novella

Turcsán Zsófi: Szentjánosbogarak

Tanyájukról leginkább csak elfelé viszik az élelmet, befelé nem nagyon érkezik semmi és senki. Kósza vendég ott még az áram is. Víz és gáz pedig egyáltalán nincsen. Ő a 3. gyerek a családban.

1986. szeptember 5., péntek délután 4 óra van. Hirtelen egyszerre milliárdnyi tollal együtt koppan a különféle felelősségi körök össznépi súlya. Az utolsók lekapcsolják a villanyt, majd még egy lendületet vesz a tudat, és átszökken a hétvégébe. A papírhalmok közül az otthonos létbe, oda, ahol a frissen sülő sütemény illata, a kényelmesre nyúlt tréningnadrág és az ásítozva nyújtózkodó házi kedvencek a gondolatok hű csendestársai.

Domi nyáltermelése minden péntek délután, percre pontosan 2 órakor zúdul meg. Az edédidő után maradt űrt a szombati almás rácsos elképzelt íze tölti be a szájában. A sütemény mindig a segélycsomaggal együtt érkezik. A kisfiú rítusszerűen képzeli el, ahogy porzik a rács a foga alatt, és ilyenkor rendre elönti a lelkét a szabadság. Tanyájukról leginkább csak elfelé viszik az élelmet, befelé nem nagyon érkezik semmi és senki. Kósza vendég ott még az áram is. Víz és gáz pedig egyáltalán nincsen. Ő a 3. gyerek a családban.
4 éves korára kötötték be náluk a villanyt, így bőven volt ideje megtanulni, milyen sötétségben élni. Ekkor már testvérből nem csak nagyból, de kicsiből is volt neki kettő. A legkisebb, Lucifer érkezése napján gyúlt először fény portájukon. Domi a felvilágosodás másnapján a nyírszőlősi gyermekotthonban ébredt. Ő volt a legéletrevalóbb, így a család szerint ideje volt önállósodnia. A kisfiú innentől kezdve az otthonból járt óvodába és oda ment haza.

1986. szeptember 5-én, pénteken egy szálfa termetű, búsan érett nő lépett az óvodába, ahová Domokos is járt. Aznap volt az utolsó napja annak, hogy elfogadják a nő örökbefogadási kérelmét, de az ügyintéző előbb ment el hétvégézni. Éda szomorúan, mégis mosollyal az arcán érkezett. Munkatársaival jöttek, hogy kifessék az óvodát.

Éda szigorú arcú, magas, sötéthajú nő volt. 4 éves voltam, mikor megismertem nagyságát. A többi gyerekkel épp egy péntek délutáni alvásból kócosan ébredtünk, de már körözöttes kenyeret forgattunk a szánkban, mikor betoppant az óvoda udvarára a csapatával. Könnyes volt a szeme, de fülig ért a szája. Azelőtt sosem gondoltam, hogy egy nő is lehet szobafestő, mázoló, de egyszeriben legalább tízen cáfoltak rá erre. Mind festeni kezdtek, ki-ki a neki felosztott sarkot vagy kerítésdarabot. Éda és pár kollégája a kijárathoz vezető falat választották. Virágot, állatokat, szivárványt, egy teljes mesevilágot vázoltak fel nekünk.
Az ecsetek még érintetlenek voltak, amikor a fél óvoda köréjük sereglett.
Én nem mentem. Nem mertem. Talán már akkor is munkált bennem az érzés, hogy nem vagyok elég jó, és távolról Éda túl szimpatikus volt ahhoz, hogy elrontsam az első találkozást. Így hát a homokozót szegélyező egyik farönkről, kintről figyeltem, mi történik. Aztán jöttek néhányunkért a busszal, és ez a pillanat úgy éreztem még a lehetőségét is elvágta, hogy közelebb kerüljek hozzá. Lógó orral haladtam a rideg külvilág felé, mikor megállított.

– Szia picúr! És neked mi a kedvenc állatod?

– A bogár. – felnézve megpillantottam magam a szemében, majd elszaladtam ijesztő kedvessége elől, ami még napokig simogatta a vállamat.

Azonnal egymásba szerettünk. Ő volt az első és utolsó, aki integetett nekem, mikor útra keltem. Még láttam, ahogy a busz elé szalad, és megnézi hova tartok. Könnybe lábadt szemeit máig bármikor felidézem.

A következő hétfőn az oviban két szentjánosbogár költöztette vissza a lelkembe a fényt. Miután örökbefogadott, minden percemet vele akartam tölteni. Minden pénteken 15.55-kor jobb kezem középső és gyűrűsujjával óvodám kedvenc falát végigsimítva, egyre sűrűsödő léptekkel szaladtam ki a kapun. 4 óra után pár perccel lábaim már életteli, mosolygós kavicsokon gördültek a hétvége felé, ujjaim pedig összefonódtak a varázsló kézzel, ami a kelt tészta mellett az én mellkasomat is napról napra nagyobbra dagasztotta. Az ő almás rácsosa volt a világon a legfinomabb. Azt remélem, egyszer majd felérhetek hozzá, aki szülőként arra vállalkozott, hogy felvillantsa nekem a világ boldog arcát is. Éda mindenről mindent tudott. Elmondta miért kerültem gyermekotthonba, és azt is, hogy miért nem lehet kisbabája. 25 éves korom után értettem meg, mit jelent, hogy kipakolták. Egészen odáig azt gondoltam, hogy betörtek hozzá, meglopták, és elvitték mindenét, és ezért volt olyan szomorú. Mára biztosan tudom, hogy valójában pontosan ez történt vele. Sokáig mondogatta, hogy keresi az apukámat, de sose derült ki számomra, hogy volt-e valaha párja. Ketten éltük le az életét. Öröksége a mai napig feldolgozhatatlan számomra.

Éda építési vállalkozó volt. Így hát élete munkája által nemcsak az én és a családom jövőjét alapozta meg. Jellemét misem mutathatja be jobban, minthogy a végrendeletében feleségemre, Évára hagyta rácsos almása receptjét, és az Éda Édenje jogait is. A cég a mai napig rendszeresen 100
rászoruló családnak biztosít alapvető élelmiszercsomagokat, amit minden hónap utolsó szombatján juttat el hozzájuk egy nagy tálca almás rácsos süteménnyel.


2020. október 8-án, csütörtökön csörgött a telefonom, hogy az anyukám elaludt. Hirtelen ürült ki belőlem minden tartás és tartalom. Aznap a Fővárosi Gyermekvédelmi Szakszolgálat gyámügyekben felelős döntéshozó hivatalnokának kezéből a vártnál korábban zuhant ki a toll. Nem hagytam jóvá a rám váró örökbefogadási kérelmeket. Másnaptól Éda egyedülálló sorstársai már soha többé nem fogadhattak örökbe.

Éda emléke és utána maradt hiányosságaim örökké bennem élnek tovább.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: