A hónap témája Fagy

Szlavicsek Judit: Fagy

Ébredés után lassú ütemben erősödő szorítás gyomortájon, aztán kilenc előtt pár perccel az első telefon a kórházba. Előbb a központ jelentkezik, aztán jön a recsegő dallam, míg várakozom a kapcsolásra, utána meg már kezdhetem is.

Az idő a délelőtti és a délutáni telefon által kettészelt részekre tagolódik azóta a péntek este óta, mikor utoljára vette fel a mobilját.

– Idegbeteg vagyok. Elegem van – mondta akkor, mire nagy nehezen felismertem az elkent szavak mögött az értelmet.

Az élet azóta kiszámítható mederben folyik. Legalábbis az enyém. Az én életem.

Ébredés után lassú ütemben erősödő szorítás gyomortájon, aztán kilenc előtt pár perccel az első telefon a kórházba. Előbb a központ jelentkezik, aztán jön a recsegő dallam, míg várakozom a kapcsolásra, utána meg már kezdhetem is. Ilyenkor szeretek teljesen egyedül lenni. A hangom fegyelmezett és szertartásosan udvarias, az orvos barátnőm mondja mindig, hogy mekkora teher nekik a hozzátartozók fel-feltörő érzelmi vihara, van nekik dolguk anélkül is, ők is csak emberek, minek nem tudnak privátim kiborulni a rokonok. Nem akarok terhére lenni senkinek meg félek is, mi lenne, ha megengedném magamnak, így nem sírok.

Nem vagyok anyám mellett, de tisztán érzem, ahogy távolodik.

És tudom is. Mert mondják. A folyton változó arctalanok a telefon másik végén mindig korrektek, nem türelmetlenek, mindig azonnal felveszik és minden kérdésre válaszolnak. Legalábbis azokra, amiket fel merek tenni.

Egy hét kell, hogy rászánjam magam arra, amire muszáj:

– Bemehetünk hozzá?

A fiatal doktornő válasza gyors és határozott. Túl gyors és túl határozott. Nem tudom, ezt akartam-e hallani. Fogalmam sincs, mit akartam hallani.

Megbeszéljük, hogy mit kell mondanom a bejáratnál, hogy felengedjenek, közben továbbra is szertartásosan udvarias vagyok, fegyelmezett és hálás. Ha jól emlékszem, legalább ötször köszönöm meg.

– Még egyszer köszönöm szépen – mondom legutoljára, de a korrekt hangú fiatal nő már bontotta a vonalat. Nem haragszom, van dolga elég.

Az apámat hívom először. Jönni akar, pedig annyi éve már, hogy nincsenek együtt az anyámmal. Jönni akar, pedig túl van már ő is a hetvenen. Kétszeresen mondhatna nemet. És mégis olyan magától értetődő, hogy nem ezt teszi. Ezt együtt kell csinálnunk, így együtt hárman: anya, apa, gyerek. Asszony, ember meg a jány, ha úgy jobban tetszik.

A parkolóban találkozunk, erősen fagy, a leheletünk széles tölcséreket formál a koraesti szürkületben. Ügyetlenül megöleljük egymást és igyekszünk nem egymás szemébe nézni. Minél tovább tartjuk magunkat, mindenkinek annál könnyebb.

Lassan haladunk a kórház útvesztőnek tűnő folyosóin, meleg van és csend, mi sem beszélünk, csak apám mankóinak fekete gumija üt halk ütemet a linóleumon, végig erre figyelek és arra, hogy ne essen el. Ritkán láttam eddig elesettnek, kétségbeesettnek meg sosem.

Mire beöltöztetnek minket, már minden figyelmemet arra kell összpontosítanom, hogy összeszedett maradjak. Apám közli, hogy nem kell neki a pleximaszk, egyszerre basszuk le a kedves szemű nővérkével, hiába na, ő egy örök túlélő, a saját életéről szóló narratívája szerint nem fog rajta a golyó sem. Végül mégis felveszi.

Mikor belépünk a Covid nephrológia osztály zárt részére, hirtelen megszűnünk önmagunk lenni. Egyszerre válunk teljesen bizonytalanná, pedig mi ketten épp ennek ellenkezőjéről vagyunk híresek. Tudom, miről beszélek, hisz tőle tanultam. Mindent.

A nővér csodálatosan figyelmes, a kedves szemét nézem csak, megfogja a karomat, hogy előre vezessen, mert hirtelen olyan, mintha járni is elfelejtettem volna.

Aztán odaérünk. Anyám megismer minket. Örül nekünk. Örülünk neki. Az unokákról csacsogok, egy árnyalattal hangosabb vagyok, mint indokolt lenne és igyekszem viccesre kanyarítani a végét a történeteknek.

Képeket veszek elő róluk, ostobán odamutatom neki őket egyenként, végül sután leteszem mellé az éjjeliszekrényre.

Igyekszik beszélni, ketten együtt apámmal kikövetkeztetjük, hogy egy láda meggyről beszél, amit behoztak neki, hogy azt vegyem elő, mert kell neki az a meggy.

Úgy beszélek az anyámhoz, ahogy a gyerekeimhez szoktam, mikor még kicsik voltak és el akartam terelni valamiről a gondolataikat. A szememet nézi, ahogy beszélek és mikor a végére érek, bólint. Elfogadta, hogy megkérdeztem az orvost, de most sajnos diétáznia kell és a meggyet csak később tudjuk majd megenni. Büszke vagyok magamra. Megoldottam egy nehéz helyzetet.   

Aztán nagy nehezen odairányítja a kezét az oxigén maszkhoz, egy kicsit megemeli és mikor megszólal, a hangja olyan tiszta, amilyen már hetek óta nem volt:

– Még nem akarok meghalni.

– Nem fogsz Mamcikám! – vágom rá, aztán elfordulok az ablak felé.

Gyáva szar vagyok. Vagy csak azt mondtam, amit anyám hallani akart.

Vagy mindkettő.

Az apám nem szól. A kissámlin ül az ágy mellett, szorítja az ágy rácsát kívülről és valahova messzire bámul a pleximaszkon keresztül.

Utoljára az anyám arcát simítom végig. A tekintetünk egy hosszú pillanatra egymásba fonódik, aztán lecsukja a szemét. Elfáradt. Mennünk kell.

Beszállunk a liftbe és megállunk egymással szemben, én és az apám.

Leplezetlenül sírunk, egymást nézzük, ahogy a másik sír, folyik bele minden az FFP2-es maszjainkba, a nullást kell megnyomni, azt mondták, ugye, kérdezi az apám én meg megnyomom a nullás gombot és azt mondom neki:

– Köszönöm szépen.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: