A hónap szerkesztői regényrészlet

Hlavay Richárd: Montoro – 1. rész

Ahogyan az Ibiza kis ezres motorja küszködve felvánszorgott a hegyre, ahonnan a nyaralni érkezők először pillantják meg a Földközi-tengert, eszébe jutott ahogyan az éjszakai recepciós huszonhárom évvel ez előtt, igyekezett megérteni az idegen nőt, aki leginkább a tekintetével kommunikált.
Majdnem éjfél volt, amikor az idegen nő megérkezett Montoroba, az utolsó cordobai busszal. Eszter úgy érezte egy maraton utolsó métereit rója, pedig az elsők voltak csak. Egy hosszú szökés története a Montoro. Szökés szerelmek elől, szerelmekbe, és próbálkozás a lehetetlennel, szökés döntések elől, amik, mint tudjuk, utólag mindig rosszak. A regény főhőse egy középkorú nő, aki egyszercsak kilép addigi életéből, és nekiindul a világnak, mindenféle terv és megfontolás nélkül.

(részlet az első fejezetből)

Amikor a busz megérkezett Montoroba, már majdnem éjfél volt. Ez volt az utolsó járat Cordobaból. Kilencen szálltak le róla, három huszonéves lány, akik csatangolni voltak a városban, egy hatvanas nő a két unokájával, egy idősebb, jól öltözött férfi, egy harmincas éveiben járó, fiatalember, és egy negyvenes, jól öltözött, nő. Egy idegen. A lányok, a nagymama, a jól öltözött idős férfi és a fiatalember, mind határozottan indultak meg a Calle Plano de Férian. Eszter a bőröndje mellett állt. A praktikus énje igyekezett felülkerekedni a kétségbeesésen. Negyed egy volt, szállás kellene. A telefonja már Cordobában megadta magát. Eszébe juthatott volna, hogy Tamás pótaksija a bőröndjében lapul, de egyelőre egészen máshol jártak a gondolatai. Elindult a lányok, a nagymama, a fiatalember után. A Calle Cervantesre érve feltűnt egy hotel felirat. Cseppet sem megszokott módon nem mérlegelt. Nyár volt ugyan, de a tömegek a tengerpartot vették birtokba, Montoro leginkább csak az átutazó turisták, néhány órás célpontja volt, így fél kettő tájban, lehuppant a Mirador de Montoro egyik, városra néző szobájában, a franciaágy szélére. Nagyon magányos volt, és nagyon szabad. 

Ahogyan az Ibiza kis ezres motorja küszködve felvánszorgott a hegyre, ahonnan a nyaralni érkezők először pillantják meg a Földközi-tengert, eszébe jutott ahogyan az éjszakai recepciós huszonhárom évvel ez előtt, igyekezett megérteni az idegen nőt, aki leginkább a tekintetével kommunikált. Room – mindössze ennyi jött elő Eszter emlékeiből, ott és akkor. Nem próbált mondatokat formálni, vagy nagyon lassan, tagoltan magyarul megszólalni. Előhalászta pénztárcáját, és a kártyáját kitette a pultra. A recepciósnak sem volt sokkal bővebb az angol szókincse, a spanyollal pedig tapintatból nem is próbálkozott. Sohasem derült ki, hogy Andrés, miért nem kapta elő a szokásos bejelentőlapot, amin angol, spanyol, német és orosz szavak zsúfolódnak az egyes rubrikákban, jelezvén, milyen információkat lesz szíves az idegen megosztani a hotel személyzetével. Mindezeknek, név, lakcím, állampolgárság, útlevélszám, érkezés, távozás, láthatóan, vagy inkább érezhetően semmi jelentősége sem volt. A férfi lassan elvette Eszter kártyáját. Miközben lehúzta az automatán, igyekezett olyan barátságosan nézni a nőre, ahogyan csak lehet a flört és a hivatalból kötelező mosolygás, vékony határán. Ha lett volna közös szókészletük, talán valami ilyesmit mondott volna, máris lepihenhet asszonyom.  De nem volt. Visszacsúsztatta a bankkártyát Eszternek, és egy másikat is vele együtt. A kétszáztizennégyes szoba kulcsát. Majd a liftre mutatott. Eszter elvette a műanyag lapokat, eltette lassan a pénztárcáját, felnézett. Ha lett volna közös szókészletük, valami ilyesmit mondott volna, köszönöm!

Miközben felnézett a nagy útjelző táblákra, amelyek Benalmadena és Fuengirola felé mutatták az irányt, határozottan emlékezett, hogy szíve szerint megölelte volna a férfit, de csak igyekezett nagyon hálásan és barátságosan nézni, majd megfogta a gurulós bőrönd húzóját, és megindult a lift felé. Zuhanyra és egy ágyra vágyott. Úgy érezte, egy maraton utolsó métereit rója. Pedig az elsők voltak csak.

Most is nagy volt a forgalom, ahogyan mindig. Még kilencven kilométer. Milyen idegenül hatottak valamikor ezek a szavak “curva peligriosa”, és ha csak villanásnyira is, de bosszantotta, ahogyan Tamás jóízűen, élvezettel kimondja őket, újra és újra. Ilyenkor valami irigységgel vegyes távolság, és néha némi gyűlölet jelent meg köztük. A férje imádta a nyelveket. Ugyan a magyar volt az egyetlen, amelyiket folyékonyan beszélte, de Eszterrel ellentétben gátlástalanul kommunikált a helyiekkel, húsz-harminc szó birtokában. Az idegen szavak, mint a kosz ragadtak rá. Eszter nem igen mert megszólalni mellette. A következő benzinkútnál kihúzott. Csak a Guardia Civil egyik járőrkocsija állt a shop előtt, az egyenruhások odabent természetesen a vasárnapi meccsről diskuráltak.

– Eesta agua por favor – mondta halkan, lazán és egy fél literes palackot tett a pultra.

Kártyával fizetett most is.

Perceknek tűnt csak, hogy leült a franciaágy szélére a Mirador de Montoro hotel kétszáztizennégyes szobájában, amikor azonban az órájára pillantott, a mutatók már feszes derékszögben álltak. Három óra volt. Otthon már világosodik, valahogy ilyentájt szólalnak meg a rigók, de Montoro felett még sötét volt az ég. Felállt, a bőröndöt felrakta a kis asztalra, kinyitotta. A tetején egy zacskóban a fürdőruhája, még nedves volt a délutáni búcsú úszástól, pólók, néhány nyári ruha, egy papucs, egy vékony pulóver, a neszeszere, két rövidnadrág, és egy hosszú, néhány bugyi. A navy seal  osztagok tagjai készítenek ilyen gyorsleltárt, némán, amikor partot érnek fekete csónakjaikkal, fekete ruháikban, lehetőleg újholdkor, valami távoli tengerparton. Levetkőzött, és belépett a fürdőszobába. Egy pillanatra bevillant, hogy úgy háromezer kilométerre a Mirador de Montoro hoteltől, három órája landolt egy repülő. Egy híján teljes volt az utaslista. Hosszú percekig folyatta a melegvizet. Leginkább úgy érezte, mintha sehol sem lenne. Hiszen itt nem lehet, ahol lennie kellene, ott pedig nincs.

Az Ibiza ismét egy emelkedővel küzdött, ahogy kihajtott a benzinkútról. Gyengült a forgalom, távolodott Malagától. A tenger nagy sötét foltként égtelenkedett a bal oldalon. Nyugalma lassan párolgott el, és a helyére valami sokféléből gyúrt gombóc kezdett formálódni, valahol a gyomorszája és a torka között. Bűntudat, némi megbánás, és egy kis derű. Ismerősek voltak mind, régről.

Amikor reggel felébredt, Montoro már napfényben fürdött. Állt az ablakban és figyelt. Befelé. Most sem tudta még pontosan, hogy mit keres ebben a spanyol városban, a Guadalquivir partján. Éhes volt. Felöltözött és leballagott. Emlékezett, hogy a recepció mellett, épp a másik irányba, mint amerre a lift és a szobák vannak, nyílik az étterem. Andrés még szolgálatban volt.

– Hola! – köszönt oda neki.

– Hola! – ismételte Eszter. Tudta jól, mi következik, sok százszor hallotta az elmúlt években valahányszor csak Spanyolországban voltak.

– Qué tal? – kérdezte a recepciós.

– Bien! E tu? – válaszolta határozottan. Valami nagyon furcsa érzés kerítette hatalmába, amikor néhány perc múlva egyedül ült ebben a spanyol szállodában, az étteremben és reggelizett. Narancslé, tea, vaj, pirítós, sonka, semmi különös. Ha csak az nem, hogy vagy húsz éve nem fordult elő, hogy egy szállodában, vagy egyáltalán egyedül lett volna magával. Ami az éjjel a Plano de la Férián állva még ijesztőnek hatott, kicsit még a zuhany alatt is, most egészen más megvilágításba került. Minden nagyon távoli volt, a legtöbb dolog az életében többezer kilométernyire, és a legközelebbiek is, több százra. Mégis, minden annyira valóságosnak hatott, a montorói napfény, és ez a dermesztő szabadság.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: