Ablonczy Zsuzsanna: Hogy az legyek – 2. rész

Balázs

Az utolsó kanyarban, ahonnan egyébként csodás panoráma nyílik a városra már határozottan hányingerem volt. Sokkal egyszerűbb lett volna kimenni a vécére és okádni egy kiadósat, de nem tudtam magamat rávenni, hogy a frissen tisztíttatott nadrágomban térdeljek le a vonat budijának a padlójára. Nem, az igazság az, hogy semelyik nadrágomban nem szívesen csináltam volna. Ha nem muszáj. És akkor úgy ítéltem meg, hogy nem az. Hiba volt.

Apám a kezelések óta nem vezet, ezért nem jött ki értem az állomásra, a többiek pedig az előkészületekkel voltak elfoglalva. Nem bántam. Útközben azon gondolkoztam, hogy melyik lehetett az a tegnapi kaják közül, amelyik ennyire hazavágott. Lehet, hogy a pad thai. Vagy az esti humusz. De egyikre sem tudtam volna teljes bizonyossággal rámondani.

– No, fene, ilyen korán? – kérdezte apám azzal a jellegzetes, meglepett arckifejezésével. Ő így próbálja kifejezésre juttatni, hogy örül. Ez volt nála a szívélyes üdvözlés.

– Ja, sikerült felkelnem, hogy elérjem a korábbi vonatot.

Vártam egy kicsit, hátha lesz valami reakció. De mivel már az első mondat után kifogytunk a beszédtémából, ezért újra levegőt vettem, hogy a következő, ezekre a helyzetekre tartogatott kérdésemet ellőjem, arról hogy hol van anya. De a levegő bent rekedt. Pontosan tudom, hogy hol van.

– Na, lepakolok és utána mehetünk, ha gondolod.

Apám felhúzta a vállát és széttárta a karját, miközben grimaszolt egyet. Ez azt jelenti nála, hogy ő már készen van, tőle mehetünk, nem tudja nem is akarja eldönteni, köszöni szépen, neki mindegy. Kész öröm, hogy még most is megvan benne az a tettre kész hajlam, amivel anyámat kergette őrületbe. Meg engem is, de nekem volt eszem időben kiszállni és elhúzni.

Kevés cuccal jöttem. Nem tudtam, meddig maradok. Meddig illik. Meddig tudok.

A szobámban rend és öblítő illat fogadott. A gyomrom egyből újra felkavarodott.

Lepakoltam a cuccomat. Az volt az érzésem, hogy már az egy nyamvadt sporttáskám is ordenáré kupit vágott abban a rendezettségben, amit anyám hagyott itt nekem. A telefonom pittyegése zökkentett ki. Új email jött. Tényleg bocs, hogy ilyenkor, de a jövő héten szerinted már belefér neked a lenti meló?

Ok, persze, intézem. – válaszoltam automatikusan, majd elsüllyesztettem a telefont a zsebembe és lementem a földszintre, apámhoz.

Szeretem vezetni a kocsinkat. Kábé egy éve vették. Automata. Anyám eleinte félt tőle, hogy fogja megszokni, de aztán az első pár út után már nem cserélte volna le semmi pénzért. Nevetve mesélte, hogy az első alkalommal, amikor egyedül vezette, reflexből mindig a fékre lépett a bal lábával és emiatt többször majdnem lefejelte a szélvédőt. Én meg ideges lettem, hogy ez neki ilyen vicces, amikor ez az alapvető és egyetlen dolog, amire automata kocsinál figyelni kell: ne használd a bal lábad.

Közvetlenül a virágos előtt álltam meg.

– Igazán sajnálom –mondta az idős férfi miközben átvettem a fehér virágokkal díszített koszorút. Talán kálák.

Röviden bólintottam köszönetképpen, fizettem és mentem. A kocsi egy pillanat alatt tele lett a virágillattal. Ismét rám tört a brutális émelygés. Becsuktam a szemem és néhány mély levegőt vettem, hátha elmúlik. Apám rám nézett. Azt hittem, megkérdezi, hogy mi van, de csak bámult rám csendben, majd, mint aki elunta az egészet, újra a szélvédő felé fordult és nézett tovább előre, meredten.

Először a templomba mentünk. Én úgy emlékeztem, hogy a mise este szokott lenni, de aztán az atya – mint megtudtam, így illik szólítani a katolikus papokat – felvilágosított, hogy most az az új szokás, hogy előbb a mise, majd közvetlenül utána a szertartás.

A templomban egész nagy tömeg gyűlt össze, mire odaértünk, pedig még bőven volt idő a kezdésig. Az atya szeretett volna pár szót váltani a családdal. Ami, mint később világossá vált számomra, katolikus nyelven az anyagiak rendezését jelentette.

Anyám szeretett templomba járni. Apám meg nem hisz Istenben. Az én kompromisszumkészségem a karácsonyi éjféli misékig terjedt. Eleinte azért mentem, mert láttam, hogy anyámnak ez mennyire jól esik. Aztán egy idő után szokássá vált, és ha nem lett volna, hiányzik. Magamnak is nehéz bevallani, de jól esett az év végével kicsit leülni, nézegetni az aranykeretes oltárképeket és a hatalmas karácsonyfát, hallgatni a háttérben zümmögő papot és átgondolni az elmúlt évet.

Mire befejeztük az atyával a beszélgetést és a számla kiegyenlítését, megszólaltak a szertartás kezdetét jelző harangok.

Lassan lépkedve elfoglaltuk a helyünket az első sorban. Még soha nem ültem templomban elöl. A harangok fokozatosan elhalkultak, az egész térben döbbent némaság állt be. Ebbe az emelkedett csendbe sikerült a gyomromnak egy ordenáré hangosat mordulnia. De legalább ezúttal émelygés nem volt.

Nem gondoltam volna, de az atya valóban személyes hangvételű beszédet mondott. Méltatta anyám egész életében végzett tevékenységét a gyermekekért és elesettekért. Az én ízlésemnek kicsit már sok volt a Szent Erzsébet párhuzam, de igaz, ami igaz, több mint harminc évet húzott le a gyámhivatalban nem akart gyerekek és demens felnőttek ügyeinek intézésével, szóval volt benne valami.

Az atya természetesen hosszasan elidőzött az előre nem látott tragikus hirtelenséggel bekövetkezett végen is. Ami, ha úgy vesszük, igaz is meg nem is. Persze, nem lehetett előre látni, hogy egy ártatlan elesésből kialakul egy vérrög. Mert csak pihentetni kellett volna és csak egy bokaficam volt. És persze nagyon sok szerencsétlen véletlennek kellett egybeesni. De ha egy kicsit jobban megnézzük mi lett volna, ha teszem azt, anyám millió és álláspontom szerint kicsit talán hobbiból szedett gyógyszere mellé beiktatott volna legalább egy olyat, ami véletlenül hasznos is valamire, mondjuk a véralvadás gátlására…. Vagy esetleg anyám nem csak legyint rá, hogy minek ezzel a semmiséggel pihenni?… Vagy csak egyszerűen elmegy orvoshoz, amikor elkezdett fájni a lábaszára… Nos, ha ebből csak az egyik valóság lenne, akkor most nem szemeznék itt a hamvaival egy giccses templomban.

A pap végül kitért a búcsúzó családra és név szerint említett engem, apámat, a nagyszüleimet és anyám testvérét.

A templomból a temetőbe mentünk. Ott csak a ravatalnál tartott az atya egy újabb indokolatlan beszédet. És itt jött a fura rész. Anyám valamikor említette, hogy azt szeretné, ha halála esetén a tengerbe szórnánk a hamvait. Szerintem nem gondolta komolyan, de apámnak ez beakadt. Ennek az lett a vége, hogy a temetés előtti hét egyetlen, nagy, véget nem érő veszekedésfolyammá változott közte és anyám szülei között. Ők természetesen a hagyományos szertartáshoz ragaszkodtak. A kompromisszumos megoldást én javasoltam: legyen egy megváltott hely, ahová ki tudnak járni a szerencsétlenek, ha ez minden vágyuk. Csak akkor ne legyen benne anyám. Mármint szórjuk akkor a tengerbe, ha apámnak meg ez kell. Mondjuk azt még nem mertem tőle megkérdezni, hogy pontosan mégis melyik tengerbe. De úgy gondoltam, hogy ez is olyan soha le nem zárt projekt lesz, mint a másik, az apai nagyanyám sírköve. Tizenöt éve halt meg és máig csak egy fejfája van. Még várjuk, hogy süllyedjen a föld. Ez volt eleinte a válasz, amikor hébe-hóba rákérdeztem. Aztán már nem kérdeztem.

A temetőbe szintén előbb érkeztünk, mint a meghívottak. Azt hiszem, ezt így illik. A ravatal mellett, két oldalt székek sorakoztak. Anyám képe a ravatalon, mellette a hamvai egy szál fehér rózsa és egy gyertya társaságban.

– Úristen, ez a zene borzalmas! – mondta nagynéném, amikor mellém lépett.

Nem sok mindenben értettünk egyet, de ebben igazat kellett neki adnom. Bach Air szvitjétől még boldogabb napjaimon is teljesen elmegy az életkedvem, pláne ha a temetőben, anyám hamvai mellett, egy recsegő hangszóróból kapom az arcomba, nagy dózisban.

Anyám minden temetésen Ibsent idézte nekem. Nagyon szerette. Holttest mellett, gyászban az emberek általában nagyon fennkölten viselkednek. Nem értettem, mit akar ezzel, de ráhagytam. Anyám szerette a drámát.

– Figyelj csak, – kezdte nagynéném miközben az arcán két oldalt lecsorgott fekete szemfestéket próbálta felitatni – és azon gondolkoztál már, hogy apáddal mi lesz?

Erővel kirángattam magamat a szakadékból, ahova Bach taszított, hogy átessek egy, ha lehet még nagyobba.

– Nem, még nem igazán.

– De tudod, hogy kellene?

– Tudom nagyon jól, hogy nem tud egyedül kezelésre járni, de az is tuti, hogy nekem meg ott van a munkám, amit nem hagyhatok ott – mondtam és igyekeztem lecsavarni a türelmetlenséget a hangomban.

– Hát pedig muszáj lesz, ha nem akarod pár hónap múlva apádat is temetni. A dialízis nem játék.

Ekkor ismét harangozásba kezdtek. Ez szerencsére elnémította nagynénémet, az átkozott Bach-ot és a kikívánkozó válaszomat is. Előhozott azonban egy régi ismerőst. Ám ezúttal nem állt meg a kapuban.

A harangszóra beszivárgó vendégek éppen jókor érkeztek, hogy lássák, ahogy a ravatal betonkövére adom ki magamból az összes felgyülemlett feszültséget a tegnapi humusszal együtt. A szám keserű mosolyra húztam: vajon mit szólna ehhez Ibsen?