A hónap szerkesztői mese

Brenner Géza: A király katonája

Egyszer a szegénylegény kiment a mezőre, hátha akad valami munka, mert nem bírta már hallgatni az édesanyja unszolását, de csak úgy ímmel-ámmal ment, meg elég későn is kelt aznap, így mire kiért a mezőre bizony jócskán megnyúltak az árnyékok.

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy szegény legény. A falu szélén lakott egy kunyhóban, özvegy édesanyjával. Olyan szegény volt, hogy a templomba járt volna az egértől morzsákat lopni, hogy ne kopjon fel az álla az éhségtől, ha nem lett volna annyira lusta. De lusta volt bizony ez a szegénylegény, egyre csak lustálkodott. Nem dolgozott az semmi, csak álmodozott egyre. Öreg özvegy édesanyja dolgozott látástól vakulásig, varrt a földesúrra, varrt a püspökre, varrt az mindenkire hogy eltartsa kettejüket, amikor meg nem volt mit varrni, akkor meg kukoricát morzsolt.

  • Jaj, fiam, nagyon nehéz ez nekem, öreg vagyok, negyven esztendős is elmúltam már. Nem bírom ezt egyedül. Miért nem mész napszámba, miért nem mész a földesúr földjére dolgozni, hogy te is keress néhány garast legalább, hát közeleg az ősz, miből veszünk télire tüzelőt, meg fogunk fagyni!
  • Nem megyek én dolgozni édesanyám, nem megyek én kubikolni! Többre teremtett engem a Jóisten! A király katonája leszek!
  • Jajj, miket nem beszélsz, te szerencsétlen, miket nem mondasz? Nem vagy te katona, nem vagy te semmi csak egy lusta semmirekellő mihaszna alak! Hogyan is tudnál te katonáskodni, azt sem tudod mi fán terem az!

Így veszekedtek egyre-másra, így telt az idő. Egyre szegényebbek voltak, a fiú pedig egyre lustább. A faluban nem volt becsülete, ha nagy néha kimozdult a házból, gúnyolták-szidalmazták csúfolkodtak vele egyre. Még a kutyák is megugatták. Így aztán egyre kevesebbet mozdult ki.

Híre jött egyszer csak, hogy nagy háború közeleg.  Minden király és serege egymásnak esett, minden ország ezer sebből végzett.  Azt mesélték, hogy katonák jönnek, megkérdik, milyen istenben hiszel, milyen irányba veted a keresztet és hiszel-e a Szentháromságban, vagy talán azt gondolod, hogy a Szentélek alábbvaló az Atyánál? Ha jó választ adnak a helyiek, akkor csak elhajtják a teheneket és elviszik a gabonát. Ha rossz választ adnak, akkor viszont levágnak mindenkit, nem kímélnek azok senkit sem, se gyereket, se nőt, se öreget.  Az egyik fajta katonák ezt a választ akarták hallani, a másik fajták meg a másikat.

A falusiak egyre csak tanakodtak és próbálták kitalálni, hogy mit is válaszoljanak, ha jönnek a katonák. Mit akarnak vajon hallani a kék ruhások és mit a vörös ruhások? Merre vessék a keresztet? Higgyék-e hogy az Úrjézus vérévé válik a bor a szentáldozáskor, vagy éppen, hogy nem? Nem gondoltak persze azok semmit, csak bólogattak mindig, mikor vasárnaponként a tisztelendő atya ezekről a dolgokról beszélt, de nemigen jegyezték meg.

Egyszer a szegénylegény kiment a mezőre, hátha akad valami munka, mert nem bírta már hallgatni az édesanyja unszolását, de csak úgy ímmel-ámmal ment, meg elég későn is kelt aznap, így mire kiért a mezőre bizony jócskán megnyúltak az árnyékok. Se híre, se hamva nem volt már az aratóknak, elmentek azok.  Nna, nem baj, mondta a szegénylegény, pihenek egyet, aztán majd hazamegyek. Ha nem találtam az aratókat, hát nem találtam, majd csak lesz valami. Mivel még mindig nagy volt a meleg, fogta magát, behúzódott egy nyárfa alá és máris elnyomta a buzgóság.

Dobpergésre, nyerítésre és jajveszékelésre ébredt. Felpattant, még igencsak álomittasan, és előtte állt egy csapat lovas katona, bíborszín köpenyben. Próbált emlékezni, hogy a bíbor köpenyesek mit akarnak hallani, de nem jött az eszébe.

  • Nna te legény, te itt alszol, míg mások dolgoznak a mezőn? Istentelen vagy-e? – kérdezte az egyik lovas
  • Hogy lennék én istentelen, lovag uram? Hajnal óta robotolok a mezőn, aztán még árkot is ástam, csak leheveredtem egy kissé, hogy mielőtt hazamegyek megfejni a tehénkét és megtörni a kukoricát, legyen elég erőm.
  • Nna azt jól teszed, legény. Hát aztán mondd meg nekem, hisztek-e itt az Úrjézusban? – hogy a kérdésnek nyomatékot adjon, elővette a kardját és a Ferkó – mert így hívták a szegénylegényt, hogy Lusta Ferkó – nyakához tette.
  • Hogyne hinnénk, Jó Uram!
  • Nna, hát akkor mutasd meg nekem de iziben, hogy hogy hányjátok ti itt a keresztet? És az mondd meg te nekem, hogy mit gondoltok itt, egyenlő vagy egylényegű-e az Atya, és a Szentlélek, vagy netalán az egyik feljebbvaló-e a másiknál?

Bár eljárt a templomba a Lusta Ferkó, de mi tagadás, inkább ábrándozott, ahelyett, hogy az Úr igéjére figyelt volna. De még ha figyelt volna sem tudta volna, hogy ezek itt milyen választ várnak, így aztán jobb is hogy nem figyelt, Nna, most légy okos, Ferkó!- gondolta magában a legény. Vajon ezek mit akarnak, hogy fentről lefelé, vagy lentről felfelé hányják a keresztet? Nna, megpróbál túljárni az eszén ennek a lovagnak!

  • Nem mondom én meg jó uram! Nekünk azt tanította a tisztelendő atya, hogy az Úr nevét hiába szánkra ne vegyük.

Nagyot nevetett erre a díszes öltözetű katona, így amikor a körülötte állók látták, hogy jókedvű, hát azok is elkezdtek nevetni. Ferkó erre felbátorodott és így szólt:

  • Jó Uram, megmondom én, jobban érdekel engem a király, mint az egyház! A király katonája akarok lenni, ha törik, ha szakad!

Elcsendesültek erre a katonák, és mind a legelső, bíborköpenyesre nézett. Az abbahagyta a nevetést, ránézett Ferkóra és azt mondta:

  • Szerencséd van, fiam. A király áll előtted! Látom, hogy hűséges katonám lennél. Lovagolni tudsz-e? És a neved vajon mi?
  • Felséges Uram, a nevem Ferkó! Tudtam, hogy egy szép napon felséged szolgálatába állhatok! – Ferkó ezzel térdre vetette magát a király előtt
  • Hát lovagolni tudsz-e?
  • Nem tudok én, de majd megtanulok. Eddig csak ökröt lovagoltam meg. De nálam hűségesebb katonája nem lesz felségednek!
  • Hát fegyvert forgatni tudsz-e? Kardhoz értesz-e? Agyút tölteni, puskával lőni, szuronyt szegezni tudsz-e?
  • Nem tudok én! Kapát-kaszát forgattam csak eddig, de nálam hűségesebb katonája nem lesz felségednek!

A király intett a mellette álló kapitánynak, hogy osszák be Ferkót az újoncok közé, tanítsák ki a fegyverforgatásra a következő csatáig, ahol is mellette fog küzdeni. De mielőtt Ferkó hátra ment volna, odaszólt még neki a király:

  • Hát te Ferkó, jó katonám! Ez a te falud itten milyen hitet követ? És hűségesem-e hozzám?
  • Felséges királyom, a faluban mindenki Felségedhez hű és olyan hitet követ, amelyet felséged parancsol.

Nevetett a király, megdicsérte a csavaros válaszért Ferkót és hangosan megparancsolta az embereinek, hogy menjenek tovább, a falun kívül táborozzanak és adjanak a falunak 10 tehenet a hűségükért. A teheneket a katonák odahajtották a falu közepére, rábízták egy asszonyra, hogy ossza szét a falusiak között és tovább lovagoltak.

Megtudták ám a faluban, hogy Ferkónak köszönhetik jó szerencséjüket és megmenekülésüket, onnantól fogva nagy becsülete lett neki, özvegy édesanyját előre megsüvegelték és jó szerencsét kívántak neki, és nem hagyták, hogy varrjon és kukoricát morzsoljon és a tehénkéje mellé – mert hozzá is eljutott az egyik tehénke – még minden nap egy tele kosár elemózsiát is letettek a küszöbére. Nem volt így már gondja a megélhetésére.

Ferkó másnap kora reggeltől tanulta a fegyverforgatást, a többi újonccal együtt. De míg a többi újoncok csak ímmel-ámmal tanulták a katonáskodást, mert nem jószántukból lettek azok katonák, hanem vitték őket, addig Ferkó, aki gyerekkora óta a király katonája akart lenni, bizony végre megmutathatta, hogy mit tud. Nem is hívták itt Lusta Ferkónak, hanem hamar Vitéz Ferkó lett a neve.

Egy idő múltán a királynak eszébe jutott, hogy vajon mi lehet vele és rá is kérdezett a hadvezérénél, aki meg rákérdezett a tábornoknál, aki meg rákérdezett a kapitánynál, aki elmondta neki, hogy bizony a Ferkó, ha így folytatja, nagy vitéz lesz hamarosan és már alig várja, hogy háborúba mehessen. A tábornok ezt elmondta a hadvezérnek, az meg a királynak, aki nagyon megörült neki, hogy annak idején nem csapatta le a Ferkó fejét, amiért az nem tudta megmondani a helyes választ, hogy vajon merre kell vetni a keresztet. Mert bizony első gondolata az volt, hogy lecsapatja, bármilyen okos fej is volt az.

  • No, Ferkó fiam, hallom megbecsülöd magad és ügyes fegyverforgató lettél.
  • Felséges királyom, eddig megtanultam a kard, a puska és az íj forgatását, hogy mindenfajta csatában hasznára lehessek Felségednek.
  • Nna, akkor adok neked egy lovat is, hogy mindezt lóhátról tehesd! – azzal hátraintett a testőrségének, hogy adjanak egy lovat a Ferkónak.

Az előszőr megrémült, mert még bizony sosem ült lovon, de amint megkapta a pejkóját, felpattant rá és úgy ülte meg, mint aki ezt csinálta egész életében. A pejkó eleinte ficánkolt, de Ferkó hamar rendre szorította és onnantól jóban-rosszban együtt voltak, a pejkó pedig hűségesen szolgálta a Ferkót.

Teltek múltak az évek, folyt a háború egyre, egyik csata követte a másikat, a király seregei hol hátráltak, hol előre törtek, a változó hadiszerencsétől függően. Vitéz Ferkó egyre inkább feljebb küzdötte magát és a végén ő lett a király fő-fő hadvezére, amikor az előző fő-fő hadvezér elesett az egyik csatában.

Lassacskán, Ferkó vezetésével, a király seregei kerekedtek felül valamennyi ellenségen. Az összes megmaradt belső ellenség és idegenhonbeli támogatóik, akik mind mást gondoltak a szentlélek és az áldozás természetéről, mint maga a király és udvara összegyűltek, hogy egy végső csatában legyőzzék a királyt. A király is összegyűjtötte a hozzá hű főurakat és papságot és készen állt a csatára. A király hadai nagy fölényben voltak, az ellenség katonái meg majd szétszaladtak félelmükben, úgy féltek a királytól, de még jobban a Ferkó hírnevétől

A csata előtti este a fő sátorban a haditervet beszélték meg éppen az urak, amikor a király egyszer csak odafordult Ferkóhoz:

  • Te Ferkó fiam!- mert bizony a katonáknak és főuraknak a Ferkó bizony már Generális uram igy meg úgy volt, de a király egyre csak így szólította.
  • Felséges királyom, szolgálatodra!
  • Tudod-e, hogy amikor először elibém kerültél ott a mezőn, majdnem lecsapattam a fejedet?
  • Tudom Felséges uram.
  • Jól tettem, hogy nem csapattam le.
  • Jól bizony felséges uram, köszönöm, hogy nem csapatta le. De talán így, egyben nagyobb hasznomat látta az évek alatt, mint ha ott hagyott volna a mezőn kettébe szelve.
  • Ez is igaz fiam.
  • Nno, de azóta sem tudom, hogy meg tudnál-e válaszolni kérdésemre, amit ott feltettem.
  • Meg tudok válaszolni a kérdésre felséges uram, mondta Ferkó és lehunyta fejét.
  • Nna, hát akkor mondd meg nekem, fiam, mi az igazság? Egylényegű-e a Szentélek az Atyával, vagy alábbvaló-e annál?
  • Bizony Felséges uram, megmondom az igazat: sem nem egylényegű, sem nem külön lényegű az. Mert az ilyesmit emberi gondolat nem értheti. Ahogy az átlényegülést sem, meg a többit sem. És ha körbemennénk a katonák között, és megkérdeznénk, hogy miért harcolnak, hát bizony nem sokan mondanák azt, hogy a szentélekért.
  • Hát mit mondanának fiam? – kérdezte a király elkomorodva.
  • Vagy azt mondanák, hogy a király urunkért, vagy azt hogy, hát mert elhajtották őket és nem tehetnek mást.

Csend lett bizony a sátorban és minden főúr azon gondolkodott, hogy mit fog erre válaszolni a király. Vajon most lecsapatja a Ferkó fejét? Vagy inkább még jobban kitünteti? Óvatosan mindegyik úgy kezdett helyezkedni, hogy a kardja közelben legyen, ha úgy hozná a szükség.

  • Hát jól van fiam, akkor öltsünk egyszerű ruhát és menjünk körbe a táborba, kérdezzük meg őket -sóhajtott nagyot a király.

Hozattak mindketten egy kopott köpenyt, egyet a király, egyet meg a Ferkó terített magára és kisétáltak a katonák közé. A főurakat egy pillantással a sátorban marasztalta a király, azok meg némán vártak.  Egyre csak vártak, sem lefeküdni nem mertek, sem beszélni, sem utánuk menni.

Lassan már hajnalodott, amikor visszatért a király meg a Ferkó. Ránézett a főurakra, akik felpattantak, amikor beléptek és csak annyit mondott nekik a király:

  • Készítsétek a lovamat meg egy fehér zászlót. Ferkó meg én követségbe megyünk és békét kötünk.

A főurak siránkozni kezdtek, hogy így meg úgy, és hogy ez szinte már megnyert csata lenne, hiszen túlerőben vannak és hogy hát a hit védelme meg a katonák és a többi.  Magukban persze inkább az ellenségtől elvehető földekre és birtokokra gondoltak.

Ellovagolt az az ellenséghez, egyszerű altiszti ruhában, fehér zászlóval a kezükben. A király Ferkónak parancsolta meg, hogy beszéljen majd, maga hátul lovagolt, mintha a Ferkó lenne a magasabb rangú. Ahogy megérkeztek az ellenséges táborhoz, az őrök látták, hogy követségbe jönnek, hát elkísértek őket a vezérükhöz. A fővezér nem volt a sátorban, ott volt viszont a helyettese, meg más főurak és azokkal beszéltek. Ferkó nem mondott nagy beszédet, csak így szólt hozzájuk:

  • A király küldött bennünket, hogy békét kössünk veletek. Talán csodálkoztok ezen, mert számosságban, erőben és lelkesedésben messze túlteszünk rajtatok, a csatát aligha nyerhetitek meg, csak a hősi halálban reménykedhettek. De a király nem akar több vérontást ezért úgy döntött, hogy felajánlja nektek a szabad elvonulást.
  • Hát aztán mit kér ezért cserébe a király? A hitünket nem adjuk, azért akár az utolsó katonánkat is feláldozzuk!
  • Megtarthatjátok a hiteteket, a kardotokat, megtarthatjátok a földjeiteket és vagyonotokat is. Ha a király előtt fejet hajtotok, újra testvérek vagyunk és véget érhet a háború.

Elvonultak a másik sátorba tanakodni a főurak majd csatlakozott hozzájuk a fővezérük, aki nem volt más, mint a király testvéröccse. Hát, ahogy meglátták egymást a királlyal, egyre csak álltak, majd zokogva egymás nyakába borultak. A herceg leborult a király előtt és ott helyben örök hűséget fogadott neki, erre ugyanígy tettek a főurak is. Nagy lett az öröm mindkét táborban, hogy elmaradt a csata és vége lett a háborúnak.

Hát így esett, hogy amíg kellett, addig harcolt a királyért a csatákban, amikor meg úgy hozta a sors, hát a békéért küzdött Ferkó. A király hálából nagy birtokot adományozott neki, megkapta a régi faluját is ráadásul, megkapta a lánya kezét is és boldogan élt amíg meg nem halt falujában, tizsztelettől övezve, ahol sok templomot építtetett, hogy mindenki úgy imádkozhasson, ahogy neki tetszik – de ő a lábát többé be nem tette egyikbe sem.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: