1950 Szarajevó Mijo és Meda az egyetemi éveik alatt szenvedélyesen szeretik egymást, azonban a tanulmányaik végére világossá válik, hogy nincs közös jövőjük. Mijót Szabadkán, Medát Szarajevóban várja jó álláslehetőség. Miután kapcsolatuk véget ér, Meda akkor tudja meg, hogy állapotos. A fiúval közli, de rá néhány hétre azt is megírja neki, hogy elvetélt. Mijót csaknem húsz évvel később a munkahelyéről kirendelik Szarajevóba. A véletlen újra összehozza Medával, és akkor derül fény egy döbbenetes titokra a múltból, amelyet aztán Mijo haláláig hordoz magában. Ettől a súlyos tehertől meg akar szabadulni, amíg nem késő. Családi titkok, mélyben lappangó fájdalom. Történet a felelősségvállalásról, az elhallgatott igazságról és a múltban gyökerező kegyetlen valóságról.
A piros gyöngysoros lány megrázta hosszú, barna haját, amit a lágyan fújó szél közben meglebegtetett. Gyöngéd, magával ragadó illata volt, mint a hársfának, amikor virágzik. Éreztem, ahogy odaálltam mögé, és haja az arcomat verdeste. Bizonyos illatok lehengerlőbbek a többinél. Ilyen volt ezé a nőé is: mint egy fanyar, fűszeres virágé, amit az embernek le kell szakítania, hogy csakis magáénak tudhassa. Csak később jöttem rá, egy ilyen váratlan pillanattal kezdődik a szerelem.
Oldalra fordította a fejét.
– Mit nézel? – jött tőle ismét, az előző napi csipkelődő hangon a kérdés.
– Jó egy szép lányt nézni, aki itt áll mellettem – feleltem, amire aztán teljes testével felém fordult.
– Miért pont az utcán ismerkedsz? – kérdezte hunyorogva, de nem hiszem, hogy a nap sütött volna a szemébe, mert emlékszem, az inkább engem vakított el.
– Tudom, ti inkább az újságíró bálon szeretnétek ismerkedni.
– Az nem lesz egy darabig – vonta meg a vállát, de a látszólagos közönyösségével már nem tudott elbátortalanítani.
– Pont ezért az utcán – vágtam rá. Ez is haladás volt, hogy legalább már kérdést intézett hozzám.
Néhány nappal később újra a barátnőivel nézték a hídon – a Miljacka tükröződésében – a folyóval egyként hullámzó képmásukat. Nem vettek észre bennünket.
A piros gyöngysoros lány a híd támfalára könyökölt. Észrevétlenül mögé álltam, visszatartva a szuszogásomat, s hátulról két tenyeremmel betakartam a szemét. A szempillái, mint egy bogár szárnyai, úgy verdesték az ujjaimat. A homlokán a bőr nyirkossá vált. Nem ijedt meg, talán várt. Lassan felegyenesedett, kezét az enyémre helyezte, és végigtapogatta a kézfejemet egészen a csuklómig. Amikor megfordult és meglátott, újra eljátszotta az idegent, de a szája sarkában felvillant a már ismerős mosoly. Akkor tudtam, ebben a csatában végre van esélyem. Gondoltam lesz, ami lesz, meghívom egy esti sétára. Bár nem adott határozott választ, biztos voltam benne, hogy eljön.
Sokáig vártam az elhagyatott evangélikus templom központi kupolás épülete előtt, amely az egyetemtől nem messze, a folyó túloldalán nyúlt el hosszan. Megborzongtam a hűvösödő levegőre, ahogy a hegy mögött lebukott a nap, aztán valamelyik dzsámiban megszólalt a müezzin. Addigra már jönnie kellett volna. Még elszívtam egy cigarettát, aztán a csikket elnyomtam egy fa tövében.
Már egy egész épülettömböt elhagytam, amikor a hátam mögül ütemes tűsarok kopogást hallottam az aszfalton. Reméltem, hogy ő az, mégsem fordultam hátra. Aztán felgyorsult a hang, és amikor utolért, valaki befogta a szememet. Amikor megéreztem az édes illatot a hídról, akkor már tudtam, hogy ő az, és hogy a mi kétszemélyes játszmánk kezdetét vette.
Sétáltunk egy darabon a Miljacka partján. Úgy beszélgettünk, mint akik száz éve ismerik egymást. Aztán leültünk a házsor előtti növényeket szegélyező betonpárkányra, és cigarettára gyújtottunk. Tekintetünkkel követtük a felszálló füstöt, a sarlóalakú holdat, de még nem voltunk olyan viszonyban, hogy a besötétedő égbolt alatt nyüszítve ugassuk a csillagokat, mint azt lázadó fiatalként akkoriban csapatostul is elkövettük, ha arra járt a policija. Tettük is, mert az nem volt büntethető cselekedet.
A betonpárkányon ülve néha elakadt a beszéd, olyankor bámultuk a túlsó parton a város lassacskán kigyúló fényeit egészen a folyó kanyarulatától a másik irányba, ameddig a szemünk ellátott. Aztán a megismerkedésünkön nevetgéltünk. Ő egyszer csak kilépett a cipőjéből, átfutott az úton, és leereszkedett a fűvel benőtt meredek folyóparton. Olyan gyorsan eltűnt a szemem elől, hogy mire leértem, azt hittem, belefulladt a vízbe. Habár a folyót bármikor keresztül lehet szelni úgy, hogy az ember hónalja száraz marad.
A vízben egyszerre tükröződött az utcai lámpák és a hold. A piros gyöngysoros lány a folyóban állva, a híd lába mögül tűnt elő, ahogy meglebbenő ruhája kiviláglott a homályban. Ahogy felé léptem, megcsúszott a lába, és elveszítette az egyensúlyát. Épp, hogy elkaptam a karját. A térdig érő hideg vízben a nadrágom szára már a combom közepéig vagy még feljebb is vizes lett. Anyám azt mondta volna, hogy öntudatlan, bevizelt hajléktalannak nézek ki.
Ha engem így lát, elképed és kudarcot vall a nevelési elveit illetően. De nem akartam, hogy azon eméssze magát, ehhez mit szólnának otthon az ismerőseink. Rólam nem csak a mama tudott majdnem mindent, hanem úgy nézett ki, hogy mindenki, aki rajta keresztül ismert Szabadkán. A naponta érkező aggódó kérdésekkel tűzdelt levelek utolsó sora gyakran így nézett ki: „Sokszor csókol és ölel téged: Mama, Matora (a nagyanyám) Pápá (az apai dédanyám), Kidža (a szomszéd lány) és új párja Bogi (Gradimir Bogojevac a Spartak futball klub támadója), Longoék, a Stipe hentes, a borbély (a ház melletti üzletből), Duka bácsi (a postás), és még sokan mások”. Mindenki, akivel anyám aznap találkozott. De ezt a történetet nem mesélte volna el nekik…
A lány szótlanul állt velem szemben. Az ő ruhaalja is vizes volt, a hajtincsein is megcsillant néhány csepp, ami akkor csapódhatott rá, amikor megcsúszott.
– Mit nézel rajtam? – kérdeztem.
– Összetörtem volna magam az éles köveken – válaszolta, és hideg ajkával váratlanul megcsókolt. Én meg vissza, és ő hagyta. Azután nyújtotta csak a kezét bemutatkozásra.
– Meda – mondta elnyújtva, mintha egy álomban járt volna. A neve mézeset jelent, és egy édes érzés volt az, ami első látásra is átsütött belőle, és hónapokig nem hagyott nekem nyugtot.
– Mijo – Jól hangzott az én bunyevác nevem az övé mellett.
Akkor még nem mélyült el a kapcsolatunk, mert nemsokára ott volt a félév vége és a nyár, amit otthon töltöttem. Szabadkán a vasútállomáson Jelica várt.