Megjegyzem hűvös nyár végi este volt, ám a bácsi ekkor meglazította nyakkendőjét és megszólalt: „Igaza van barátom, de még mennyire!” És ekkor hirtelen izzadni kezdett. Nem azzal a fajta izzadással, ahogy az ember melegben fokozatosan átnedvesedik, hanem inkább úgy, mintha egyszeriben leöntötték volna egy vödör vízzel: ritkás haja hirtelen csapzottan lógott a homlokába, hónaljánál hatalmas foltban terjengeni kezdett az izzadság, majd mellkasán is, arca előbb kipirult, majd elsápadt: attól féltem, hogy rögvest elájul. Már éppen fel akartam rohanni a színpadra, hogy hagyják abba, de hirtelen szörnyű kíváncsiság fogott el, hogy vajon hogy lesz tovább, mit fog még csinálni a bácsival? Ugyanakkor, bevallom, volt némi káröröm is bennem:  nagybátyám, ez a nagy, erős és szabad ember, a legszabadabb, akit csak ismerek, aki mindig azt teszi amit akar és mintha semmi sem ártana neki, a golyó se fogná, egyszerre csak úgy viselkedik, mint egy bábú egy kisgyermek kezében.

– Volt avagy van lelkiismeret-furdalása emiatt az érzése miatt? – kérdezte a doktor, újra csak kizökkentve Ottót a mesélésből.

– Hát, ha őszinte akarok lenni, akkor azt kell mondanom, hogy a káröröm erősebb volt.

– Ez nagyon helytelen! – emelte fel bal kezének mutatóujját a doktor, ugyanakkor csúfondárosan vigyorgott, így nem igazán lehetett eldönteni, hogy pontosan mi is a véleménye. – Mi következett ezután?

– Nos, a bácsi elkezdte magáról letépkedni a ruháit, először a kabátját, azután a mellényét, majd kitűrte az ingét és éppen a nadrágtartóját rángatta volna le, amikor egy magas, fiatal női hang szólalt meg:” De kisfiam, mit művelsz, megőrültél? Ekkora hóesésben kijössz a házból kiizzadva? Meg fogsz hűlni!” Először fogalmam sem volt, hogy ki beszél, mint ahogy a mellettem ülők is csak forgatták a fejüket jobbra-balra meglepetten, aztán jöttünk rá megdöbbenve, hogy Crampo szólt Willi bácsihoz az aggódó édesanya hangján, akinek kicsi gyermeke veszélyes csacsiságot tett. Eddig is elég megdöbbentő volt az egész, de őszintén szólva most már a hideg futkározott a hátamon.

.Hát nem is csodálkozom. A fickó nyilvánvalóan veszélyes. – Jegyezte meg a doktor, ezúttal a körmét piszkálva és önfeledten elpöckölve a piszkot, amit ápolatlan körmei közül kipiszkált.

– Amikor az édesanya hangját meghallotta, a bácsi legörbülő szájjal, sírós gyerekhangon válaszolt neki: „Ne haragudj mami! Melegem volt, de már fázom nagyon!” Egyik hang –a bűvész szájából szóló anyahang és a bácsiéből szóló sírós gyermekhang – sem olyan volt, mintha valaki elváltoztatott hangon beszélt volna, hanem tökéletesen élethű volt mindkettő. Hátborzongató volt, mondom! Ezután a bácsi gyorsan magára kapkodta ruháit, izzadsága közben leszáradt az arcáról, csak csapzott haja árulkodott róla, hogy néhány perce még csurom víz volt. Ahogy öltözködött, egyre jobban vacogott a foga, majd egész testében reszketni kezdett. Lehet, hogy a hátrébb lévő sorokból már nem, de ahonnan én ültem, onnan tökéletesen lehetett látni, hogy először ajkai, majd orra, ujjai és a füle is előbb kipirosodik, majd elkékül. Kezdett az az érzésem lenni, hogy rögvest fagyási sérüléseket szenved. Ekkor azonban Crampo, még mindig anyahangon, beküldte a házba: „Szaladj be Willi, a házba gyorsan, és ne legyél szófogadatlan!” A bácsi szófogadóan elszaladt a színpad sarkába és ott egy képzelt kályha mellett lassan, dideregve átmelegedett. A bűvész ekkor a közönség felé fordult és derékból kissé meghajolt. A mozdulatot modorosnak találtam. Tapsvihar tört ki. Megmondom őszintén, hogy én is lelkesen tapsoltam, szinte akaratom ellenére. Ekkor a fickó felemelte a kezét, mire egy csapásra újra tökéletes csend és figyelem lett. Ezúttal, szerencsére, immár a saját hangján szólt: „Köszönöm, köszönöm, hölgyeim és uraim! És most, még egy önként jelentkezőt szeretnék kérni a nagyra becsült nézőközönség soraiból, mégpedig egy hölgy személyében! Amennyiben az illetőnek nincs ellene kifogása, és szeretné kipróbálni ezt az élményt, úgy őt is hipnotizálni fogom és megkérjük így a színpadon a bájos párost, hogy játszanak el a kiváló angol drámaíró, Wilhelm Shakespeare Rómeó és Júlia című művéből egy rövidke jelenetet! A szövegben segítek, ne aggódjanak! Nos, erős akaratú porosz hölgyek, ki akarja esetleg valaki próbálni, hogy ellenáll-e az én akaratomnak? Esetleg a bájos ifjú hölgy az első sorból?” Ekkor a polgármester lányára nézett, aki két székkel tőlem jobbra ült. Kétségbeesve próbáltam suttogni az apjának, hogy ne engedje, de az nemhogy nem hallgatott rám, hanem egyenesen bíztatta és nevetve mondta neki: „ Na, nekem sosem fogadsz szót, Josephina! Lássuk, szót fogadsz-e ennek a kiváló embernek! Ne kéresd magad, szaladj!” A lány, bájos arcán zavart nevetéssel és egy kis pírral, szoknyáját kissé felemelve fürgén felszaladt a színpadra.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: