A hónap szerkesztői regényrészlet

Pap Éva: Mielőtt lemegy a nap

A férfiakban amikor egy félig csupasz női test láttán megmozdul egy belső erő, annak nehezen tudnak megálljt parancsolni. Így voltam ezzel én is. Hagytam, hogy Olja közel hajoljon hozzám. Éreztem a leheletét, és akkor már kíváncsi voltam, hogy milyen vele csókolózni.
1950 Szarajevó
Mijo és Meda az egyetemi éveik alatt szenvedélyesen szeretik egymást, azonban a tanulmányaik végére világossá válik, hogy nincs közös jövőjük. Mijót Szabadkán, Medát Szarajevóban várja jó álláslehetőség. Miután kapcsolatuk véget ér, Meda akkor tudja meg, hogy állapotos. A fiúval közli, de rá néhány hétre azt is megírja neki, hogy elvetélt.
Mijót csaknem húsz évvel később a munkahelyéről kirendelik Szarajevóba. A véletlen újra összehozza Medával, és akkor derül fény egy döbbenetes titokra a múltból, amelyet aztán Mijo haláláig hordoz magában. Ettől a súlyos tehertől meg akar szabadulni, amíg nem késő.
Családi titkok, mélyben lappangó fájdalom. Történet a felelősségvállalásról, az elhallgatott igazságról és a múltban gyökerező kegyetlen valóságról.

2. rész

Nem tudom, mi volt a vonzerőm, de a nők Szarajevóban is azt hitték, hogy velem páratlan szerencsére leltek, és ugyanazt tették, mint Szabadkán. Belém szerelmesedtek, aztán nem tudták abbahagyni. Olja nevét sosem felejtem el.

Vele, a vörös hajú szeplőssel eleinte nem akartam találkozni. Ő az egészségügyire járt, és a  mi első egyetemi összejövetelünkre Ceco barátnője hívta meg. Az este után megszerezte a címemet, és leveleket írt. Válaszoltam neki, aztán egyszer meghívtam egy cukrászdába. Azt kérte, hogy én válasszak neki a vitrinből. Sejtettem, hogy édesség-függő, ezért kadaifot javasoltam. Odavolt értem, hogy eltaláltam a kedvencét, ezt a cérnavékonyra vágott tésztadarabokból, dióból és mézszirupból készült bosnyák édességet.

Arra rájöttem, ha kicsit is kedves vagyok a lányokkal, attól ők bezsonganak, ha akarom, ha nem. Mivel az anyám udvariasságra és kedvességre tanított, így arról soha nem tudtam megfeledkezni. Olja minden levelében leírta, hogy milyen rendes és figyelmes vagyok. Nehéz lett volna azt mondanom neki, hogy nem túlságosan érdekel. Csinos, törékeny alkatú lány, bájosak az arcán a szeplői, meg a szögletes középső fogai közötti kis rés, mégis hiányzott nekem belőle valami ahhoz, hogy ez több legyen, mint egy szimpátia. Egy délután rájöttem, hogy a részéről ez több volt. A városban néhányszor megjelentünk együtt, mivel Cecót a Zöld Farkasokkal elkísértük a fellépéseikre a Baščarsija előtti negyed utcáiban eldugott szórakozóhelyekre. Hideg, fehér tél, jó zene esténként és kísérőnek a szeplős lány. Semmi és senki más.

A piros gyöngysoros lány arca gyakran felbukkant előttem képként, de senki nem tudott róla semmit, még a nevét sem, és az első zsurka óta nem is láttam őt egészen tavaszig. Néha arra gondoltam, talán ahogy telik az idő, az emlékképe szépül bennem napról napra, és ha esetleg újra látnám, már meg sem ismerném.

Oljával végül egy alkalommal kerültünk ágyba. A téli vizsgaidőszakot Pali Szabadkán töltötte. Én Szarajevóban maradtam, mert nem akartam a hosszú utazással veszíteni az időt. Egyik nap dél körül már teli volt a fejem a gazdasági joggal, és elugrottam ennivalóért két utcával odébb, amikor visszafelé forró burekkel a kezemben véletlenül összefutottam a lánnyal. Furcsálltam, mert teljesen más irányban lakott. Sosem kérdeztem meg, mit keresett arra. Gyanítom, pont abban reménykedett, hogy összefut velem.

A keskeny utcában két nagyobb hókupac közt álltunk, és pár perc alatt, amíg beszélgettünk, összefagytunk. Láttam, hogy didergett, és a fogai néha összekoccantak a hidegtől. Panaszkodott, hogy nehézsége van az eszperantóval, és felvetette, ha már találkoztunk, segítenék-e neki. Sejtettem, talán más témát is el kell neki magyaráznom. Úgy voltam vele, ha segíthetek, és ő azt szeretné, miért ne.

Megsajnáltam, nehogy megfázzon. Anyám is mindig attól féltett engem. Azóta, hogy Szarajevóban tartózkodtam, képes volt csak az ottani híreket nézni. Figyelmeztetett is egyik levelében, hogy a szarajevói városháza tetejéről meginduló hótömb majdnem agyonütött két embert, úgyhogy inkább maradjak otthon. Ez azért nem akadályozott meg abban, hogy másnap ugyanúgy kilépjek az utcára…

Mielőtt elmentem, a kályhában tettem fát a tűzre. Visszafelé közeledve a házhoz láttam, hogy még mindig füstöl a kémény. Bent olyan meleg lett, hogy az ablaküvegekre lecsapódó pára cseppjei versenyt futottak lefelé.

Estas tro varmege – adta tudtomra a lány eszperantó nyelven a könyvével legyezve magát, hogy milyen forróságot csináltam a szobában.

Tiam senvestigu – bátorítottam, hogy könnyítsen az öltözékén.

A melegben egyik ruhadarabot a másik után dobáltuk le magunkról. Rólam először lekerült a pulóver, aztán a mellény, az ing, és végül csak egy atlétatrikó maradt. Ő levette a kiskabátját, és a blúzt, és mire a lecke végére értünk, ott ült mellettem egy szál kombinéban. Akkor tűnt fel, hogy milyen szép kerek válla van.

A keskeny ágyon ültünk, hátunkkal a falnak támaszkodtunk. Még soha nem figyeltem meg ilyen közelről szeplős bőrt az arcon kívül. Volt benne valami különleges, ahogy megérintettem, és az ujjamat végig húztam a karján. Olyan volt, mintha mindegyik pötty külön-külön vonzott volna.

A férfiakban amikor egy félig csupasz női test láttán megmozdul egy belső erő, annak nehezen tudnak megálljt parancsolni. Így voltam ezzel én is. Hagytam, hogy Olja közel hajoljon hozzám. Éreztem a leheletét, és akkor már kíváncsi voltam, hogy milyen vele csókolózni. 

Lecsatoltam a karórámat, nehogy az áttetsző bőrét megsértsem a fém csattal. És ahogy az éjjeli szekrényre tettem, megláttam a táviratot, amit előző nap hozott a postás. Akkor valami miatt félretettem és megfeledkeztem róla. De most az volt az érzésem, hogy meg kell néznem azonnal.

Ahogy kibontottam és elolvastam, elfehéredhettem. A kis ebédlőasztalon lévő órára néztem. A menetrend szerint már beérkezett apám vonata.

– Baj van? – kérdezte a lány gyanakodva.

– Azonnal kapd össze magad – hadartam.

Amúgy is forróság volt bent, most már patakokban folyt rólam a víz, és mint még soha, olyan gyorsan húzkodtam magamra a gyapjú pulóveremet.

– Mi ütött beléd? – a lány vékony ujjával a hullámos hajtincsét tekergette.

– Bármelyik percben itt lehet apám – mondtam fújtatva, és a blúza után kaptam. Segítettem neki öltözködni, ami elég ügyetlenre sikeredhetett, mert akkorra ő is ideges lett, észre sem vette, hogy a kis kabátját kifordítva kapta fel magára.

– Te megőrültél. Nem vagy normális! Nem is akarlak látni többet! – visította dühtől kipirult arccal. Iszonyú csalódást láttam a szemében, mielőtt elfordult tőlem és rám csapta az ajtót. Sokáig nem állt velem szóba.

Én meg ahogy néztem a távolodó alakját a homályos ablakon keresztül, örültem, hogy apámmal nem futottak össze a bejáratnál. Nem miatta lett volna kellemetlen, mert ő mondjuk mondta volna, hogy fiam, ez derék dolog, és talán megnyugodott volna, hogy nem vagyok péder, hanem ha anyám fülébe jut. Benne egy hamis képet törtem volna össze magamról, mivel úgy tudta, hogy minden időmet tanulással töltöm.

Még emlékszem, a lány ahogy elment, olyan hangos volt, hogy Vesna asszony is hallotta, és elmondta nekem később, hogy apám előtt nem akart előhozakodni a dologgal. Hálás is voltam neki emiatt. Amikor otthonról csomagot kaptam, a süteményekkel mindig megkínáltam, mondván, hogy a mama küldte neki. Úgy látszik, engem jobban kedvelt a nő.

Palival már nem volt ilyen elnéző. A tél végén, amikor én utaztam haza, és ő maradt, megtörtént az, amit valószínűsítettem. Pali és Ismeta addig incselkedtek egymással, hogy Vesna asszony rajta kapta a lányát a barátommal anyaszült meztelenül a szobánkban. Lehetett volna fordítva is vagyis, hogy Ismeta szobájában történik mindez, de nem enyhített volna a következményeken, ami Palit illeti.

Mire hatalmas élelmiszer csomagokkal és a harmonikámmal felpakolva visszajöttem Szabadkáról, Vesna asszony már nem olyan kedvesen fogadott, mint előtte, és ez a nálam jóval magasabb Pali ránézésre összement néhány centit. Azzal várt, hogy új albérlet után kell néznünk.  Tél közepén, a legnagyobb hidegben.

– Pedig milyen jót basztunk! – tette hozzá halkan, lezárva ezzel a történetet.

Ismeta később írogatott neki leveleket, hogy találkozhatnának, és azokat lebegtetve a barátom bizonygatta, hogy ugye belátom, nem ő volt a hibás.

Anyám forgatta a szemét a történtek hallatán, de meglepett, hogy nem volt hetekig fejfájása emiatt, végül is nem én voltam az oka. Nem mondta, de tudom, hogy örült is valamennyire a helyzetnek, és én sem bántam, hogy új lakást kellett keresnünk. Egy egyetemhez közelebbit, melegebbet és tágasabbat.

1 comment

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: