A hónap szerkesztői regényrészlet

Havas Juli: Koronavírus, végállomás – 2. rész

Iván hívta. Iván mindig hívja, Iván óránként hívja, munkaidő elején és végén, a műtétek között, a megbeszélései előtt és után, reggel és este és néha éjjel is. Hiába tudja, hogy elalvás előtt mindig lenémítja és soha nem veszi fel. Olyankor üzenetet küld. Virágocskát. Szivecskét. Gyűlöli az üzeneteket és nem örül a telefonjainak.

Nagyon szeretek aludni. Mondhatnám, azzal erősítem az immunrendszeremet. Micsoda titokzatos hívószó az immunrendszer, ugye? Imádják a laikusok, amit nem csodálok, mert sokkal jobban értenek hozzá, mint mi, akik alig. Mennyivel jobb lenne többet tudni róla, jobban érteni és partnerré tenni, hogy mihamarabb véget érjen ez a járvány, ami egészen elképesztő pusztítást végzett Kínában és most megérkezett Európába is. De nem akarok arra gondolni, itthon vagyok az ágyamban és jólesően ébredezem a kávé illatú hétfő reggelre.

Felülök, Iván a kezembe adja a rózsás bögrét és elhúzza a sötétítőt. Kint sötét, borongós idő van, nincs kedvem felkelni. Felhörpintem a maradékot és visszacsúszok a takaróm alá. Kelj fel, cica, mondja, el fogsz késni. Már felöltözött. Mindig megdobban a szívem, amikor elegánsan látom. Ma tárgyalni fog egy céggel, valami új fúrófejet vesznek. Koponyát fúr az én drágám, agysebész. Egész nap operálni fog, aztán tárgyalni megy és aztán haza. Nem tudom, felfigyeltetek-e a nüanszra. Hazamegy, nem pedig hazajön. A feleségéhez és a három tökéletes gyerekéhez. A legkisebb négyéves. Iván szereti a gyerekeket. Velük él, de gyakran velem van. Tegnap este érkeztünk meg a síelésből. Mindig ugyanoda járunk, Ischgl-be, ahol mozgójárda van a föld alatt és esténként az úriközönség nercbundában vonul vacsorázni. Már hét éve, mint afféle összeszokott tehetős házaspár, mi is kiöltözve vonulunk a havas promenádon. Meg lehet szokni, higgy nekem. A híres agysebész professzor, a fiatal és gyönyörű, hm, partnerével. Iván hatvannégy éves, én harmincnyolc. Ezért jó, hogy nincsenek barátnőim, ti sem, mert így nem tudjátok újra és újra megkérdezni azt, amit nem tudok megválaszolni, hogy miért vagyok még mindig szerető. Hát mert így alakult és kész. Közben magadban számolsz, igaz? Igen, jól számolod, a legutolsó gyereke az elmúlt hét év alatt született. Igen, jól gondolod, azon idő alatt, amikor ő és a felesége régen nem éltek házaséletet, ne röhögj, ezt mondta, és a válás is küszöbön volt, és most se vágj pofákat, ez így van most is és kész. Évek óta nem beszélünk már erről. Kibújok az ágyból, közben ideges telefonálást hallok, hát nem mentél még el, szólok vissza a fürdőajtóból. Haragosan int, hogy hallgassak. Hogyhogy nem mehetek be, mondja értetlenül a telefonba. Két hét? két hét! azt mondod? Kétségbe van esve. Szó sem lehet róla, operálnom kell, emeli fel jobban a hangját, majd hosszan hallgatja a másik felet. Rendben, mondja azután, itthonról dolgozom. Kinyomja a telefont. Arcán kétségbeesés. Két hét karantén. Micsoda, kérdezem, milyen karantén? Koronavírus karantén két hétre, és arcán még mindig a döbbenet van, miközben leül a konyhaszékre. Otthonról dolgozom, vészhelyzeti tervet kell készítenem. Vészhelyzeti tervet, mire? A járványra. És én se mehetek be, kérdezem. Miért tudják, hogy velem voltál? Nem tudják. Akkor menj dolgozni, mondja. És így kezdődött nekem a járvány.

***

Már a kapun belépve megérezte, hogy valami megváltozott. A kórházban mindig is érezhető volt valami finom vibrálás. Valaki mindig feszült volt vagy türelmetlen, dühös vagy ideges, szorongott, vagy csak simán félt és ezek az érzések labdaként pattogtak a portástól a telefonosig, a felvételi irodától az adminisztrátorig, majd csúcsosodott ki a nővér, orvos, beteg és hozzátartozó bizalmatlan kapcsolatában. A beteg gyógyulásával vagy javulásával járó pillanatokat, pedig több van belőlük, mintsem gondolják, sem volt szokás önfeledt örömmel megélni. A kedves mosoly vagy a közös nevetés az öltözők, nővérszobák és orvosi szobák mélyén kuksolt, alig néha tudott beszökni egy rendelőbe, vagy egy kórterembe. A rosszkedv mindent megült. Annát mindennap örömmel töltötte el a gondolat, hogy neki a legritkábban kell ebben résztvennie.

A feszültség sűrűbb volt a szokásosnál. Ahogy végighaladt a folyosókon, egyre inkább tudatosult benne, hogy az elmúlt néhány nap alatt lemaradt valami fontosról. A síelés alatt nem követte a hazai híreket, és amikor Iván felolvasta neki azokat, nem is igazán figyelt oda. Tévé előfizetése nincs, csak sorozatokat néz, azt is csak akkor, ha éppen nincs mit olvasson. Bár leginkább az interneten tájékozódik, a közösségi médiát nem használja. Igazából alig érdeklik a hírek, soha nem érezte, hogy részese lenne bárminek is, ami környezetében történik. Mindig is körüllengte valamiféle különállóság, ami zavarba hozta környezetét.

  • Szia Anna, megjöttél? – köszöntötte kedvesen a főnővér. Mindig elcsodálkozott azokon az embereken, akik „csak úgy” kedvesek tudnak lenni. Ez a nő különösen ámulatba ejtette. Két kisiskolás gyereket nevelnek a férjével, meglehetősen szerény körülmények között, nyakig eladósodva. Csupa jóság és kedvesség, olyan, akiben az irigységnek még a nyoma sincs jelen. Valahol a peremkerületen laknak, félfüllel hallotta meg egyszer, hogy napi másfél órát ingázik ide és két órát vissza. Anna nem akar belegondolni.
  • Edit, szia, jól vagy? – igyekezett érdeklődőnek mutatni magát – közben zsebében megcsörrent a telefonja.
  • Köszi, még nem tudom. Tizenegykor értekezlet van, neked is jönnöd kell.
  • Nekem, miért? – a telefon kitartóan csöngött.
  • Nem tudom. Vedd fel nyugodtan – mutatott a türelmetlen telefonjára Edit.

Iván hívta. Iván mindig hívja, Iván óránként hívja, munkaidő elején és végén, a műtétek között, a megbeszélései előtt és után, reggel és este és néha éjjel is. Hiába tudja, hogy elalvás előtt mindig lenémítja és soha nem veszi fel. Olyankor üzenetet küld. Virágocskát. Szivecskét. Gyűlöli az üzeneteket és nem örül a telefonjainak. Mit csinálsz, hol vagy kérdezi újra és újra a legfontosabbat, kivel vagy? Mindent tudni akar róla, állandó ellenőrzés alatt akarja tartani. Eleinte zavarta a tolakodó jelenléte, aztán elengedte a dolgot. Régebben kelletlenül szokott válaszolnia ezekre a kérdésekre, amitől az még intenzívebben nyomult. Végül rájött, hogyha a kérdéseket nyugodtan megválaszolja, olvasok, sorozatot nézek, itthon vagyok, egyedül, boltban, cipőt próbálok, ruhát, igen, jól áll, fodrásznál, senkivel, vagyis vannak még vendégek is, igen drágám, a kozmetikusnál, csak ő és én, nekem is hiányzol, szorul a gyomra mégis, én is szeretlek, szóval akkor gyorsabban szabadul.

Felvette végre. Iván dühöngött és valami válságkezelő eljárásról beszélt. Alig figyelt rá, Iván mindig dühöng valamiért, ami aztán megoldódik magától.

Örült, hogy végre visszajött a kórházba, szeret itt lenni, szereti, amit csinál. De most zavarja a nyüzsgés, ami körülveszi. Iván nehezen fejezi be mondandóját, ráadásul körülötte mindenki egyszerre beszél, emlegetik Kínát és Olaszországot, az arab egyetemistákat, akik szanaszét szórják a koronavírust, és a velencei karnevált. Nem érti, hogy jön ide a velencei karnevál, aztán hallja, hogy Olaszországból hurcolják be a turisták a járványt. Meghatározhatatlan rossz érzés keríti hatalmába, mégsem maradhat kívülálló, akár ő is behurcolhatott a síelésből bármit, gondolja magában.

Négy beteget adnak át neki. Ketten mélyaltatásban, lélegeztetve, közúti baleset után vannak. Többszörös traumával szállították be őket, egyiküket tompa agyi sérüléssel, a másik gerincsérült, végtagtörésekkel, bélsérüléssel, elképzelni se tudja micsoda baleset lehetett. Igazából nem szokott belegondolni.

A harmadik beteg fiatal nő, agyvérzéssel. Megpattant egy ér az agyában, ami születése óta tág volt és gyenge. Akár meg is gyógyulhatott volna, ha tudtak volna róla, hiszen egy apró beavatkozással el lehetett volna zárni a kiboltosult erecskét. A végzet azonban nem adott jelt magáról, így aztán egy ketyegő bomba ütemére lett egyre feszesebb az értágulat és pattant el egy késő téli estén. Ő már agyhalott, szervdonor lesz, a család elfogadta.

A negyedik beteg influenzás, alig több, mint hatvanöt, állítólag friss nyugdíjas. Utóbbit, mint minden érdektelen információt, elengedi a füle mellett.

Nem akar belegondolni abba, hogy a beteg ki volt, mielőtt ide került, mit dolgozott, kit szeretett és miért volt boldog vagy boldogtalan. Sose értette a kollegáit, akik hosszú percekig tudnak szörnyülködni az itt fekvők magánéletén. Az agyvérzett nő kisgyerekein, akik árván maradnak, az elvált férjen, aki naponta meglátogatja, és vajon, majd, hogy boldogul, ha rámaradnak a kicsik. Vagy az influenzás férfi hálátlan gyerekein, akik sose érdeklődnek. Hát nem vagyok én pszichológus, szokta mondani magának.

Az influenzásnak a magas vérnyomáson és a megszokott magyaros elhízáson kívül nincs más betegsége. Már akkor is itt volt, amikor elment szabadságra, negyvenedik napja van gépen. Meg fog halni. Valamelyik fiatal rezidens beírta a kórtörténetbe, hogy a beteg arra a kérdésre, hogy megkapta-e az évi influenza oltást, azt válaszolta, hogy inkább meghal, mintsem egyetlen fillérrel növelje a gyógyszergyárak profitját. Hát most meglesz neki mindkettő. Ha tudná a szerencsétlen, hogy többszázezret, ha nem milliókat költöttek az életben tartására és gyógyítására az elmúlt hetek alatt, amiben nyilván ott a gyógyszercégek haszna is, vajon, hogy okoskodna. És micsoda ostoba halál, gondolja magában, meghalni egy olyan betegségben, amit egy ezer forintos oltás megelőzhetett volna. Darwin-díjas halál, a hülyeség diadala az ép elme felett.

Az itteniek dolga az intenzív osztályon, hogy mesterségesen lélegeztessék a beteget addig, amíg meggyógyul. Vagy amíg meggyógyítják. Hogy a betegségben megfáradt testben géppel segítsék a friss levegő bejutását a tüdőbe, ahol majd kicserélődik az oxigén az elhasznált széndioxidra. Ha jó a szív és a vérkeringés, akkor az oxigént a vér leszállítja az energiára éhes sejtekhez. Gyógyíthatatlan betegségben azonban nem segít ez sem. Az influenzás már nem fog meggyógyulni, néz rá a betegre, saját megtébolyult immunrendszere inkább megöli, mintsem meggyógyítja, minden szerve szétesett, ők már kevesek ehhez.

Az intenzív terápia nem a csodák palotája. Csak tranzitzóna. Minél rövidebb ideig tartózkodik itt valaki, annál jobbak az esélyei ahhoz, hogy kimerülés nélkül tovább utazzon. Mint amikor megiszol egy kávét, esetleg megeszel egy salátát és rendelsz hozzá egy pohár bort, körülnézel a reptéri boltokban, magadra fújsz a kedvenc parfümödből, kipróbálsz néhány új rúzst és felkened az arcodra a legdrágább szemránckrémet. Aztán már ülhetsz is be a járatodra. Minél hosszabb azonban az átszállás, annál kimerítőbb az itt tartózkodás és az utas annál meggyötörtebb lesz. Hiába ténfereg a tranzitban, már nem érdeklik sem a boltok, sem a vendéglők, az újságok, a könyvek és az elektronikus kütyük sem, másra se vágyik, mint elnyújtózni és nem ott lenni. Aztán ha felül a csatlakozásra, és végigszenvedi a hátralévő repülést, majd megérkezik, hosszú napokig fog tartani az időzónaváltás utáni bódultság és a felépülés. Előfordul az is, hogy törlik a járatát és nincs tovább. Mert az utazó számára most és itt, ez a végállomás.

Ha megkérdezik tőle, amúgy nem szokták, hogy miért akar valaki az intenzív terápián dolgozni, mert ez a szakma csúcsa, válaszolná, megkísérteni a lehetetlent. Mert itt van az orvostudomány szentélye, minden titkok titka, a válaszvonal élet és halál között. Ahol azért gyakrabban nyer az élet, mint a halál.

És túl a romantikus szakmai megfontolásokon, itt nem beszél a beteg. Mert Anna nem szeret idegenekkel beszélgetni, betegekkel sem. Őt csak a betegsége és a teste érdekli. És a kihívás, hogy meggyógyítsák. És hogy ne szóljon bele senki. Hozzátartozók, kollegák se. Ezt a szakmát szent feladatként tiszteli a közvélemény, nem akar érteni hozzá, nem bírálja felül és nem kritizálja. Ezért választotta az intenzív terápiát, fejezné be a magyarázatot a fel nem tett kérdésre.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: