novella

Fehér Kata: Apám

Kérdeztem, hogy miért lett anyám szíve beteg, mire ő szorosan átölet, és sóhajtozva csak annyit válaszolt, hogy menjek a szobámba, most hagyjam anyámat, néhány hét múlva majd újra együtt fogunk festegetni a konyhaasztalnál.

Gyerekkoromban apám volt a mindenem. Sehol nem éreztem magam olyan jól, mint a közelében. Láttam a barátnőimen, hogy ők az anyjukhoz tartoznak olyan szorosan, mint én hozzá, de nekem ő volt egyszemélyben mindkét szülőm. Anyám meg csak egy szellem. Egy árnyék, sűrű szürke gomolygás, amin képtelen volt áttörni a fény.

Arra az időre, amikor még mi is egy átlagos család voltunk, ahol jobb napok is akadtak, talán még több is, mint rossz, már alig emlékszem. Kicsi voltam, éppen csak iskolás. Előttem van, ahogy az első évnyitóra mentünk. Rajtam sötétkék szoknya és vakítóan fehér blúz, a gallérján madeira csipkével. Imádtam, elegánsnak éreztem benne magamat. Anyám egy virágos nyáriruhát viselt. Közel laktunk az iskolához, gyalog is csak tíz percre. Kényelmesen sétálgattunk a napsütésben, nem az árnyékos oldalon, a kertes házak mellett, hanem ott, ahol kevesebb a kutya, családok élete helyett üzletek sorakoznak. Zöldséges, patyolat, ABC. Ahogy az órás után jobbra kanyarodtunk, már látszott az iskolám kék kerítése. Megilletődötten lépkedtem életem új, izgalmas szakasza felé. Anyám egyik kezével az enyémet fogta, a másikat gömbölyödő pocakján tartotta. Azt a nyarat így töltöttük mi hárman, kéz a kézben. Egyszerre lettem nagy, iskolás, és különleges, nagytestvér. Kiemelkedtem a többi lány közül, akik a babáikat öltöztették és pelenkázták, azzal, hogy hamarosan egy valódi babáról fogok majd ügyesen gondoskodni.

Mire úgy igazán ősz lett, a nappalok fogyatkozni kezdtek, a fagyizók bezártak, a simogató nyári ruháim helyett szorongató kordnadrágot és garbót viseltem, anyám, mint egy zsebkendőt, elvesztette a kistestvéremet. Haragudtam rá, amiért ilyen ügyetlen volt, és lerombolta az álmaimat. Csak később fogtam fel, hogy az ő álmai is odavesztek, mindörökre. Nem kezdett el azonnal inni. Eltöltött előtte egy kis időt az ágyban fekve sírással, és a narancssárgára festett fal meredt bámulásával. Apám azt mondta, anyám testének most sok pihenésre, a szívének pedig nyugalomra van szüksége ahhoz hogy meggyógyuljon. Kérdeztem, hogy miért lett anyám szíve beteg, mire ő szorosan átölet, és sóhajtozva csak annyit válaszolt, hogy menjek a szobámba, most hagyjam anyámat, néhány hét múlva majd újra együtt fogunk festegetni a konyhaasztalnál. Anyámból azonban a testvéremmel együtt az életkedv is távozott. Apám visszafogott, finom, nagyanyám parancsoló stílusában győzködte, hogy álljon talpra, törődjön magával és az életben maradt kislányával, de a szavaik lepattantak róla, mint a falról. A félév vége után ugyan újra elkezdett tanítani, reggelente megint kézen fogva mentünk az iskolába, de jobbára csak annyit szólt hozzám, hogy siessek, nehogy elkéssünk. Többé már nem kérdezte meg, hogy érzem magam, mi van a barátnőimmel, mit szoktunk játszani, azt, hogy mi jár a szép fürtös fejemben. Nem varrt újakat a kinőtt virágos ruháim helyett, amikben borús napokon is tavasztündérnek éreztem magamat, azt hordtam, amit az énektanár selejtezett ki a lányai szekrényéből. Délutánonként együtt indultunk haza, mindig útba ejtve a kisboltot, ahonnan nem távoztunk úgy, hogy ne csörögtek volna az üvegek a szatyrában.

Az alkohol kezdetben nyomokban felvillantotta eltemetett énjét, de csak azért, hogy aztán végérvényesen kihasítsa belőle annak minden maradékát. Kissé elmélázva ugyan, de újra leült velem kártyázni, számolatlanul játszottuk egymás után a Fekete Péter köröket, néha főzött, olykor el is mosolyodott, esténként betakart az ágyban, sóhajtozva átölelt, de nem mesélt, nem énekelt, nem feküdt be mellém, hogy szorosan egymáshoz préselődhessünk, mint a szűkösségben szögletesre duzzadt borsószemek, amiket azelőtt együtt pergettünk ki sötétzöld héjukból. Sokszor voltunk kettesben, apám, amint anyám állapota sikeresen megtévesztette a javulás látszatával, belevetette magát a saját világába. Korán elment, és olyan későn jött haza, hogy előfordult, addigra elaludtam. Hiába kérleltem, hogy legyen többet otthon, válaszul csak odaköltöztette a munkáját a konyhaasztalra. Órákon át bogarászta a koszos viaszosvásznon szétterülő, számokkal teleírt papírlepedőit. Aztán lement az uszodába. Hetente négyszer. A gimnázium és az egyetem alatt végig vízilabdázott, de amint megismerte anyámat, szinte minden más iránt elveszítette az érdeklődését. Azt mondta, együtt akarták tölteni az idejüket, jelentőségüket vesztette mindaz, ami anyám nélkül történt. Harmincnégy évesen beállt az öregfiúk csapatába edzeni.

Hétvégente aztán jöttek a meccsek, nyaranta a táborok, bajnokságok. Mindenhova egyedül ment. Anyám a saját baráti társaságában sem volt hajlandó megjelenni, nemhogy idegenek között. Nekem otthon kellett maradnom. Életemnek ez a szakasza azzal telt, hogy vártam haza apámat. Vártam, hogy odabújhassak hozzá, biztonságot adó karjaival átöleljen, rám mosolyogjon és azt mondja nekem, hercegnőm.

Apám először azután ment el, hogy anyám nem sokkal a pszichiátriai kezelése után visszaesett. Látott valami filmet egy kétgyerekes alkoholista anyáról, és annyira kétségbeesett tőle, hogy kétnapi sírás után önként jelentkezett elvonóra. Jól jártam, hogy amíg anyámat próbálták újraindítani, mint egy használhatatlan, lefagyott számítógépet, végig apámmal lehettem. Iskola után elmentünk a parkba, megtanított végre görkorizni, eltöltöttünk pár napot a nagyszüleimnél, esténként nézhettem vele a híradót és nem kellett bemennem a szobámba, minden másnap sajtostésztát ettünk, és megvette nekem a cipőt, amit már rég kinéztem, de anyám szerint csak felesleges pénzkidobás lett volna. Aztán hazajött anyám, és úgy kétheti látványos vezeklés után újra koccintott magával a saját egészségére. Egyik este apám lement az uszodába, és egyszerűen nem jött haza. Anyám már szolidan horkolt, amikor én még mindig fürkésztem a sötétet és vártam a jól ismert kulcs csörrenését, a zár kattanását. Végül belealudtam a várakozásba. Kora reggel apám hívása ébresztett. Azt ígérte, amint talál egy lakást kettőnknek, visszajön értem és kiment anyám mellől. Akkor egyszer mondta ki egyedül, hogy az életünk élhetetlen. Anyám aznap nem ment be dolgozni, és már a délelőtt folyamán kiüthette magát, mert mire hazaértem magzatpózban hevert a konyha padlóján. Hátát a barna szekrényajtónak döntve, fejét hátra biccentve, nyitott szájjal aludt a jobb napokat is látott járólapon. Arra gondoltam, ha meghalt, apámnak nem kell lakást keresnie. Mentőt akartam hívni, de közelebbről nézve láttam, hogyan emelkedik és süllyed a mellkasa kinyúlt halványlila pólója alatt, ezért csak betakartam a barna kockás pokróccal, amit az előszobában tartottunk. Apám ezt szokta ráteríteni a kocsi hátsó ülésére, amikor telepakolta valamivel. Másnap megerősített szívvel jelent meg az iskolában, ahonnan hazaküldték. Végleg. Apám a hír hallatán visszajött. Nem mondott semmit, mindannyian újra úgy tettünk, mintha mi sem történt volna, és az egyetlen gondunk az lenne, hogy anyám elveszítette az állását.

Másodszorra öt éve novemberben ment el. Csonttá aszalódva vitte el a hasnyálmirigyrák. Anyám ivott és apám halt bele. Akkor voltam tizenhét. Lacival már fél éve együtt voltunk, adta magát, hogy hozzá költözöm. Tizedik éve kamionozott, jó fizetése volt, ki tudtuk húzni belőle ketten, amíg leérettségiztem. Nagyanyám lesütött szemmel szokta mondogatni, hogy apámra emlékezteti. Nem árultam el neki, hogy engem is.

1 comment

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: