A hónap szerkesztői regényrészlet

Havas Juli: A doktornő meséje – 2. rész (Részlet egy disztópiából)

Lerövidítjük a várólistákat, jelentette be a tévében az államparancsnok. És készülni kell a járvány negyedik hullámára. Kompenzálásképpen az orvosok egyhavi fizetést kaptak. Csak az orvosok. Korábban minden egészségügyi dolgozónak járt a jutalom. Az első járvány második hulláma után az adminisztratív dolgozók maradtak ki, a második járvány után a járvánnyal közvetlen kapcsolatba nem kerülők, most pedig a nővérek.

 Legtöbb kórházba a segédnővéri feladatokra a kerületi könyvárból, a színházakból és a régenvolt kulturális központokból vezényelték át a dolgozókat. Az egységesen Terézkének nevezett segédnővérek némelyike nehezen boldogult az új munkakörben, mert mindig vannak olyanok, akiket viszolygással töltenek el az emberi nedvek – vér, nyál, genny, takony, vizelet, széklet, lebénult szájból kifolyó ételmaradék – látványa, a nagytöbbség viszont becsületesen helytáll. Némelyikük egészen jó fej, és néha tiltott könyveket is becsempésznek. A Covid-25 idején kezdték digitalizálni a könyveket, a nyomtatottak pedig zúzdába kerültek. A házikönyvtárakat is le kellett adni, sokan örültek, hogy megszabadultak a porfogóktól, néhányan titokban megőriztek több-kevesebb példányt. A Covid-26 idején az ingyenes online könyvtárakban az elérhető könyvek száma – valami légköri mágneses vihar miatt – sajnos drasztikusan lecsökkent. Azóta csak a Kazinczy előtti irodalom kölcsönözhető.

„A rat in maze is free to go anywhere, as long as it stays inside the maze.” ¹

Végre elcsitult a Covid-27, kihirdették a járvány végét és újra kinyitották a határokat.

A betegségügyi miniszter azonban arról tájékoztatta a Parancsnokságokat, hogy az betegségügyi dolgozók továbbra sem léphetik át a határt. És határozatlan ideig szabadságra sem mehetnek.

Pedig mindenki lázasan tervezte a pihenőszabadságát. Közeledett a nyár, a régi idők emlékeként a tengerről álmodozott mindenki. A Triadon-államközösség az Adrián ér véget – egy szűk sáv megy le a tengerig, ami miatt az ország a horvátokkal háborús készenlétben áll -, majd oda mennek nyaralni, tervezgették többen is. Fekete tenger is tartozik az államközösséghez, de oda nem szokás menni. Mert ott a románok úgy viselkednek, mintha az övék lenne. A magyarok soha nem szerették a románokat, és bár sokak emlékezetéből kikoptak már az okok, most is viszolygással beszélnek róluk. Régen lenézték és oláhnak nevezték őket, ma, amióta mind gazdasági, mind kulturális téren lehagytak mindenkit az államközösségen belül, csak feszengenek a jelenlétükben.

Aztán kiderült, hogy a nemzeti határokat sem léphetik át a betegségügyi dolgozók. Talán járványügyi oka van, talán mert rengeteg orvos és nővér elszökött már az EU-ba és Nagy-Britanniába, és néhányan az északi-Höfuðborgarsvæðið-államközösségbe. A kormány folyamatosan és eredménytelenül tárgyal azért, hogy visszatoloncolják őket. Talán Nagy-Britannia hajlik arra, hogy kiadja legalább az orvosokat. Mert a miniszterelnök, Viv Rook azt üzente, hogy a nővérekről, szakdolgozókról nem tárgyalnak, azok maradnak.

Lerövidítjük a várólistákat, jelentette be a tévében az államparancsnok. És készülni kell a járvány negyedik hullámára. Kompenzálásképpen az orvosok egyhavi fizetést kaptak. Csak az orvosok. Korábban minden egészségügyi dolgozónak járt a jutalom. Az első járvány második hulláma után az adminisztratív dolgozók maradtak ki, a második járvány után a járvánnyal közvetlen kapcsolatba nem kerülők, most pedig a nővérek. Óriási ellentétek feszülnek egymásnak. A közvélemény pressziójára néhány orvos felajánlotta a jutalmát a többi dolgozónak.

A Covid-21 után az orvosi egyetemet négy évre, a szakképzést két évre rövidítették és lecsökkentették a felvételi pontszámokat is, hogy gyorsabb ütembe tudják pótolni a rendszerből kiesett orvosokat. Az orvoslétszám csökkenését a nyugdíjazásokkal magyarázza a kormány, de akik bent vannak, tudják, hogy sokan – túl sokan – mentek el külföldre dolgozni. De erről mostanában nem szabad nyilvánosan beszélni. Az orvosi szakma még mindig vonzó pálya a fiataloknak, mind a presztízs, mind pedig a biztos megélhetés oldaláról nézve. Hiszen állva hagyták a magánszférát és a Covid-24 óta újra engedélyezik a paraszolvenciát. Alig néhány évet élt a tiltás.

Most nem olyan rossz az egészségügyben dolgozni. A Covid-19 előtti időszakhoz képest valamivel több az orvos, sőt, a szakdolgozók száma is magasabb. És rengeteg segítségünk van, főleg segédnővérek, akiket más munkakörből képeznek át, ezért a szaknővérek terhelése is csökkent. A Covid-19 előtt egy negyvenágyas osztályon műszakonként csak két nővér teljesített szolgálatot, akik óriásai terhelés alatt dolgoztak. Mindig volt legalább húsz-huszonöt súlyos fekvőbeteg. Mire a két nővér végzett a reggeli mosdatással, már ott volt a gyógyszerosztás, reggeli ételosztás és etetés, közben, ha valakinél pelenkát kellett cserélni, egész egyszerűen nem volt, aki megtegye. Most, a kormányzati intézkedéseknek hála, sokkal jobb a helyzet. Mivel óriási a munkanélküliség, hát bőven van utánpótlás, olyan, akit kötelezően át tudnak vezényelni a munkára. Akik a Terézeknek nevezett végzett nővérek keze alá dolgoznak.

Legtöbb kórházba a segédnővéri feladatokra a kerületi könyvárból, a művelődési házakból és a színházakból helyezték át a dolgozókat. A Terézkék némelyike nehezen boldogult az új munkakörben, mert mindig vannak olyanok, akiket viszolygással töltenek el az emberi nedvek – vér, nyál, genny, takony, vizelet, széklet, lebénult szájból kifolyó ételmaradék – látványa, a nagytöbbség viszont becsületesen helytáll. Némelyikük egészen jó fej, és néha tiltott könyveket is becsempésznek. A Covid-25 idején kezdték digitalizálni a könyveket, a kinyomtatottak pedig zúzdába kerültek. A házikönyvtárat is le kellett adni, sokan örültek, hogy megszabadultak a porfogóktól, néhányan titokban megőriztek több-kevesebb példányt. A Covid-26 idején az ingyenes online könyvtárakban az elérhető könyvek száma – valami légköri mágneses vihar miatt – tragikusan lecsökkent.

A Terézkéktől azt is hallottuk, hogy széleskörű összefogást remélve aláírásokat gyűjtenek a betegségügyi dolgozók szabad mozgásáért. Az online petíciót alig néhány ezren írták alá. Még mi, kórháziak is alig-alig írták alá. Nem lesz rá szükség, mondták egymás között, hiszen előbb-utóbb összeomlik a rendszer és ennél csak jobb jöhet.

Járványok jöttek és járványok mentek, a műtőkben az élet mitsem változott. Addig a napig.

            – Maga fogja holnap altatni a Kovács államtitkár úr apósát – az altatóorvos doktornőt váratlanul érte a háta mögül rádörrenő hang. A beteg fejénél, a líra innenső oldalán ült, belefeledkezve az altatógép pöfögésébe. Epekőműtétben voltak. – Figyel rám, kollegina, hm, izé, doktor Vilma-hány is? – a Kórházparancsnok áll mögöttem.

            – 1984.

            – Ó, igen, Vilma-1984. Ha végeztek ezzel a műtéttel, várom az irodámban – a kórházparancsnok hangja kellemetlenül visszahangzik a műtőben. Miután kimegy, az altatógép pittyegésén és az elektrokauter sercegésén kívül semmi nem töri meg a hosszúra nyúlt csendet.

            – Szívás – szólal meg végül egy dörmögő férfihang. A sebészorvos, akit valaha Nagy Miklós főorvosnak szólítottak, elmúlt hatvanhét éves, tavalyelőtt centit vágott, úgy várta a nyugdíjazását és már a 78-nál tartott, amikor megemelték a nyugdíjkorhatárt. Egyetlen szó nélkül dobta a kukába a maradék 22 centimétert és dolgozik azóta is. Most már Ignác-1062 a neve.

            – Adjam a szívót, főorvos úr? – és már nyújtja neki a műtősnő.

            – Nem úgy szívás. Hanem szívás. A doktornőnek.

            – Nekem mindegy, kit altatok. Mármint, ha altatható – válaszolja.

            – Hát kurvára nem fogod élvezni – kötözködik, nem is értik miért, hiszen soha nem kommentál semmit.

            – Ezt a mai műtétet se élvezem, dögunalom – néz le Vilma-1984 a jegyzőkönyvbe, és részéről befejezettnek tekinti a beszélgetést. Legszívesebben olvasna, persze nem lehet. Ráles a telefonjára, nincs üzenet. Ránéz az IWIW-re, alig néhány új poszt van a hírfolyamban. Hiányzik a Facebook, eleinte úgy tudták, csődbement, később kiderült, hogy a Triadon-államközösségből nem érhető el. Zavarják a nyugatiak, azt mondták a tévében. Állítólag. Megint mond valamit a Miklós, bocsánat Ignác. Munkahelyen nem szólíthatják másképp egymást, csak a hivatali nevünkön. Besípolt a monitor, nem érti pontosan.

            – Hogyhogy bent lesz az államtitkár? – kérdezi a műtősnő.

            – Felügyelni fogja a műtétet – magyarázza a fiatalabb sebész.

            – Ki felügyel, mit? Miről hadováltok ti itt mind? – kezd figyelni újra.

            – Sose tudod, mi folyik körülötted – mondja egyszerre a két kollega – nem olvastad az új rendeletet?

            – Mert mi folyik körülöttem? Mert mi van a rendeletben? Melyikben?

            – Amelyikben feloldják a látogatási tilalmat.

            – És?

            – És a hozzátartozók mostantól részt vehetnek a kezelési terv kialakításában és kötelesek vagyunk figyelembe venni a tanácsaikat. És ez – úgy tűnik – a műtétekre is vonatkozik.

            – Aha, majd pont lesz rá időnk.

            – Lesz. Megemelték egy órával a napi munkaidőnket. –  Senki nem kommentál, csendben folytatják. Megszokták az állandó változást is.

            – Legyen kedves ide világítani – néz fel a sebész. A műtősfiú, aki korábban sikeres színész volt egy neves alternatív csoportban, megbillenti a lámpát. – Köszönöm, most jobb – jelez vissza a másodoperatőr. Elkezdik zárni a hasat. A líra túloldalán extubációhoz készülnek.

Megváratta. Ez a mániája, úgy hallotta. Mármint a kórházparancsnoknak. Senki nem tudja miket csinál órákig az irodájában, de mindenkit megvárat. Párnázott ajtót csináltatott, előtte ócska várótermi székek vannak, Vilma-1984 félve ül le az egyikre. Nem törik össze alatta, reméli mert nem szeretne a rozsdás vázra esni. A kórházban a lerobbant régi bútorok és a vadonatúj műszerek eklektikus összevisszaságban keverednek egymással. A Covid-23 előtt indult egy váróterem-kifestési országos kampány, akkor sikerült a falak egy részét tisztára meszelni. Már megkopott az is.

Óriás íróasztal mögött terpeszkedik, tetején a papírok kínos rendben állnak, talán soha nem is olvassa el őket. Feje a vállán, sőt, majdhogynem tömzsi testén ül, szája húsos és széles, kis buta szemeiben bizonytalanság honol. Leginkább egy vaddisznóra hasonlít. Hiába ül több mint két éve a parancsnoki székben, képtelen átlátni a kórház működését.

      – Holnap maguk kezdenek – mondja – és Kovács államtitkár úr kéri, hogy ezt a dokumentumot tanulmányozzák át. A többit majd megbeszélik ott a műtőben.

      – A műtőben? – kérdez vissza a doktornő, bár kétsége nem fér ahhoz, hogy tényleg bent lesz. Ránéz a kinyomtatott papírra. Műtéti leírás. Szabályos műtéti leírás. Uniport, vagyis egyetlen behatolásból. Nem szól semmit.

      – Nem mond semmit? – kérdezi a parancsnok. Nem tudok mit mondani, gondolja magában.

      – Nem tudok mit mondani – válaszolja, mert az még mindig kérdőn néz rá.

      – Van csinosabb ruhája? – vált témát hirtelen.

      – Holnap műtősruhában leszek.

      – Kivágott?

      – Hogy érti?

      – Most látszik a dekoltázsa – mondja – és elvonja a figyelmemet. Önkéntelenül lenéz, miről beszél ez, hiszen a köpenye magasan zárt. Nem tud mit válaszolni erre sem.

      – Nem mond semmit.

      – Nem tudok mit mondani – aztán hirtelen mégis kimondja – nem idevalóak a megjegyzései, Parancsnok úr. Érzi, ahogy a nyakán elindulnak lefelé a félelem verejtékcseppjei. Ha nyitott lenne a köpenye, de nem az, bele kellene töröljön a dekoltázsába. – Elnézést kérek – teszi hozzá elvékonyodott hangon. A Parancsnok hosszan, csaknem elmélázva nézi. Semmit nem tud leolvasni az arcáról. Fél.

      – Szívesen megbasznám – mondja a Parancsnok és feláll. Meglepetésére, megkönnyebbülést érez, hogy ilyen gyorsan elérték a lényeget, talán innen már nem nő tovább a feszültség. Gyorsan áll fel ő is, oldalra lép és elkezd hátrálni.

      – Feljelentem – mondja, de hangja még mindig vékony, vinnyogós. Aztán röviden krákog egyet és valami csoda folytán egészen normális hangon sikerül folytatnia – nem vállalom a műtétet és indokként azt fogom mondani, hogy Ön inzultált – nem hisz a saját fülének, hogy ezt meri mondani.

      – Ne nevettesse magát, nem élünk a múltban – a parancsnok vaddisznó szemeiben ijedség jelenik meg, Vilma-1984 alig hisz a szemének. Micsoda féreg, gondolja.

      – A viszontlátásra, Parancsnok úr.

      – Holnap találkozunk – hallja a zavart hangot, ahogy behúzza maga mögött az ósdira párnázott ajtót.

Majdnem elsírja magát a megkönnyebbüléstől, amikor bezárulnak mögötte az osztályának a fotocellás üvegajtói. Leül az első székre, lábai még mindig remegnek, szíve hangosan kalimpál, torka szorul, de a megszokott szagok és hangok lassan megnyugtatják. Otthon van.

 ¹ A patkány a ketrecben egészen addig mozoghat szabadon, amíg bent marad. (Margaret Atwood, a szerző fordítása)

­* A részletben utalás történik Margaret Atwood: A szolgálólány meséje könyvre és a Years and years brit filmsorozatra.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: