Majdnem éjfél volt, amikor az idegen nő megérkezett Montoroba, az utolsó cordobai busszal. Eszter úgy érezte egy maraton utolsó métereit rója, pedig az elsők voltak csak. Egy hosszú szökés története a Montoro. Szökés szerelmek elől, szerelmekbe, és próbálkozás a lehetetlennel, szökés döntések elől, amik, mint tudjuk, utólag mindig rosszak. A regény főhőse egy középkorú nő, aki egyszercsak kilép addigi életéből, és nekiindul a világnak, mindenféle terv és megfontolás nélkül.
A hatalmas üvegtáblákon át a napfény megtöltötte az éttermet. A parkettás teremben még csak néhány asztalnál ültek. Pár üzletember átutazóban, egy fiatal pár, talán a szabadságukat töltik, egy középkorú nő, és Eszter. A pincérek halkan, szinte osontak az asztalok között. … és most? – bomlott ki, szinte betűről betűre a kérdés, ahogyan a rántotta, a gyümölcsök, a friss péksütemény, a tényérján fekvő két pirítós és a kávé illata lassan megtöltötte az orrüregét. Minden, ami az elmúlt tizenegynéhány órában történt, egyszerű ösztönös cselekvés volt. Az ejtőernyősök érezhetik ezt, amikor kivetik magukat a gépből. Az első másodpercek ellentmondanak mindenféle racionalitásnak. Az élettel mindössze egy vékony zsinór köt össze. Élet és halál ura vagy, egy Isten. Tisztában volt vele, hogy nem őrült meg. Belekortyolt a teájába. Akárhogyan is próbálta nem sikerült letisztáznia, hogyan került Montoroba, miért pont ide, ezért elengedte ezt a kérdést. Bámult kifelé az ablakon. A városka kezdett magához térni, a folyóparton fehér furgonok, kisteherautók hordták hasznos terhüket. Fel kellene hívni Tamast. Lassan az utolsó falat pirítóst is elropogtatta, kitta a teáját. Már egy harmincas nő állt a recepciós pult mögött, amikor kisétált az étteremből. Kerülte a szemkontaktust, a lifthez sietett és megnyomta a kettes gombot. A folyosóra is beáramlott a fény. Belépett a szobába, és leült az ágy szélére. Betegágynál ül így az ember, félfenékkel csak, mintha itt sem lenne, épp csak benézett, de már megy is. Lassan, de nagyon határozottan a kétségbeesés kerítette hatalmába.
Odakint szirkázó napsütés volt, Eszter összehúzta magán a vékony kardigánt, amit a bőrönd alján talált. Percekig ült csendben, majd megkereste a telefonját, és a töltőt. Bedugta az ágy melletti konnektorba, majd a fehér vezeték másik végét a telefonhoz csatlakoztatta. A képernyőn megjelent az ismerős kép, zöld buborékok áramlottak alulról felfelé. Visszaült az ágy szélére, mellette a telefon. Torokszorító félelem vett erőt rajta a kétségbeesés nyomán. Egyszeriben beszűkült az egész világ. Jobb kezével felvette a telefont. Négy üzenet Tamástól, kettő Annától, a legidősebb lányától, az ikrek közül egyik sem írt. Nyilván, hiszen otthon vannak az apjukkal. Hol vagy? Mi történt? – írta a férje. Miért? – ez volt a következő. Anya… – irta Anna, majd nyomban utána: baj van? Miért? – ez volt Tamás harmadik üzenete. Vigyázz magadra! – olvasta az utolsót. Hogy a fenébe történt ezt? Némán sírt, vagyis inkább csak a könnyei hullottak. Sokáig. Szinte az egész délelőttöt a szobában töltötte. Hol az ágy szélén kuporgott, hol az ablaknál állt, vagy a kis fotelban ült, kezében egy ásványvizes üveg, olykor belekortyolt. Próbált aludni is kicsit, de nem sikerült, ezért lezuhanyozott, átöltözött és visszaült az ágy szélére. Fogalma sem volt mi történt? Mi történt, amikor a busz megállt a malagai reptér indulási oldalánál. Mintha elvágták volna a filmet, és mindenféle előzmény nélkül, egyszercsak egy másik film, egy teljesen idegen történet első, vagy nem is, második tekercsét fűzték volna be a gépbe. De ez is az ő filmje volt. A B-oldal. Csak töredékes emlékei vannak az előző éjszakáról. A malagai autóbusz állomás vörös téglás épületéről, aztán ahogyan a busz felkapaszkodik a helyekbe Cordoba felé. Mint valami furcsa víztározó, a cordobai autóbusz állomás oszlopcsarnoka erre emlékeztette az esti kivilágításban. A montorói busz, a fiatal lányokkal, a nagymamával és a többiekkel. Tudta, hogy Tamás és Andris szótlanul mászkálnak otthon, Dóri valószínűleg rajzol, Anna biztos egész éjjel fent volt. Megcsörrent a telefonja.
– Hogy gondoltad ezt? – kérdezte Edit, a barátnője köszönés helyett, amikor a harmadik csengés után felvette. Eszter tíz volt, Edit tizenkettő, amikor egy táborban összesodorta őket az élet. A barátnő kicsit leegyszerűsítő volt a kapcsolatunkra, ők nem is sokat bíbelődtek az elnevezéssel, de a környezetükben élőknek ez láthatóan fontos lett volna, viszont nem nagyon találtak megfelelő meghatározást. Ha a barátságot kizárjuk, nagyjából minden más kifejezés is, amit két nő, nem szerelmi viszonyára találni a szótárban valahogy csak lötyögött ezen a kapcsolaton.
– Nem tudom – mondta egészen őszintén.
– De mi a fene ütött beléd, te nem vagy ilyen, megőrültél? – Edit határozottan feszültnek tűnt. Eszter azt hitte ismeri a barátnője minden hangszínét, ezt mégsem hallotta még. Nemcsak feszültség, aggodalom és düh is volt benne, de – ahogyan azt megszokta tőle – igyekezett előbb megérteni a dolgokat.
– Lehet…
– Ne szórakozz. Mi történt?
– Egyszerűen csak azt éreztem, hogy nem akarok felszállni a gépre hazafelé.
– Előkerült megint Adél?
– Nem, dehogy. Azt hiszem… – elbizonytalanodott, mert Tamás az elmúlt években annyiszor okozott már meglepetést, annyiszor derült ki, hogy félrevezette őt. Amikor hét éve Adél megjelent a cégnél, gyakornokként, és néhány hónap múlva Edit, egy céges kertiparty után megkérdezte, hogy minden rendben van-e köztük, és ő határozottan igennel válaszolt, is már egy hónapja tartott a viszony Tamás és a lány között. Edit biztos volt ebben, de nem hitt neki, akkor, egyetlen egyszer nem. Nem akart. A saját megérzéseinek sem, amikor a bringatúrák egyre jobban elhúzódtak, amikor az apja vitorlásával valami fura, zavaros műszaki hiba miatt nem sikerült visszajutni a Tamásnak, csak vasárnap délben Földvárról, Szígligetre, és Adél volt olyan hülye, hogy egy képet posztolt a földvári kikötőből szombat este.
– Ez most rólam szól – jegyezte meg Eszter.
– Mondtam, hogy ne olvass annyi Coelho-t, ez nem így megy, hogy egyszerűen csak kisétálsz baszki az életedből – csattant fel Edit. – Van egyáltalán fogalmad róla, mihez kezdesz?
– Még nincs – ismerte el Eszter, és bár egyedül volt, lesütötte a szemét.
– Ok – folytatta Edit, kissé higgadtabban – figyelj, te nem tudod milyen az, egyedül élni. Fogalmad sincs, milyen. Tudod, hogy szeretlek, nagyszerű nő vagy, okos, meg minden, bizonyos értelemben bátor, én sohasem mertem egy életre elköteleződni valaki mellett, de elképesztően naiv is vagy. Nem beszélsz semmilyen nyelvet, ott vagy egy idegen országban, akkor legalább hívd fel Annát baszki, vagy költözz oda Cádizba te is egy időre, nem kell hozzá, csak legyen a közeledben.
– Ki kell próbálnom – igyekezett meggyőző lenni Eszter.
– Hülye vagy, ez így … – Edit nem tudta mit mondjon, ami elég ritkán fordul elő vele, utoljára talán nyolcadikos korában, amikor Balogh Csaba meg akarta csókolni az öltöző előterében tornaóra után, és bár három éve titkon, az összes többi lánnyal együtt az osztályból szerelmes volt a jó kiállású, magas, sportos fiúba, de már tizennégy évesen sokkal öntudatosabb volt annál, semhogy ilyen egyszerűen megadja magát. Csaba soha többet nem próbálkozott, nem csak helyes fiú volt, de jólnevelt is. A harmincéves osztálytalálkozójukon jót szórakoztak ezen, Csaba állatorvos és bár családja van, a felesége nem kicsit hasonlít Editre, igényt tart a csókra változatlanul.
– Aggódom érted – mondta végül Edit, egészen csendesen.
– Nem lesz baj – mutatkozott erősnek Eszter, de közben eléggé elbizonytalanodott. Hozzászokott az elmúlt harminchat évben, hogy a barátnője egyrészt mindig őszinte, akkor is, amikor jobb lenne némi köntörfalazás, valami kis hazugság, és ahhoz is, hogy bizonyos értelemben sokkal jobban ismeri az életet, az embereket, a világot, túl sokszor volt igaza az utóbbi évtizedekben, ha Edit azt mondja veszélyes, akkor az.
– Ez nem az építőtábor – jegyezte meg Edit, és mindketten hangosan nevetni kezdtek. Természetesen ugyanabba a gimibe jártak Győrben, és bár Edit két évvel idősebb volt, vagyis érett harmadikos, amikor Eszter még csak kis hülye elsős, de elég nagy tekintélye volt a barátnőjének, még a végzős negyedikesek körében is, hogy befogadják a felsőbb évesek. Edit tekintélyének a bomba alakja és a hatalmas vörösesbarna sörénye volt, amihez izgalmas zöld szemek, és átlag fölötti intelligencia társult, szinte határtalan igazságérzettel, szókimondással, vagyis nagyszájú volt, és hiperaktív, ő volt a lány az iskolarádióból, a vívóteremből, a fotószakkörről, és a diákönkormányzatból. Már elsős korában, ha valami komoly dolog történt, Edit biztosan a közelében volt. Eszter valószínűleg saját jogon is gyorsan népszerű lett volna, magas, vékony, sportos lány volt, hosszú fekete hajjal, óriási fekete szemekkel, viszont Edit barátnőjeként az újak vesszőfutása neki legfeljebb egy száz méteres sprint volt, máris a gimnáziumi társasági élet közepében találta magát. Így történt, hogy az első utáni nyáriszünetben, a balatonboglári építőtáborban Editékkel, vagyis a menő már majdnem negyedikes lányokkal lakhatott. Egyik este fogadásból rágyújtott egy cigire, amivel a harmadikos fiúk megkínálták, amikor a kollégium lapos tetején ücsörögtek, néhány üveg sör, az elmaradhatatlan vörösboros kóla társaságában és világmegváltottak. Edit későn érkezett, akkor már éneklő kecskének képzelte magát, és ugyan nagyon kedves volt betépve, de két negyedikes fiúnak kellett levinnie a tetőről, még mielőtt veszélyessé vált volna a helyzet. Az egyik megmentője, Balogh Karcsi lett az első nagy szerelem, bár Edit óva intette tőle, de Eszter hajthatatlan volt, majdnem fél évig tartott ez a lángolás, egészen Tamás feltűnéséig.
– Ez nemcsak egy füves cigi – intette Edit.
– Tudom.
– Ígérd meg, hogy naponta írsz, vagy hívsz, mindegy mikor, Zoli két hónapig a Kaukázusban mászik, én meg itthon dolgozom a könyvön, tudod a hegyi tavas, szóval bármikor hívhatsz. Ígérd meg.
– Ok.
– Nagyon hülye vagy – mondta Edit, olyan kedvesen, amilyen csak egy több, mint barátnő tud lenni, majd köszönés nélkül letette. Valamelyest megnyugtatta Esztert, hogy beszéltek, miközben azért Edit a frászt hozta rá az aggódásával. Tamás üzenetéhez lapozott, válasz, “Jól vagyok! Spanyolországban, írok majd”, elküld és gyorsan ledobta a telefont az ágyra, mintha az megmarta volna, mint valami kígyó, aztán az ablakhoz lépett. Szinte látta maga előtt a sűrű, tanácstalan csendet, ami betölti a nagyvázsonyi házat, az üzenetei nyomán, Tamás valami Netflixes sorozatba fojtja a következő órákat, Dóri és Andris valami könyvbe temetkezik, de egyelőre vele együtt senki sem tud mit kezdeni a helyzettel. Az idő, ami normálisan egymás után baktató másodpercek monoton, nyugodt folyamaként hömpölyög az életünkön át, egyszercsak zajló jégként recsegve, ropogva, hangos morajlásra váltott. Összetorlódtak a percek, egyik-másik szinte órának tetszett. Hamar délután lett, és a nap már sárgás fénybe vonta nyugatról a spanyol kisváros házait, mire valamennyire összeszedte magát.