Az ember végletesen determinált a gyökerei által. Van-e ebből kiút? Tudunk-e változtatni a belénk nevelt és ellesett viselkedésmintáktól meghatározott utunkon? Létezhet-e így egyáltalán boldogság vagy marad csupán az illúzió? Három embert látunk, három életszakaszban. Juli középiskolás, Nóra az egyetemről kikerült fiatal felnőtt, Balázs pár éve multinál dolgozó harmincas. Három ember, akik múltjuk terhei árnyékában keresik a boldogsághoz vetető utat. A kérdés már csak annyi: van-e elég erejük szembenézni a valósággal?
Első fejezet
Juli
Oké, hogy kiállnak a fogai, de igazán bezárhatná néhány másodpercre a száját.
Bamba.
Mozoghatna, mert semmi formája.
A bőre csúnya.
Igénytelen a haja.
Olyan semmilyen.
Sminkelhetne néha, talán az javítana rajta.
A gondolataid még örvénylenek, de a levegőd hamar elfogy. Résnyire nyitod a szád. Hagyod beáramlani a meleg vizet. Amint elárasztja a torkodat, fuldokolni kezdesz. Erőltetnéd, de az életösztönöd még erősebb: levegő után kapkodva emeled ki a fejed a víz alól.
Ez alkalommal talán egy-két másodperccel tovább tartott, amíg bekapcsolt a reflexem. Mindegy, majd alakul, gondolod miközben kimászol a kádból. Megtörölközöl és visszamész a szobádba, hogy megtanuld a francia forradalmat. Este anyád fodrászhoz visz.
Minden reggel nehezen kelsz. Lassan készülsz és szinte minden nap elkésel, ezért mindig kocsival visznek. Pedig a gimnázium gyalog csak tíz perc. Tudod, és érted, amit mondanak, hogy ez a folyamat természetes velejárója. A megaláztatás és rettegés, a bizonytalanság és a nyomorult testalkat csomagban járnak a felnövéssel. Mindenki megkapja, ki kell bírni, kár küzdeni ellene. De, azt továbbra sem érted, hogy hogy lehet az, hogy ez miért nem mindenkinek olyan kicseszettül nehéz, mint neked?
A dolgozattal nem volt gond. Szereted a történelmet. Az egyik kedvenc elfoglaltságod, hogy megértsd az események miértjét, az évszámokat pedig mindig könnyen jegyezted meg.
A történelem utáni informatika órától már annál inkább ráz a hideg. Rettegsz tőle, hogy elrontod a számítógépet, pedig a gimnázium első percétől azt tanulod, hogy ez szinte lehetetlen, de másfél év elteltével még mindig úgy érzed, hogy egy óvatlan kattintás és az egész tartalom elszáll. Ha csak a saját cuccaidért kellene aggódnod, az annyira nem zavarna. De az iskolai gépeket mások is használják. Nyomaszt a felelősség súlya, pláne, mert élénken őrzöd az emlékét egy ilyen eset következményeinek.
Elsőben történt, hogy még csak ismerkedtetek a rendszerekkel. Egyszerű műveleteket kellett végeznetek a parancssorban: új meghajtókat létrehozni, formázni, másolni. De az egyik osztálytársad, Békési Szabi jó ötletnek találta, hogy a könnyen belátható tiltás ellenére kipróbálja: mégis mi baj származhat a :/C meghajtó formatálasából és az összes meghajtón tárolt adat törléséből. Nem tudtad eldönteni, hogy a világ Békési Szabijait valóban ennyire nem érinti meg a felelősség félelme, vagy csak sokkal jobban szeretik a bomlasztást választani. Amikor kibukott, hogy Szabi egy mozdulattal hazavágta a gépet, amin dolgozott, Karsai, az informatika tanárotok magából kikelve üvöltött. De nem az volt az igazán félelmetes. Hanem amit előtte csinált. Nem szólt, csak néma haraggal a fiúra meredt, aki eleinte csibészesen vigyorgott. Aztán, nagyon lassan elindult felé, továbbra is meredten bámulva az egyre inkább zavart mosolyra váltó Békési Szabira. Egy örökkévalóságnak tűnt. Közben a teremben egy hangot se mert kiadni senki. Mire Karsai odaért a fiúhoz, annak már teljesen lehervadt a szájáról a mosoly. Az utána következő üvöltés szinte már csak kellemes kiegészítés volt. Szabi azóta másik csoportban van. Te meg maradtál Karsainál csendben félni.
Nem lesz dolgozat, ezért a szünetben Verával és Lillával beszélgetsz. Reméled, hogy végre van idejük észrevenni a hajadat. A töri előtt még megértetted, hogy nem volt idő, de most már várod, hogy mondják. Nyolcvanhat centiből lett vállig érő. De dicséret helyett inkább felemlegetik az adatlapot a Pasik és Csajok oldalon, amit a nevedben hoztak létre. Kényszer-nevetsz, de belül inkább üvöltenél. A barátnőid szánalomból regisztrálták a társkeresőn, hogy végre találj már valakit magadnak. Persze, nekik sincs még senkijük, de biztos, hogy úgy gondolják, a külső adottságaid alapján neked eleve esélyed sincs az ilyesmire, csak úgy magadtól.
Inkább arról beszélnél, hogy milyen könnyű most a hajad, de azt meg senki nem kérdezi.
– Mondjuk, nyugodtan használatnád a profilod, ha már megcsináltuk és talán találnál valakit, aki tetszik – erőlteti tovább a témát Vera.
Vera felvetésére azonban Kárász Krisztián reagál. Hallotta a beszélgetést és az iránt érdeklődik, hogy vajon bepasiztál-e. Tudod, hogy nem úszod meg beszólás nélkül. Krisztián eggyel felettetek kezdett, de a matek pótvizsgán nyújtott, kielégítőnek kevéssé nevezhető teljesítménye miatt ismételnie kellett a tizediket.
A taktikád lényege, hogy igyekszel elkerülni ezeket az embereket a beszólásaikkal együtt. A taktikád viszont rendre kudarcra ítél. Megtanultad már, ezért ilyenkor egy pillanatra becsukod a szemed és a vízre gondolsz: amikor elfogy a levegő. Abban a pillanatban minden nyugodt és egyszerű. A pillanat múltával kinyitod a szemed és megadóan várakozol: vajon most hogy fognak megszégyeníteni?
– Csak azért kérdezem, mert akkor talán előtte nem árt pár apróságot megtenned, mondjuk fényesre kefélned a szőrödet. Nyihhaha!
Krisztián röhög és lovakat utánoz. Az öklével a mellette álló másik osztálytársatok, Pataki Gabi vállába bokszol nyomatékképen. Láthatóan a másik is jól szórakozik. Vera és Lilla szája a vicces beszólás hallatára automatikus reflexként görbül mosolyra.
Neked pedig megfagy a világ. Egy pillanat alatt minden elsötétül és úgy érzed, mintha egy hatalmas porondon állnál, ahol mindenki rád mutogat, rajtad nevet. Sokszor álmodsz ilyet, csak akkor nincs rajtad ruha, vagy éppen a vécén ülsz. Álmodban legalább csinálsz valamit, ami nevetni való. A valóságban meg maradnak a tények: a kinézeted miatt szégyenítenek meg. Pedig amikor otthon kérdezted, anyád azt mondta, Gyönyörű vagy, ne foglalkozz másokkal! Csak azt nem mondta meg, hogy ezt a nem foglalkozást mégis hogy kell csinálni.
Bénultságodból Karsai üvöltése zökkenti ki.
– Azt a betyárját!
Összerezzensz, az épp útjukra induló könnycseppjeid is visszafordulnak ijedtükben.
Karsai ekkor énekelni kezd. Az Elvesztettem zsebkendőmet népdal átköltött verziójában hozza tudomásotokra, hogy a terem kulcsát a tanáriban felejtette. Jó diák módjára, automatikusan indulsz a lent felejtett kulcsért. A két emelet le és fel, elég lehetőséget ad, hogy az előbb visszariadt könnyeid szabad utat kapjanak.
Mire visszatérsz, a könnyfoltoknak már éppen elég ideje volt felszáradni az arcodon. A sírástól kipirosodott szemeidnek viszont ennyi idő nem elég, azokat a folyosó márványlapjait nézve igyekszel rejtegetni. Karsai éppen a Talpra, magyar! Lemenni, magyar a földszintre! változatát szavalja hangosan. Az osztály menőnek titulált része kifejezéstelen tekintettel bámul maga elé, ezalatt az osztály másik része, úgy próbál bámulni, mint akik ugyanannyira kifejezéstelenek. Kevés sikerrel.
Karsaihoz lépsz. A kulcsot nyújtod felé, továbbra is a piszkos sárga márványlapokra meredve.
– Ó, kedves megmentőm!
Röviden mosolyogsz a furcsa hála szöveg fogadásaként, a kulcsot rendületlenül az öklödben szorítod. Karsai végre érte nyúl, de csak a kezedig jut. Alulról átfogja. Kellemes az érintése. Nem hideg, nem meleg, nem izzadt. A te öklöd viszont egyre melegszik. A kulcstól. Az érintésre engedsz a szorításból és elhúznád a kezed, de Karsai fogja: nem erősen, de határozottan. Nem tervezed a szemkontaktust. Nem akarod, hogy Karsai lássa a sírástól kivörösödött szemeidet, de a váratlan helyzet kizökkent; ijedtedben elfelejted titkolni az érzéseid. Egy végtelenbe gyúrt pillanatig álljátok egymás tekintetét.
– Köszönöm hölgyem -mondja a pillanat bevégeztetéseként Karsai.
Szabad kezével megérinti a vállad, és belemondja a hajadba: Nagyon jól áll. Majd elhúzná a kezét, de te fél lépésnyit mozdulva mész vele. Mint a tehetetlen mágnes, amit a másik ellentétes pólus tapaszt magához.
Karsai ezt az órát is végigkiabálja, de te mégsem érzed félelmetesnek. És ehhez még a vízre sem kell gondolnod.
***
Este a tévé előtt vacsoráztok. Házi pizzát, ami sokkal jobb, mint a bolti, mert anyád mindig annyi sajtot tesz rá, hogy ki sem látszik alóla a többi rész. Filmet néztek közben. Még nem láttad, a színészt viszont te és anyád is nagyon szeretitek. A humora, a sármja lebilincsel. Néha a kanapéra pillantasz, ahol apád éppen nagyon szenved. Természetfilmet nézett volna inkább, vagy politikát. „Vagy bármit, csak ezeket az agyatlan, buta szerelmes filmeket ne, könyörgöm!”
– Micsoda ripacs! -mondja, pedig még meg sem szólaltak a filmben. Kérdőn anyádra pillantasz, aki melletted, a másik fotelben ül, és újságot olvas. Csak félig figyel. Szereti ezt a filmet, de ő már többször látta. Megforgatja a szemét, „Hagyd! Tudod, hogy milyen!” mondja szavak nélkül neked, egy kézlegyintéssel.
Mélyet sóhajtasz és visszafelejtkezel a képernyőbe.
Tíz perc elteltével újabb méltatlankodás hallatszik a kanapéról.
-Édes Istenem, ez most komoly!? Van aki ezt a hülyeséget elhiszi!? – kérdezi apád keserű nevetéssel.
Ránézel, dühöset fújtatsz és visszafordulsz a képernyőhöz, de mivel a gúnyos kacagással vegyes motyogás csak nem hagy alább, mégis élesen odaszólsz:
– Ha nem akarod nézni, nem kötelező.
Utálod, ha beszélnek film közben. Nem szeretsz lemaradni egy mondatról sem. Attól félsz, hogy akkor nem érted majd az egészet.
– Ne foglalkozz apáddal, tudod milyen – mondja anyád lágyan.
–Persze, nézzük csak! Igazán kíváncsi vagyok, hogy milyen igénytelen mélységekbe süllyedhet még a hollywoodi filmgyártás – folytatja keserű duruzsolását apád.
Visszafordulsz a filmhez. Antonio Banderas éppen mondaná a szerelmes monológot. De te már nem hallod: düh és sértettség lüktet mindenedben. Tudod, hogy ez már végig így lesz, hogy minden hülyeség lesz meg igénytelen szar. Így nem kell ez a film, nem kell ez az este: még utoljára ránézel a pizzád maradék részére, amit így nem fogsz tudni befejezni, majd mély levegőt veszel és fellendíted magad a fotelből. Meg sem állsz az emeleti szobádig.
–Ne hisztizzél már fiam! Hát csak beszélgettünk! – csattan fel apád.
–Itt hagyod a vacsorádat? Hát ennyire tiszteled, hogy dolgoztam vele? – hallod a hátad mögül az anyai hangokat is, de már nem érdekel. Becsapod a szobaajtót, leveted magad az ágyára és csukott szemmel elképzeled, mit mondhatott Antonio Banderas a főszereplő nőnek, aki ebben a képzelgésében éppen úgy néz ki, mint te, ha szép lennél és valaki érdemesnek találna arra, hogy mondjon neked bármi hülyeséget, amit elhihetsz.
Például, hogy nagyon jól áll a hajad.