1950 Szarajevó Mijo és Meda az egyetemi éveik alatt szenvedélyesen szeretik egymást, azonban a tanulmányaik végére világossá válik, hogy nincs közös jövőjük. Mijót Szabadkán, Medát Szarajevóban várja jó álláslehetőség. Miután kapcsolatuk véget ér, Meda akkor tudja meg, hogy állapotos. A fiúval közli, de rá néhány hétre azt is megírja neki, hogy elvetélt. Mijót csaknem húsz évvel később a munkahelyéről kirendelik Szarajevóba. A véletlen újra összehozza Medával, és akkor derül fény egy döbbenetes titokra a múltból, amelyet aztán Mijo haláláig hordoz magában. Ettől a súlyos tehertől meg akar szabadulni, amíg nem késő. Családi titkok, mélyben lappangó fájdalom. Történet a felelősségvállalásról, az elhallgatott igazságról és a múltban gyökerező kegyetlen valóságról.
Ahogy jött a tavasz, felpezsdült a magánéletem.
Pár hónap alatt, amikor nem melegítettük a széket az asztalra könyökölve és a közgazdaságtan könyv fölé hajolva, megismertük a város majdnem összes zugát. A kávézókat, cukrászdákat és az Ezeregyéjszaka meséjének hangulatát idéző régi piac, a Baščarsija minden szegletét.
Egyik nap az egyetem hűvös falai után jólesett a langyos tavaszi napfény, és végig a Miljacka beton támfala mentén sétáltunk a Latin híd felé. A legjobb környék volt az a belváros szélén, mert ha nézelődni volt kedvünk, akkor mielőtt rákanyarodtunk a hídra, balra egy ugrás volt a Baščarsija, átmenve a hídon jobbról a parkban pedig gyakran összeverődtünk.
Legtöbbször semmi különös nem történt, de aznap a híd feljárója előtt, ahol 1914-ben Ferenc Ferdinánd trónörököst és a feleségét, Zsófiát megölték, megláttam néhány lányt.
– Pali, ezt nem hiszem el. Te is látod? – böktem meg könyökömmel a barátom karját.
– Őket? Hogyne látnám – felelte, és lazán zsebre vágta a kezét.
– Nem… Csak őt, akinek piros gyöngysor van a nyakán.
– Jó nő. Mi van vele? – nézett rám értetlenül. Ő már nem emlékezett semmire.
Ahogy közeledtünk, és megláttam azt a meleg, barna tekintetet, akkor tudtam, hogy nem rohanhatom le csak úgy a lányt, aki annyiszor eszembe jutott, és az első egyetemi zsúr óta nem láttam, hiába kérdezősködtem utána. A nevét sem tudtam meg.
Mégis csak megálltam pár lépésre tőle, mint akinek a cipőtalpa odaragadt a forró aszfalthoz. Nem tudtam megszólalni, néztem őt. Ahogy észrevett, felcsillant a szeme.
Határozott férfinak akartam tűnni, miközben féltem, mint egy gyerek, hogy nem áll szóba velem. A másik három barátnője mellett állt. Pali azonnal szóba elegyedett velük, nem is hallottam, miket mondott nekik. Közelebb léptem a gyöngysoros lányhoz. Engem nézett, nem engedett a szemével. Erre már biztos voltam a dolgomban, és el is mosolyodtam, mire megszólalt.
– Mit bámulsz így? – Inkább fennhéjázó volt, és összébb húzta magán a kötött kabátot.
– Gyönyörködöm a természet szépségében. – Ennél jobb nem jutott hirtelen az eszembe. Még mindig mosolyogtam, és a nadrágzsebemből előhúztam a kezem.
Felé nyújtottam, hogy bemutatkozzam, de ő felemelte az orrát, és elfordult. Mivel megszégyenülve éreztem magamat, a barátommal tovább mentünk a parkba, hogy leüljünk, és rágyújtsunk egy cigarettára. Ott ülve, a távolból láttuk, hogy odament hozzájuk két másik alak.
– Nagyképű faszok! – vágtuk rá egyszerre Palival. Azokkal elkezdtek jópofáskodni, de úgy, hogy láttam, a gyöngysoros lány közben engem néz, mintha provokálni vagy bosszantani akart volna. Bosszantott is. Erre kihúztam magamat, és a győztesek bizonyosságával megigazítottam a zakómat, hogy fogunk még találkozni. De nem gondoltam, hogy rögtön másnap.
A híd közepe afféle gyülekezőhely volt. A barátnők a támfal mellett beszélgettek, és olyan szorosan dugdosták össze a fejüket, mint a galambok a Baščaršija kútja körül, amikor lecsapnak egy kenyérmorzsára. Amikor megláttak bennünket, hirtelen átfordultak a másik irányba, nekünk háttal.
A piros gyöngysoros lány megrázta hosszú, barna haját, amit a lágyan fújó szél közben meglebegtetett. Gyöngéden torkon ragadó illata volt, mint a hársfának, amikor virágzik. Éreztem, ahogy odaálltam mögé, és haja az arcomat verdeste. Bizonyos illatok lehengerlőbbek a többinél. Ilyen volt ezé a nőé is: mint egy fanyar, fűszeres virágé, amit az embernek muszáj leszakítania, hogy csakis magáénak tudhassa. Csak később jöttem rá, hogy egy ilyen váratlan pillanattal kezdődik a szerelem.
Oldalra fordította a fejét.
– Mit nézel? – jött tőle ismét, az előző napi csipkelődő hangon a kérdés.
– Jó egy szép lányt nézni, aki itt áll mellettem – feleltem, amire aztán teljes testével felém fordult.
– Miért pont az utcán ismerkedsz? – kérdezte hunyorogva, de nem hiszem, hogy a nap sütött volna a szemébe, mert emlékszem, az inkább engem vakított el.
– Tudom, hogy ti inkább az újságíró bálon szeretnétek ismerkedni.
– Az nem lesz egy darabig – vonta meg a vállát, de a látszólagos közönyösségével már nem tudott elbátortalanítani.
– Pont ezért az utcán – vágtam rá. Ez is haladás volt, hogy legalább már kérdést intézett hozzám.
Néhány nappal később újra a barátnőivel nézték a hídon – a Miljacka tükröződésében – a folyóval egyként hullámzó képmásukat. Nem vettek észre bennünket.
A piros gyöngysoros lány a híd támfalára könyökölt. Észrevétlenül mögé álltam, visszatartva a szuszogásomat, s hátulról két tenyeremmel betakartam a szemét. A szempillái, mint egy bogár szárnyai, úgy verdesték az ujjaimat. A homlokán a bőr nyirkossá vált. Nem ijedt meg, talán várt. Lassan felegyenesedett, kezét az enyémre helyezte, és végigtapogatta a kézfejemet egészen a csuklómig. Amikor megfordult és meglátott, újra eljátszotta az idegent, de a szája sarkában felvillant a már ismerős mosoly. Akkor tudtam, hogy ebben a csatában végre van esélyem. Gondoltam lesz, ami lesz, meghívom egy esti sétára. Bár nem adott határozott választ, biztos voltam benne, hogy eljön.
Sokáig vártam az elhagyatott evangélikus templom központi kupolás épülete előtt, amely az egyetemtől nem messze, a folyó túloldalán nyúlt el hosszan. Megborzongtam a hűvösödő levegőre, ahogy a hegy mögött lebukott a nap, aztán valamelyik dzsámiban megszólalt a müezzin. Addigra már jönnie kellett volna. Még elszívtam egy cigarettát, aztán a csikket elnyomtam egy fa tövében.
Már egy egész épülettömböt elhagytam, amikor a hátam mögül ütemes tűsarok kopogást hallottam az aszfalton. Reméltem, hogy ő az, mégsem fordultam hátra. Aztán felgyorsult a hang, és amikor utolért, valaki befogta a szememet. Amikor megéreztem az édes illatot a hídról, akkor már tudtam, hogy ő az, és hogy a mi kétszemélyes játszmánk kezdetét vette.