A hónap szerkesztői regényrészlet

Hlavay Richárd: Montoro – 3. rész

Eszter csak most eszmélt rá, hogy leértek a tengerhez, jobbra tőlük a homokos part, és mögötte a végtelen, kedve lett volna lefutni, és csak állni a vizes homokban, és engedni, hogy a talpai egyre mélyebbre sűlyedjenek, olykor meginog, néha el is kell lépnie, hogy az egyensúlyát megtartsa, ahogyan a hullámok újra és újra alámossák a homokot, és neki újra és újra meg kell kapaszkodnia, de Klára olyan áthatóan nézte, hogy egy pillanatra összerezzent, amikor visszatért a valóságba.

A nyári melegben kezdett kibomlani a mediterrán nyüzsgés. Ismerős volt, már majdnem otthonos. Tamással sokat kóboroltak reggelente a tengerparti városokban, szerettek megmerítkezni a helyiek életében, vagy legalább belesni kicsit a kulisszák mögé, amikor a nyaralók még alszanak, vagy álmosan a teraszon nyújtózkodnak, a kis kávézók, presszók teraszán még söprögetnek a fekete kötényes pincérfiúk, de néhányan már egy-egy kávé mellett beszélgetnek, még egészen halkan, meglepően halkan ahhoz képest, mennyire hangosan él ez az ország, hogy aztán majd szinte észrevétlen eltűnjenek és átadják székeiket, asztalaikat, utcáikat a turistáknak, egészen hajnalig, amikor megint összefutnak majd valahol. Volt ennek a lüktetésnek valami különös energiája, Eszter mindig vágyódva gondolt erre a világra, mint ahol az élet ismétlődő rituáléi sem lesznek egyszer csak unalmasak már, mint Veszprém, kelet-európai monotóniája, miközben az élet mégiscsak ugyanolyan részekből áll, felkelsz, család, dolgozol, család, alszol.

– Te mit keresel itt? – szegezte Eszternek a kérdést Klára, majd mielőtt még válaszolhatott volna, beléptek egy bár napernyői alá a teraszra, Klára harsányan beköszönt a söprögető pincérnek és a pultnál pakolászó lánynak, széles karmozdulatokkal integetett is hozzá, és leültek az egyik asztalnál.

– Szóval?

– Fogalmam sincs.

Eszter csak most eszmélt rá, hogy leértek a tengerhez, jobbra tőlük a homokos part, és mögötte a végtelen, kedve lett volna lefutni, és csak állni a vizes homokban, és engedni, hogy a talpai egyre mélyebbre sűlyedjenek, olykor meginog, néha el is kell lépnie, hogy az egyensúlyát megtartsa, ahogyan a hullámok újra és újra alámossák a homokot, és neki újra és újra meg kell kapaszkodnia, de Klára olyan áthatóan nézte, hogy egy pillanatra összerezzent, amikor visszatért a valóságba.

– Család, férj, vagy pasi? Egyedül jöttél?

– Igen. Vagyis van, család, meg férjem, de egyedül jöttem – lassan formálta a szavakat, mintha valami belső monológot mondana.

– Keresnek?

– Nem – mondta Eszter színtelenül.

– Hát nem vagy valami bőbeszédű – nevette el magát Klára, és megcsörrentek az olcsó bizsu fülbevalói, ahogyan megrázkódott a nevetéstől. Közben a pincér kávét hozott és croassaint, vajat, sonkát, és egy apró üvegtálban fügelekvárt.

– Egyszerűen csak nem tudtam felszállni a gépre – kezdte magának is visszajátszani a filmet Eszter, miközben vajat kent a croassaintra és egy kis lekvárt, mintha valami mély álomból ébredt volna és azt próbálná visszaidézni, vagyis ez tulajdonképpen nem is vele történt, meg sem történt, csak egy álom, de nem tudni még, hogy jó, vagy rossz, mert mintha még mindig tartana. Ha majd vége lesz, kiderült izzadtan ébred egy gyűrött lepedőn, összetörve, vagy pihenten, frissen, mosolygósan. Ha most kellett volna fogadni Eszternek, ötven-ötven százalék esélyt adott volna mindekttőnek. Klára csak egy naracslét ivott, meg egy kávét. A szomszéd bárba megérkezett a sörszállító, csilingelve utaztak a rekeszekben az üvegek a molnárkocsin, a huszonéves pincérfiú gyorsan fordult, alig tűnt el az ajtóban, már jött is vissza, az üres ládákkal. A sétány végén a pálmák száraz leveleit vágták motoros fűrésszel, és előkerültek a túristák is, egy nagyobb német társaság ballagott a part fel, napernyőkkel, hűtőtáskákkal felszerelve.

– Az utolsó pillanatban felugrottam a buszra, ami a városba ment – folytatta az álom elbeszélését Eszter, majd szünetet tartott és nagyot harapott a süteménybe, amit eddig a kezében tartott, a vaj teljesen megolvadt a lekvár alatt. Mennyire haragudott Tamásra, amikor egy fél szelet kalácsot eltüntetett a szájában, gusztustalannak tartotta, és sohasem hagyta szó, vagy legalább egy fintor nélkül, amikor az amúgy jólnevelt férje így habzsol. Hedonista volt, az Eszter szerint normálisnál kétszer több vajat, kétszer több lekvárt tett sokszor a kalácsra reggelente és vadul rávetette magát, mint egy gyerek, valami kedvenc édességre, és kajánul mosolygott közben, teli szájjal. Klára nevetett, amikor felpillantott rá, majd vissza a kezében lévő csonka süteményre, ekkor észlelte csak, hogy a nagyobbik darabot egy harapásra eltűntette. – A malagai autóbuszállomáson pedig felszálltam a legközelebbi buszra, ami indult – folytatta, miután kiitta szinte az egész pohár jeges narancslét, és szinte érezte, ahogyan a vércukorszintje kezd a normálishoz közelíteni. Megállt, mintha fejben gyorsan ellenőrizné, hogy pontosan mesélte-e eddig a történteket, pedig csak hitetlenkedett kicsit magában, hogy tényleg ez, és így történt-e.

– Miért? – kérdezte Klára.  

– Nem tudom pontosan.

– Úgy értem miért nem szálltál fel a gépre?

– Nem tudtam – ismételte Eszter, kifelé némi nyomatékkal, befelé erős bizonytalansággal.

Klára szinte már megsajnálta Esztert, ezt a törékenyen is mutatós nőt, ahogy itt ül vele szemben az egyetlen fehér pólójában, és farmerjében. Eszter finom kezére tévedt a tekintete, hosszú ujjain makulátlan volt még a diszkrét francia manikűr, két finom ezüstgyűrű a balon, és egy vékony karikagyűrű a jobbon. Világ életében utálta az ilyen jógababákat, ahogyan a barátnőivel emlegették a középkorú, középosztálybeli nőket, akiknek nyilván minden sokkal könnyebb. Az utálkozásukra a maguk egyszerű, replika világa adott felhatalmazást, ahol a finomságnak halvány nyoma sincs, a színek épp csak annyival harsányabbak, a hangok épp csak annyival erősebbek, a telefontokok épp csak annyival strasszosabbak, a mondatok épp csak annyival egyszerűbbek, hogy véletlenül se tűnjenek valódinak. Klárában ebben a pillanatban szívből gyűlölte ezt a nőt.

– Imádom a tengert – mondta némi szünet után Eszter, és engedte, hogy a kávé átjárja az egész testét. A keserű ital mámorítóan jól esett.

– Ok – jegyezte meg Klára, majd egy kis hatásszünetet tartott, hogy Eszter kicsit ellazuljon, szinte látta, ahogyan a vonásai kisimulnak, a nagy sötétbarna szemekből feloldódik a riadt remegés. Lassan megtelt a terasz, az egyik asztalnál vagy nyolc német, talán osztrák nyugdíjas kávézik, távolabb három spanyol férfi, láthatóan üzletemberek, a reggeli meetingjüket tartják kedélyesen, az utca forgalma is átalakult, az utolsó furgonok is eltűntek, helyükre városi terepjárók és csinos kisautók érkeztek, leginkább fiatal nők, két-három gyerekkel, babysitterekkel, összeverődnek, csevegnek, szétrebbennek, pillangók reggeli tánca. Már tíz óra felé járt.

– Mi a terved, mihez akarsz kezdeni?

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: