A hónap témája Fagy

Bak Zsófia: Műjégpálya

A szobám faláról biztatóan mosolygó Joubert már-már irritált, mikor a szüleim veszekedését hallgatva, teljes reménytelenségben próbáltam magolni a töri tételeket. A helyzet nyáron sem lett jobb. Apát alig láttam józanul, Anyát alig láttam boldognak.

A műjégpályán sok mindent tanultam az életről. Például, hogy bedugult orral nem lehet csókolózni. Apa keresztlánya, Vica mondta, amikor nem értettem, hogy a szerelmespárok miért fújják és törölgetik állandóan az orrukat, ha megállnak pihenni.

Figyeld csak meg, csókolózni fognak, súgta oda sejtelmesen, én meg grimaszolva szörnyülködtem, hogy fúj, de gusztustalan. Vica már nagylány volt, és teli szájjal röhögött, hogy na, majd megtudod pár év múlva, én meg azt gondoltam, hogy ez hülye, és tovább gyakoroltam a hátrafele koszorút, hogy Apa büszke legyen rám.

Imádta a korcsolyázókat. Téli estéken együtt néztük őket a tévében, együtt izgultunk, hogy le ne ejtsék a nagyon magas elegáns fiúk a nagyon alacsony elegáns lányokat, és együtt szisszentünk fel, ha mégis megtörtént a baj. Én ügyetlen, duci kislány voltam, és semennyire sem hasonlítottam a pici elegánsakra, ahogy reszkető bokával csetlettem-botlottam az idétlen, bojtos kötött sapkával a fejemen, Apa szemeiben mégis olyan ragyogást láttam az első jól sikerült koszorúm után, mint soha máskor.

A műjégpálya lett a kedvenc helyem. Imádtam, ahogy Csepelről bekocsikáztunk a kivilágított Városligetbe, ahogy a vacogós sorbanállás után végre beléptünk a jó meleg öltözőbe, jó volt hallgatni az élek csattogós kopogását a padlón, a szívküldi-üzeneteket a hangosbemondón, jó volt elfáradni, és a billegős büféasztalnál megpihenni egy sós pereccel meg egy bögre agyoncukrozott teával, ami úgy átforrósította a műanyag poharat, hogy csak vastag kesztyűben lehetett rendesen megfogni. Jó volt égre-földre keresni az élvédőinket, amik mindig másik lépcső mellől kerültek elő, mint ahol hagytuk őket, és jó volt a fűtött autóban az esti kívánságműsort hallgatva hazakocsikázni. A legjobb az volt, amikor már Vicát se vittük, mert szerencsére olyan fiúja lett, aki csak stabil terepen szeretett csókolózni, és Apa végre csak rám figyelt. Mikor már olyan ügyesen ment a korizás, hogy őt is leelőztem, a lelkemre kötötte, hogy ha elveszítenénk egymást, menjek a középső óra alá, üljek le egy padra, és ott várjam meg. Általában úgy belefeledkeztem a száguldozásba, hogy csak a sokadik körnél vettem észre, hogy a padról integet, és mutogat az órára, hogy mindjárt zárás.

Apával még akkor is eljártunk a műjégre, amikor máshova már nem szívesen mentünk együtt. Kamasz koromra ez lett az egyetlen hely, ahol félre tudtam tenni az összes sértettségem, és az egyetlen hely, ahol Apának nem kellett innia ahhoz, hogy jól érezze magát. Mikor a közös témáink már kínosan megcsappantak, elvittük magunkkal a barátaimat is, és Apa az összes viccét elmondta nekik, amit én már halálosan untam, ők meg a hasukat fogták a nevetéstől, és minden alkalommal odasúgták, hogy nekem van a legjobb fej faterom a világon.

A gondok akkor kezdődtek, amikor az egyikükbe szerelmes lettem.

Misit a pálya széli gyakorló bólyáknál csókoltam meg először, miután versenyeztünk egy kört, és hagyott nyerni. Vigaszdíjat kérek, mondta, a kék szemei megcsillantak az óriás reflektorok jeges fényében, én meg egy színpadias mozdulattal odasiklottam hozzá, a korcsolyám elülső recéin támaszkodva lábujjhegyre álltam, és megcsókoltam, de csak egészen röviden, mert fél körre saccoltam Apa és a többiek lemaradását, meg amúgy is be volt dugulva az orrom. A többiek persze valahogy megneszelték a dolgot, mert látványosan pusmogni kezdtek a hátunk mögött, Apa meg otthon, a szokásos korizás utáni krumplisütögetésnél közölte, hogy ez a Misi gyerek valamiért nem szimpatikus, legközelebb vigyünk helyette valaki mást. Misit visszük, mert mától a fiúm, mondtam elcsukló hangon, mire Apának kiesett a kezéből a fakanál, értetlenül rámnézett, és azt mondta, hogy pedig az a kis taknyos a Rozi fenekén legelteti a szemeit állandóan. Nagyon meg voltam sértve, de amikor a szezon végén Misi szakított velem a Rozi miatt, mégis jó volt együtt szidni Apával. Még fájdalomdíjat is kaptam tőle: belépőket a Műkorcsolya és Jégtánc Európa-bajnokságra, amit abban az évben pont Budapesten rendeztek.

Jó volt Apával együtt drukkolni a lelátón Sebestyén Julinak, és büszkének lenni rá, mikor nyert. Apa teljes eufóriában tapsolt a lelátón, és az eredményhirdetés előtti szünetben még azt is megengedte, hogy a mellettünk ülő lány trikolórt fessen az arcára, pedig amúgy szörnyen utálta, ha idegenek nyúlkálnak hozzá.

A bajnokságon a közös kedvencünk, Jevgenyij Pljuscsenko kűrjét is láttuk, bár végül nem ő, hanem egy Brian Joubert nevű, jóképű francia fickó nyert. Én egyáltalán nem bántam, de Apa nagyon haragudott rá. Azért a csarnokból kifele jövet vett nekem róla egy posztert a szobám falára, mondván, még mindig jobb, mint a DiCaprio vagy a Backstreet Boys. Nagyon örültem a közös estének meg a poszternek is, de a legjobb az volt az egészben, hogy újra lett közös témánk Apával. Sok-sok családi ebéden keresztül elemeztük lelkesen a bajnokságon látott Salchowokat és Rittbergereket, és győzködtük egymást arról, hogy a Pljuscsenkóé vagy a Joubert-é volt-e a szebb.

Tavaszra már megint nem volt mit megbeszélnünk. Nekem jött az érettségi, az egyetemi felvételi, és feledésbe merült az összes téli élmény. A szobám faláról biztatóan mosolygó Joubert már-már irritált, mikor a szüleim veszekedését hallgatva, teljes reménytelenségben próbáltam magolni a töri tételeket. A helyzet nyáron sem lett jobb. Apát alig láttam józanul, Anyát alig láttam boldognak. Vártam, hogy egyetemre mehessek, vagy bárhova, ahol nem csak posztereken látok mosolyt, és nagyon haragudtam a szüleimre, hogy elvették a legszebb nyaram.

Mégis, amikor egy októberi napon a kettes villamosról megláttam az óriásplakátot Pljuscsenko novemberi budapesti gálaestjéről, egyből Apát hívtam fel, hogy megyünk-e. Szűkszavúan annyit mondott, hogy inkább nem.

Pár nappal később tudtam meg Anyától, hogy gerincsérve van, és egy ideje már fájdalomcsillapítókon él, nem bírná végigülni az előadást. Szívből utáltam őket, amiért korábban nem szóltak róla. Egy darabig kerestem másik kísérőt a gálaestre, még a frissen megismert egyetemi évfolyamtársakat is végigkérdeztem, de senki nem akart jönni. Abban az évben kimaradt a koriszezon is, a díszkivilágításban ragyogó Városliget helyett a vibráló neonfényű könyvtár lett a törzshelyem, ahol még a szükségesnél is többet gubbasztottam, csak hogy ne kelljen otthon tehetetlenül néznem a műtétre váró Apám néma szenvedését.

Végül januárban operálták meg. Feszengve sétáltam fel a kórház fertőtlenítő szagú lépcsőin, almakompóttal és termoszos húslevessel a hátizsákomban, és gondolatban beszédtémákat gyűjtöttem, mintha az első találkozómra készülnék egy idegennel. A folyosóra nyíló üvegajtón át egy komótosan lépkedő idős férfit láttam közeledni járókerettel. Mikor a csíkos köntöséről felismertem hogy ő az, a mellkasomba nyilallt a sajnálattal vegyes rémület. Ő mosolyt erőltetett az arcára, de látszott, hogy nagy fájdalmai vannak. Mentünk együtt egy pár kört, végigbeszéltük csaknem az összes témát, amit kigondoltam, aztán hosszú csend után egyszer csak megállt, és felém fordult, mintha mondani akarna valamit, de olyan zavarban volt, hogy csak sokára sikerült. Megkért, hogy segítsem vissza az ágyába, és adjam fel a zokniját, mert fázik a lába. Akkor döbbentem rá, hogy már milyen régóta nem értem hozzá. Ahogy küzdöttem a szűk pamut zoknival és az ügyetlen lábfejével, arra gondoltam, hogy a korcsolyacipőjét talán már nem is tudja felvenni soha, és nagyon nehéz volt visszatartanom a könnyeimet.

A félelmem nem igazolódott be. Három szezont koriztunk még végig együtt, és majdnem olyan volt, mint régen, csak egy kicsit gyakrabban és hosszabban kellett megállnia pihenni.

Az utolsó alkalommal már jóval zárás előtt leült egy padra a középső óra alá a teájával, és szomorúan nézte a forgatagot. Csak akkor mosolyodott el, mikor arra mentem, és integettem neki. A következő körben kiálltam, vettem a büfében két ischlert, leültem mellé, és együtt néztük a Vajdahunyad várat meg a jeget. Ahogy ott ültünk csendben, az jutott eszembe, hogy már gyerekkorom óta nem mondtam neki, hogy szeretem, meg kéne mondani, amíg még lehet, de aztán elhessegettem a gondolatot. Nem akartam, hogy úgy tűnjön, búcsúzkodni akarok.

Kicsit több, mint fél évvel később, egy szeptemberi napon halt meg. Sokáig a jégpálya közelébe se mentem. A korcsolyacipője még évekig érintetlenül hevert a padláson, egy nagy zöld faládában. Mikor eladtuk a házat, elhoztam egy dobozban, a Joubert poszterrel együtt.

Mostanában újra kijárunk a Városligetbe Ivánnal, a férjemmel és Liza lányunkkal. A teáspoharak fala egy kicsivel vastagabb lett, a zene rosszabb, de a perec ugyanolyan, és a párok is ugyanúgy fújják az orrukat csókolózás előtt, mint régen.

Én türelmesen tanítgatom Lizát, gyönyörködöm minden apró lépésében, és közben néha kinézek oldalra a padra, a középső óra alá.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: