Tegnap este óta folyamatosan nagy pelyhekben hull a hó. Március közepén váratlanul visszatért a tél, a rádió napok óta figyelmeztet, akinek nem fontos ne induljon sehová. Mégis nekivág a Bakonyon át, Géza házát már elhagyta, lassan Zirc következik.
Ez az öreg, magányos fákkal övezett kanyargós szakasz a legszebb, tele emelkedőkkel. Nyáron mindig lelassít itt, szeret gyönyörködni a tájban. Most alig lát ki az ablakon, erősen figyelni kell az útra. Nyomja a pedált ahogy lehet, már előbb volt egy enyhe csúszás, vigyáznia kell. Most megint jobbra megy kicsit, visszakapja a kormányt balra, de aztán sodródni kezd újra jobbra, tekeri az ellenkező irányba, csúszik egyre vészesebben, keresztbe fordul az úttesten, visszarántja jobbra, aztán rohan a bal oldali árok felé menthetetlenül. Robaj, reccsenés, borulás. Fejjel lefelé ül, szíve a torkában.
Még nem fáj sehol, nem lát, elől is, oldalt is fehérség és sötétség. Nem tud kimenni, nem nyílnak az ajtók, az ablakot hiába rugdossa. Lekapcsolja az autót, nehogy egy szikrától begyulladjon. Az autó a tetején áll, telefonját, pénztárcáját zsebre teszi, aztán hátra mászik a két ülés között. A bal ajtó kicsit nyílik. Elkezdi nyomni, letekeri az ablakát, beömlik a hó, küzd, rángatja dühösen, a rés tágul egy arasznyit. Kezd kifulladni, a stressz, a szorongás növekszik benne. Nekifeszül újra, nem akar bent szorulni, pánikolni. Megtámasztja a hátát, két lábbal újra nyomja. Enged megint, fejjel előre kibújik a havon át, szorítja a medencecsontját a keret, de tudja, ki kell jutnia.
A kerekek az ég felé meredeznek, mély árokba csúszott, melyben összegyűlt a hó, ez lehetett a szerencséje. Felhívja Veszprémben az autómentőt.
-Hol van? – kérdezik és ő elmagyarázza nekik.
Egy-két autó megáll később, kikiabálnak: -Tudunk segíteni?
-Menjenek csak, már elindultak értem – válaszolja.
Az úttest veszélyes és sivít a szél. Eldönti, jobb, ha az árok mélyén marad. Kitapos magának tíz lépés hosszú csapást, így tud mozogni. Vékony cipő van rajta, könnyű kabát és sapka, kesztyűje nincs. Az autóban semmi használható ruha. Ömlik a hó, minden elcsendesedik, csak a roppanásokat hallani a lépései alatt. Több autó nem jön, magában maradt.
A fenének indultam el mégis – dohog magában -, de hát az ügyvéd vár. Napok óta alig alszom, lázasan gondolkodom éjszakákon át, fel vagyok zaklatva. Egy hete Kárpátaljára vittünk adományokat, a feleségem nem tartott velem, azt mondta, végre pár napja szabad. Oda megy, ahová akar.
Ő kérdezte a lányát, mikor hazaért:
– Anya itthon volt?
– Á dehogy, még táncoltak is.
– Megköszöntött a névnapodon?
– Hát azt elfelejtette.
Majd szétpattan, beszélnie kell valakivel.
Már egy órája gyalogol, a lábfeje elgémberedett, keze a zsebében. Édesapja mesélte gyerekkorában, ha a sok testvér között nem jutott neki cipő, a templom kövén állva egyik lábát a másik lábfejére tette, hogy ne fázzon. Na, hát ő ezzel nem próbálkozhat, piszok hideg van.
Második órája van az árok mélyén, fel-alá járkál, mint rabok a börtön udvarán. Néha megáll egy karkörzésre, de az sem segít.
A múlt nyáron szanatóriumba került a felesége, akkor kezdődött minden. Eleinte csak azt vette észre, hogy eltünedezik. A telefonja órákon át kikapcsolva. Vasárnap reggel nem volt az ágyban, a gyerek szerint a barátnőjéhez ment a Balatonra. Érezhetően kerülte az együttléteket, mindenért őt okolta.
Valentin nap nem jött haza, csak késő este. Azóta külön szobában alszanak. Ez az autó mellette több mint tíz éves, a motort kicserélte, de másikat nem tudott venni még. Nemrég kölcsönkért egy rokontól, amíg ezt javítják. Akkor hallotta meg a telefonbeszélgetést. El akart indulni a kölcsön járgánnyal, de kiderült lapos a kereke, neki látott kicserélni az utcán a kapu előtt, persze olajos lett a keze, ezért visszament a házba kezet mosni. Az asszonya erre nem számított, mielőtt a fürdőajtó kilincsét lenyomta volna hangos vita szűrődött ki bentről.
– Mit mondtál neki? A rohadt skype, töröljétek már ki végre, most tudja ki az. Szerinted látta, hogy kézen fogva sétálok vele? Most mi lesz a hétvégével?
Most már nagyon fázik, remeg, lemerevedett. Három órája vár, teljesen átfagyott, vékony a kabátja, átfúj a szél rajta, dermesztő a hideg.
-Merre járnak? – hívja újra a sofőrt.
-Várjon, úton vagyunk!
Az ujjai már a telefongombot se tudják megnyomni, úgy fájnak. Nem hívott még senkit a családban, ne izguljanak érte, csak egy barátját. Ő tudja egyedül, hogy itt van az árok mélyén.
Csak ezen legyen túl végre! – biztatja magát. Már nem tornázik, csak összehúzza magát, mint egy didergő madár, pokolian fázik, merev az arca. Négy és fél óra múlva egy autó fénycsóvája tűnik fel.
– Uram! Négy baleseten jöttünk át magáért. Le van zárva az útszakasz Győr felé is rengeteg a karambol.
– Beülhetek? – kérdi – Nem bírom.
– Persze, tessék – feleli az autómentő, aztán odakiált a társának – Köss rá Józsi!
Behasalnak a hóba és elkezdik rángatni fejjel kifelé.
– Kihúzza?
– Ez? Háromszáz lóerős, ne féljen.
Letarolta ugyan az autó tetejét, de végül kiugratta az útra.
Közben megáll egy dzsip, az oldala tele matricával.
– Adna riportot a tévének? – kérdezik tőle.
– Igen – feleli csendben – Ha nem kell kiszállnom.
Így este a tv híradóból értesültek az ismerősei, hogy megúszta a havazást. Heteken át alig tudott meleg vízzel kezet mosni, legszívesebben üvöltött volna a fájdalomtól. Az autó totálkáros lett, néhány hónap múlva kicserélte, addigra abbahagyták a békítő családterápiát és beadta a válókeresetet is.
A fák azóta megerősödtek az út szélén, ha arra jár, bólint feléjük, de jó, hogy nem találtalak el benneteket.