Úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna.
Különösen nagy tél volt, az udvaron derékig ért a hó. Még az öregeknek sem akaródzott emlékezni rá, mikor volt utoljára ekkora hideg. A konyhaajtón csak úgy dőlt ki a fehér pára, befelé meg a fehér hideg. A külső kilincs kifehéredett, és hozzáragadt a kezünk, amikor nyitottuk, vagy csuktuk az ajtót.
A tyúkokat is könnyű volt megfogni, mert elsüllyedtek a hóban. Káricsáltak eszeveszetten, de nem volt kiút. Később már ki sem engedtük őket az udvarra, hanem ahogy kinyitottuk a tyúkketrec ajtaját, egyből a pajtába tereltük őket.
Ha megálltam a pajtánál, az udvar legmagasabb pontján, és lábujjhegyre állva kihajoltam a tyúkketrec fölött, ahonnan szinte az egész falut látszott, ez az aránytalanul elnyújtott ipszilon, ahogy a főút a híd előtt szétvált, és az ipszilon rövidebb szára elkezdett balra emelkedni, hogy aztán a templom után hirtelen eltűnjön, mert onnan meg már ereszkedni kezdett, az ipszilon hosszabbik szára meg elnyúlt a falu végéig, míg egy éles kanyarban véget nem ért, szóval ha ezen az óriás ipszilonon végignéztem, a vakító fehérséget csak egyetlen fekete alak törte meg.
A bolt előtt álldogált, zsebredugott kézzel.
Istók. Ki más is lenne ebben az istenverte hidegben.
Istók ácsorogni tudott a legjobban. Ha megállt valahol, zsebre dugta a kezét, és órákig álldogált egy helyben, anélkül, hogy csak a lába is mozdult volna. Esetleg csak a táskáját tette át egyik válláról a másikra.
Sötétkék vasutas táskája volt, meg hozzá vasutas sapka, nadrág, és kabát, ezeket hordta mindig. Nagyanyám szerint nem is volt neki másik ruhája. Azt mondta, jegycsípő akar lenni, mint az, akitől ezt a ruhát kapta, és többször is kért pénzt a vonatjegyre, hogy el tudjon menni Szebenbe vizsgát tenni. Nagyapám adott is neki mindig, remélve, hogy a vizsga is sikerülni fog, és akkor Istóknak lesz végre rendes állása.
Gyakran jött hozzánk. Egy ideig a kapu előtt álldogált, zsebredugott kézzel, sapkáját a szemébe húzva, mintha restellte volna, hogy megint jön, aztán a konyhában, a tűzhely mellett. Nagyanyám az asztalhoz nem hívta, azt mondta, Istók büdös, hanem odatett a kisszék elé egy hokedlit, és a hokedlire rakta neki az ételt. Istók mindent megevett, amit kapott. Aztán mikor végzett az evéssel, nagyanyám siránkozós hangon faggatni kezdte:
– Hát lesz-e mit enned a télen, te Istók?
– Hagyjon békén, néném, én az én dolgomat elintézem! – horkant fel Istók.
– Éhen halsz, Istók! Van itt alma elég, menj ki a kertbe, szedjél egy zsákkal, és rakd el magadnak, hogy legyen mit egyél!
– Nem kell alma! – vágta rá Istók durcásan.
De aztán mégis meggondolhatta magát, mert egy idő után kiment a kertbe, telerakta a zsebét almával, és eszegetni kezdett. Aztán, mire megint néztük, már nem volt ott. Eltűnt a kertből nyomtalanul.
A patak úgy befagyott, hogy még a gát fölött is lehetett korcsolyázni, pedig ott, a malom fölött volt a legmélyebb a víz. A meder is szépen kiszélesedett, és most tekintélyes nagy korcsolyapálya lett belőle. Recsegett ugyan a jég, és volt, ahol be is szakadt, de legfennebb ha térdig merültem el benne, aztán mindig sikerült megkapaszkodnom a lelógó ágakban.
Egyik este, sötétedéskor, ahogy így összefagyva, de boldogan a korcsolyázásból hazafelé igyekeztem, észrevettem, hogy az árokból két fekete cipő kandikál ki. Ahogy közelebb léptem, a ruháról azonnal felismertem.
– Istók megfagyott! – bénított meg a felismerés.
Körbenéztem, segítséget keresve, de nem volt a közelben senki. A kéményekből felszálló füstben furcsán remegett, és valószerűtlenül elmosódott a kihalt, hófödte falu. Hanem akkor rámdörrent a kerítés mögül a boltos kutyája, és ez magamhoz térített. Kiabálni kezdtem, ahogy csak a torkomon kifért, és rángatni a viseltes bakancsokat. És akkor Istók hirtelen felült. Megdörzsölte a lábait, feltápászkodott, és hirtelen szembefordult velem:
– Nem adom el! A házat nem adom! – kiáltotta az arcomba vadul, a keze is ökölbe szorult.
Zavaros szemei rám szegeződtek, aztán ernyedten engedte le a kezét. Sarkon fordult és szó nélkül elindult hazafelé. Tömény pálinkaszag maradt utána.
A támolygó alakot bámultam, mikor meghallottam azt a finom zajt. Eltartott egy ideig, amíg rájöttem, hogy a saját fogaim koccannak össze a vacogástól. Akkor elindultam én is haza a sötétben. A Kiserdőben üvöltöttek a farkasok, a falu kutyái pedig válaszul keservesen vonítottak.
Nagyanyám szokás szerint a kisszéken ült, a kályha előtt, amikor hazaértem. Ahogy meglátott sötétpiros arccal, taknyosan, nyakig havasan, összecsapta a kezét:
– Jaj, kicsi leánka, hát te hol voltál ilyen sokáig? Megesznek a farkasok!
– Istókot láttam, az árokban feküdt. Azt hittem megfagyott – sírtam el magam.
– Ne búsulj, fiam! – vigasztalt nagyanyám. – Bolondokra az angyalok vigyáznak!
Nagyanyám úgy tudta, hogy Istókot pólyás korában az anyja a fejére ejtette, azért álldogál ennyit, ahelyett, hogy dolgozna.
– Ki más vigyázna – szól bele most nagyapám csendesen – ha egyszer senkije sincsen!
– Nincs, mert az édesbátyja nem törődik vele – bólogat nagyanyám. – A házat is eladná a feje fölül.
Aztán kirázta a ruháimból a vastagon belefagyott havat, és felakasztotta őket a kályha fölé száradni. A forró kályhán pörögve szaladtak a vízcseppek, én meg ültem harisnyában az ágyon, ittam a teát, és hallgattam a sercegést.
Éjszaka hóvihar volt, tombolt a szél, sikított az erdő. Nagyapám többször is fölkelt, és rakott a tűzre, nehogy kialudjék ebben a hidegben. A szél hóval tapasztotta be az ajtót. Reggel alig tudtunk kiszabadulni a házból.
Akkor nagyanyámnak eszébe jutott, hogy kellene vinni egy kis tüzelőt Istóknak. A fát a szánkóra kötöztük, és elindultam. Pompás szánút volt Alszegtől Felszegig. A nagy fehérségben semmi nem mozdult, csak a kémények füstöltek.
Istók háza előtt nem voltak nyomok. Betoltam a kaput, és berángattam a szánkót az udvarra. Aztán sokáig kopogtam az ajtón. Már majdnem feladtam, mikor nagy későre lépteket hallottam bentről. Egy idegen ember jelent meg az ajtórésben.
– Istókot keresem – mondtam bizonytalanul.
– Istók nem lakik itt – méreget barátságtalanul.
– De hiszen ez az ő háza!
– Már nem. Eladta a bátyja. Ott lakik ni, a bódéban – int a fejével egy, a házhoz ragasztott fabódé felé, aztán becsapja az ajtót.
A fabódét félig betemette a hó. A kéménye nem füstöl, a kilincsen jégcsapok lógnak.
– Istók, itt vagy? – szólítom halkan, majd egyre hangosabban. Dörömbölök az ajtón, de semmi mozgás. Az ablakon nem merek benézni, minek, Istók nincs is itthon. Biztosan a bátyjánál aludt a városban. Lerakom a tüzelőt az ajtó elé. Most akkor indulhatok haza, a templomdombon fogok lecsúszni a szánkóval. El is megyek a kapuig, aztán visszafordulok. Fel-alá járkálok, taposom a havat az ajtó előtt. Kezdenek elfagyni a lábujjaim a csizmában. Végül csak benézek az ablakon. Kint vakító fehérség van, bent sötét, először nem is látok semmit. Ernyőt formázok a kezemből, orrom az üvegre nyomom, meresztem a szemem. Még úgy is sokáig tart, míg felismerem az ágyon a sötétkék rongykupacot, a párnán meg a vasutassapkát.
Az angyalok most nincsenek sehol. A kerítésen egy varjú károg.
Gyönyörű!