A hónap szerkesztői regényrészlet

Havas Juli: Koronavírus, végállomás

Mire mész a szépségeddel, fanyalgott anyám, amikor nagyobb lettem. Jegyezd meg, a férfiaknak csak arra kellesz, figyelmeztetett apám. A férfi csak nyűg egy nő nyakán, tromfolt rá anyám, és a nő mind kurva, zárta le apám a gondolatot.

Regényrészlet

Az intenzív terápia nem a csodák palotája. Csak tranzitzóna. Minél rövidebb ideig tartózkodik itt valaki, annál jobbak az esélyei ahhoz, hogy kimerülés nélkül tovább utazzon. Mint amikor megiszol egy kávét, esetleg megeszel egy salátát és rendelsz hozzá egy pohár bort, körülnézel a reptéri boltokban, magadra fújsz a kedvenc parfümödből és felkened az arcodra a legdrágább szemránckrémet. Aztán már ülhetsz is be a járatodra. Minél hosszabb azonban az átszállás, annál kimerítőbb az itt tartózkodás és az utas annál meggyötörtebb lesz. Hiába ténfereg a tranzitban, már nem érdeklik sem a boltok, sem a vendéglők, az újságok, a könyvek és az elektronikus kütyük sem, másra se vágyik, mint elnyújtózni és nem ott lenni. Aztán ha felül a csatlakozásra, és végigszenvedi a hátralévő repülést, majd megérkezik, hosszú napokig fog tartani az időzónaváltás utáni bódultság és a felépülés. Előfordul az is, hogy törlik a járatát és nincs tovább. Mert az utazó számára most és itt, ez a végállomás.

Megöltem a pasimat

Igen, nyugodtan mondjátok azt, hogy milyen szánalmasan próbálom felhívni magamra a figyelmet, és hogy ez micsoda melodramatikus közhely, ahogy bedobom a slusszpoént rögtön az elején, de valakinek el kell mondjam, mert nem bírom magamba tartani ezt az egészet.

Ti, akik kórusban fanyalogtok, amikor ezt olvassátok, ti nem tudjátok milyen az, ha az embernek nincsenek barátnői, akiknek részletekbe menően el lehetne mesélni, hogy mi történt. Ti vagytok azok, akiket soha nem értettem, amint változó nagyságú amőbaként léteztek az iskolai folyosón, a tornaterem bűzös öltözőjében, a diszkóban és az egyetemi klubban, a pubokban, a Budapest parkban, a Müpában és a karácsonyi vásárokon. Ma is elnézem néha, ahogy lefűződtök és osztódtok, majd megint összeolvadtok és nagyobbra duzzadtok, hömpölyögtök egyik helyszínről a másikra. Hihetitek azt is, hogy közétek kívánkozom, de nem, mert a folyamat látványa örök életemben viszolygással töltött el. Most talán mégsem bánnám, ha részetek lehetnék.

Mert ahogy elképzelem, hogy ti most mit tennétek, irigységgel vegyes nyugalommal áraszt el. Hogyan beszélgetnétek egymás szavába vágva, hogyan értenétek egyet egymással, majd válnátok le a csoporttól a külön véleményeitekkel, hogy aztán megint egybefolyó masszaként támogassátok egymást.

Látom magam előtt, ahogy a mesélő felkucorodik a kanapéra, kezében elegánsan tart egy szépen metszett borospoharat, megcsillan vörös tartalmán a késő nyári fénysugár, romantikus kép, illik a ponyvás tartalomhoz. A hallgatóság izgatottan elcsendesedik, néha aprót kortyol a borából, majd óvatosan leteszi a poharat, úgy figyel. Együttérző mormolás árasztja el finoman a teret. Érthető, nehéz lehetett neked eddig, ki voltál borulva, nagy a teher most mindenkin, megváltozott körülöttünk minden, szűrődnek ki a szavak. Végül is, nem a te hibád, nem volt szándékos, mennek át crescendoba a hangok. Vagy szándékosnak indult talán, de nem úgy volt szándékos, szakadnak fel megkönnyebült decrescendo sóhajok, és többen visszaveszik a borospoharat.

Hallottátok a legújabb pletykát, dobja be valaki és az izgatott moraj és hangos kacagás megnyugtató zaja burkolja be újra a társaságot. Később azt is megosztanám veletek, hogy megint gépre tettünk három beteget, egyik csak ötvenéves és azt is, hogy már megint nincs S-es zsilipruha és hogy a maszk viszont kicsi és vacak, feltöri az orrnyergemet és letépi a fülemet. Mire ti többiek, akik szintén kórházban dolgoztok, elővennétek a legújabb alapozókat, korrektorokat, popsikenőcsöket és hámosítókat, bemutatni, amivel elfeditek harci bőrhibáitokat és egymás kezéből kapkodjuk ki a varázsszereket, és megint nevetünk és nevetünk, éppen úgy, ahogyan teszitek ezt kislánykorotok óta. Ahogy ti szoktátok, és én nem.

*

Talán azért maradtam különc, mert a házban, ahol felnőttem, nem lakott egyetlen gyerek sem. Azóta sem értem, hogyan, hiszen a négy emeleten mindenütt legalább hat lakás volt körben a gangon. Az óvodára nem is emlékszem, az iskolában pedig nagyon hamar elfoglaltam a rossztanulók kirekesztett státusát, amin az sem igazán javított, hogy viszonylag hamar kiderült, hogy kifejezetten bájos kislány lettem. Légiesen nyúlánk, szőke és kékszemű anyámhoz kezdtem hasonlítani, akit apámmal együtt kórusban csodáltunk, és akinek szépségénél csak mellőzött színésznősége és boldogtalansága volt nagyobb.

Egyik cigarettáról a másikra gyújtott, lakásunk tele volt rúzsos végű, fanyar parfüm illatú csikkekkel. Volt köztük néhány férfiasabb illat is, az apámé, ami inkább az arcszesz, a másnapos alkohol és a másnapos nők szagát árasztotta. Megéreztem, hogy apám más nőket szeret, és más nők szeretik őt. És amikor anyám kiabált és sírt, tudtam, hogy a másik nők miatt teszi. A szüleim vitái elszomorítottak, ezért megtiltottam magamnak, hogy rágondoljak vagy emlékezzem a veszekedéseikre.

Apám néha leült az ágyam szélére, amikor már éppen elaludtam volna, vagy amikor valami igazán jó könyvet olvastam, és borszagú lehelettel hosszan magyarázta, hogy ő csak az anyámat szereti, senki mást és majd megértem, ha idősebb leszek. Szerencsére mondanivalóját gyakran megszakította és érthetetlenné tette a villamos negyedik emeletig is felhangzó kattogása, ami elég gyakran dübörgött végig a Ferenc körúton ahhoz, hogy ne kelljen halljam azt, ami nem gyerek fülének való. Az ágyam éppen a kis fürdőszoba mellett volt, falon túl a bojler, ami hangos nyekkenéssel szokott be- és kikapcsolni, szóval az is segített nem hallani. A maga után hagyott, egymással keveredő cigaretta- és vécészag miatt nem szerettem, ha apám használta a kis fürdőszobát, ami után alsónadrágban jött-ment a lakásunkban. Már akkor tudtam, hogy én soha nem fogok férjhez menni. Taszított a látvány és taszítottak a szagok is. De csak általánosságban. Mert apámat imádtam.

Mire mész a szépségeddel, fanyalgott anyám, amikor nagyobb lettem. Jegyezd meg, a férfiaknak csak arra kellesz, figyelmeztetett apám. A férfi csak nyűg egy nő nyakán, tromfolt rá anyám, és a nő mind kurva, zárta le apám a gondolatot. Miután átbukdácsoltam az általános iskolán, a város egyetlen gimnáziumába se vettek fel. Szövevényes ismeretségei révén, mert apám az önkormányzatnál dolgozott, végül egészségügyi szakközépbe kerültem. Legalább lesz egy szakmája, magyarázta apám, vagy szart pucol, mondta anyám, de hátha elveszi majd egy orvos.

Tizenhat éves koromra anyám kiborulásai, apám részegségei és hormonjaim vad rohamai megtették hatásukat, nem volt olyan iskolai kihágás, amit ne követtem volna el. Rettenetes ruháimban, bakancsaimban, megszaggatott farmerjeimben, zilált hajammal, vörös körmeimmel tomboltam péntektől-vasárnapig.

Csak az ápolási gyakorlatok miatt tiszteltem a hétfőt. Bármilyen másnapos voltam a hétvégétől, reggel mindig időben felébredtem, lezuhanyoztam, lemostam a smink maradékát, rövidre vágtam és megtisztítottam a lakktól a körmeimet, hosszú hajamat szoros copfba fontam, úgy mentem iskolába. Margit nénit, a felnőtt ápolás szakoktatóját rettegtük és imádtuk, óráin egy pisszenés se volt. Amit megtanított, örökre a zsigereinkbe itta magát, legyen az ágyazás és a tükörsima harántlepedő, az ágytál behelyezése és kivétele, a mosdatás és etetés, az ampulla végének az elegáns lepattintása vagy az infúziós szerelékben a buborék eltüntetése. Negyedikesek voltunk, amikor Margit nénit elhelyezték és a csavargásaim hétfőn, néha kedden is folytatódtak.

Mindenféle színészklubokba, alternatív zenepincékbe jártam, ittam és dohányoztam, és praktikusan mindenkivel lefeküdtem, azzal is, akivel éppen jártam és azzal is, akivel éppen nem. Apám és anyám ordítoztak, és semmi, de semmi eszköz nem volt a kezükben, amivel visszatarthattak volna.

Pont olyan kurva lesz, mint te vagy, ordította egyszer anyámnak apám. Pont olyan kurva lesz, mint a te anyád, kiabálta vissza az anyám. És akkor apám megpofozta. Abban a pillanatban megállt körülöttünk az idő, először minden elfolyósodott, aztán kimerevedett. Anyám arcára rádermedt a fekete szempillafesték, apám arcán szétterült a tette feletti azonnali megbánás. Hosszú másodpercekre nyúlt a pillanat. Amit végül anyám zokogása tört meg, miközben apám finoman magához ölelte, ne haragudj aranyom, mondta, és gyengéden kisimította arcából szőke hajának egy elszabadult tincsét, nem úgy gondoltam. Anyám nemcsak, hogy nem lökte el magától, de szorosan belebújt az apám ölelésébe, úgy hüppögött. Jó erősen csaptam be magam után az ajtót, a bejáratit és utána lent a lépcsőházit is.

Aztán megbuktam az érettségin. Igazából várható volt a dolog, hiszen tényleg nem tudtam a matematikát, praktikusan összeadni is alig bírtam. A tanév végén elmehettem volna segédápolónak valamelyik kórházba, de az idő kicsúszott a kezünk közül és eltelt a nyár eleje, csavargással, bulizással.

Egy reggel a szüleim közölték, hogy elviselhetetlen lettem, és úgy döntöttek, át kell költöznöm a nagyanyámhoz, aki majd vigyáz rám és gondoskodik arról, hogy meglegyen a pótérettségim. Tomboltam.

  • Anyáddal belefáradtunk a tehetetlenségbe, hogy nem tudunk segíteni rajtad. Rettenetesen nézel ki, minősíthetetlenül viselkedsz és nem tanulsz – apám mondandójára koszos sportcipőmmel vertem a ritmust a forró aszfalton. Mivel az autónk megint rossz volt, villamossal, majd gyalog mentünk a késő délutáni rekkenő hőségben a nagyanyám Dohány utcai lakásába.
  • Hallgass már – sporttáskámat lecsaptam a koszos járdára és hirtelen szembefordultam vele – hallgass már el – néztem az apám szemébe és soha nem felejtem el az érzést, ami megcsapott. Hogy milyen jóképű, azt addig is éreztem, de szavakba ejteni sem korábban, sem akkor nem tudtam volna, mindenesetre akkor kerültem férfiasságának teljes tudatába. Egy bolt előtt cövekeltem le, egy vásárló, aki éppen akkor lépett ki, majdnem felbukott a csomagomban.
  • Micsoda emberek – méltatlankodott – miközben én azon morfondíroztam, hogy az apám vajon Heatcliffhez hasonlít az Üvöltő szelekből, vagy egy vad hegyi barbárhoz, valami balkáni történetből, vagy Johnny Weismüllerhez a Tarzanból, amit régen, talán kilencévesen olvastam.
  • Maga csak ne szóljon bele, jó? – ripakodtam rá, mert zavarba jöttem a felismeréstől.
  • Menjünk már az isten szerelemére, mielőtt egész Budapest tudomást szerez rettenetes gyerekemről – apám felvette a földről a táskámat és előresietett. Én csattogva, mégis meghunyászkodva követtem.

Nagyanyám is a huszonhetes szám alatt lakott, de nem a negyediken, hanem az elsőn, és a szobák a szűk belső udvarra néztek. Addig a napig alig néhányszor voltunk nála.

Olyankor baracklekvárt ettünk kiskanállal, kristály kistányérból. Mindenkinek jutott egy vagy kettő félbevágott barack. Nagyanyám soha nem tett két félbevágott barackot az apám kistányérjába, csak egyet. Tulajdonképpen soha nem hallottam olyan anyáról, aki ilyen látványosan ne szerette volna a fiát. Lehet az is, hogy csak szomorúan közömbös volt iránta. Mert apám utálta az anyját, biztosan, mert kurva volt, gondoltam kisebb koromban, de azt éreztem, hogy azért is, mert „zsé”. Nem értettem soha mi az a zsé, amit suttogva mondtak rá valakire, aki ahelyett, hogy csendben lenne, majdnemhogy dicsekszik vele. A kurvaságot se értettem pontosan, és bár eléggé biztos voltam kislánykoromban, hogy az valami szerelemmel összefüggő dolog lehet, nem emlékeztem, hogyan jutottam arra a következtetésre, mindenesetre tizennyolcévesen sem voltam okosabb.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: