Koroknai Kristóf még a hatvanas évek elején vette át apjától a tokaji szőlőbirtokot. Az apja az ő apjától, az meg az ő apjától. A birtokhoz egy bőrfedeles, kopott könyv is járt, aminek csupán az első oldalakon elhalványult kék tintái emlékeztek arra, mikor és ki írta bele először a család szőlőtermesztési emlékeit és megfigyeléseit.
A negyedik oldalon ezernyolcszáznyolcvanhét május harmadikai dátummal és igen cikormányos kézírással ez állt:
„A májusi fagyok ellen vasdézsákba raktunk tüzet, minden sor közé nyócat, és íjjel nyóctól őrizettük a tőkéket viradtig.”
Vagy húsz év elketyegett, és Kristóf a kilencvenes évek változásai után útnak indult Európa nagy szőlőtermesztő vidékeire. Heteket töltött Bordeaux-ban, Provence-Alpes-Côte d’Azur tartományban és az olasz Montalcinóban. Az akkori években a német turisták hagytak neki ott annyi márkát, amivel ezekre az utakra könnyedén áldozhatott. Kintről aztán hozta a nemzedékek tudását, és bátran tovább is adta azt.
Kristóféknak egy lányuk és egy fiuk született. Ágnes ügyvédként diplomázott, s értett ugyan a jó borokhoz, de nem dolgozott a gazdaságban. Tibor viszont a vérében hordozta a bor és a föld szeretetét. Imádta a napfényt és annak szőlőérlelő erejét, tisztelte a szorgalmas munkát, és örült, ahogy a bor odakerül az asztalra egy pirosra sült oldalas mellé. Még fogadót is nyitott a pincék tetején, ahol maga köszöntötte a vendégeket, és maga zárta az ajtót utánuk. A két Koroknai, apja és fia jól megértették egymást. Az öregnek a fiú a zamatok és az illatok arányainak meglelésében segített, mert az a sajátját már nem találta. A fiú pedig az apja tanácsát kérte, melyik borral induljon az éves borversenyen.
Kristóf még így, hetvenkét évesen is erőt érzett magában, hogy bármikor végigsétáljon a birtokain, vagy autóba üljön és elvezessen a horvát Pelješacra az éves borászati minősítésre. Bár ősz szakállal, hajlott háttal törékeny öregúrnak tűnt, de ha a gazdaság négy méteres mustgyűjtő tartályára kellett felmásznia egy igencsak szűk létrán, a húszéves ifjoncokat is leelőzte.
Az öreg már tizenöt éve egyedül élt, feleségét a rák vitte el néhány éve. Abban az egykori két évben, mikor a feleségét ápolta, kevesebbet foglalkozott a gazdasággal, de a temetés után még annál is többet járt a földeken, mint korábban. Gyakran ott is töltötte a nyári éjszakákat. Házikót építtetett a legdélebbi sorok tövében, egyetlen kis szobával. Berendezte az apjától örökölt bútoraival, és amikorra a tornácon a párás nyári éjszaka a kiürült borospoharára is ráterpeszkedett, addigra ő is álomba merült felesége fotóival a kezében.
Kétezertizenkilenc a bortermelésben jó évnek ígérkezett. Kiváló évjáratnak mondták a szakemberek. A napfényes órák száma már áprilisig jóval magasabb volt, mint korábban valaha. Azzal számolt mindenki, hogy a késői érésű fajták is gazdagon beérnek, nagy lesz a must cukortartalma, a vörösbor kékszőlői pedig gazdagok lesznek színanyagokban. Tibor a korszerű technikákat, a műholdak előrejelzéseit is bevonta a munkákba. Okkal indultak apjával bizakodóan az évnek.
Május első napjaiban jártak, amikor hidegebbre fordultak az esték. Ugyan a műszerek nem jelezték, de Kristóf megérezte öreg ízületeiben, és felhívta a fiát: éjjel fagyni fog. Tibor már egy óra múlva a földeket járta, és harminc munkással bekészítették a sorok közé a fém vödröket, megrakva néhány petróleummal átitatott fahasábbal. Sötétedésre az apja is kiért, három helyen is megmérte a hőmérsékletet, és azt mondta: kezdjük. Az első sort ők ketten járták végig, és sorra gyújtották be a vödröket. Néhány perc múlva a tokaji hegyoldal világossá vált, és látni lehetett mind a harminc embert, ahogy haladnak sorról sorra. A két Koroknai leült a domb tetején, és vártak. Tibor néha körbejárta a tőkéket, majd visszaérve nem szólt, csak összenéztek. Apja vállára tette a kezét, nyugtatván az öreget, és közben imádkozott, ne vesszen kárba az év termése, hogy kifizethesse majd ősszel a munkásokat, és a fogadóban is sok évig legyen emlékezetes a tizenkilences bor.
Csak ültek és vártak.
Lassan virradt meg, és a fagy még reggel sem kímélte sem a tőkéket, sem a munkásokat. Kilenc lehetett, amikor eloltották a tüzeket és a munkások aludni tértek. Apa és fia nem ment haza, végigjárták mind a százhuszonegy sort, s közben a zöld hajtásokat szemlélték.
– Menjünk! – mondta az apa. – Majd két nap múlva meglátjuk. És bízzunk Istenben és az ő segítségében! És az erős szőlőnkben!
Harmadnapra újra együtt voltak a földeken, Tibor pedig örömmel nyugtázta: Isten segített!
A fagyok elköszöntek, egészen őszig más tájakon uralták az éjszakákat és a nappalokat. A szőlő pedig örömmel szívott magába minden egyes napsütéses percet. Valóban gazdag termés ígérkezett.
Tibor volt a család marketingese, ahogy divatosan mondták. Ő vette fel a kapcsolatot keleti országokkal, ő szervezte a borok kivitelét, és ő nevezte be a legjobbakat a borversenyre. Rákészült a kettőezer-tizenkilencesre is, már a címkéket is megterveztette: egy helyi festőművésszel az apja kis házát rajzoltatta meg, háttérben a ködös tokaji szőlőtáblával meg a több száz fagyűző mécsessel.
Már június első napjaiban jártak, amikor levél érkezett Koroknai Kristóf és fia címzéssel az agrárminisztériumból. Tibor volt csak otthon, ő vette át, aztán kibontotta, majd lassan visszaült az asztalhoz, ahogy sorról sorra olvasta. A levél szerint az állami felvásárló egyetlen szem szőlőjükre sem tart igényt az idén. A túlkínálatra hivatkoztak, és hogy februárban készletfelmérés történt az országban, és annyi bor van a magyar pincékben, amit évekig sem tudnak eladni. Helyette felkínáltak egy csekélyke összeget, uniós kárpótlásként, ha legkésőbb június végéig a szőlőfürtöket levágják, és a tőke alá dobják. Zöldszüret, ahogy mondták – minden borász bánatára. Tibor végighaladt a levélen, majd azonnal telefonált a hegyközségi elnöknek.
– Minden gazda megkapta a levelet, nem csak ti – válaszolta az elnök. – Csak a megbízhatóktól veszik át a szőlőt. Meg ők kapnak támogatást a palackozásra is.
– Megbízhatók? És mi alapján és ki döntötte el ezt? – emelte fel a hangját Tibor.
– Tibikém, tudod, hogy megy ez. Ti mindig csak a szőlővel foglalkoztatok. Manapság tájékozottnak kell lennünk a kapcsolati rendszerekben is. Vedd úgy, mintha a jég verte volna le a tőkékről. Így még egy kis lóvé is jön belőle.
– Nem terítem a földre mások gyönyörére! – vágta zsebre a telefont Tibor.
Az apját a kis háznál találta. Porzott az út, ahogy megállt a Vitarával. A levelet az apja kezébe nyomta, és a tornác lépcsőjére roskadt:
– Zöldszüret.
– Azt a büdös anyjukat! – csapott a tornác korlátjára az öreg.
– Holnap összeülünk. Mind.
– Mind kik?
– Akik megkaptuk a levelet. Még van két-három hetünk, valamit hátha tehetünk.
Másnap Tibor fogadójának pincéjében összeültek a környékbeli szőlőtermelők, úgy huszonnéhányan. Szinte egyszerre érkeztek, és sorra tették ki az asztalra, ki milyen levelet kapott. Csak a címzésben tért el a szöveg, meg a birtok nagyságától függő összegben.
– Hát ezt is megértük! – kezdte egy ősz hajú, szemüveges, hatvanas éveiben járó gazda. – Ezért dolgoztunk? Megint a nyugati kapitalistákat segítjük!
– Túlkínálat! – pattant fel egy magas, fekete hajú fickó, és összegyűrte a levelét. – Az olasz hamisítványok! Meg hogy kevesebb az átlag borfogyasztás? Ha nincs megfelelő szabályozás a gazdaságban, akkor ide jutunk. És ez lenne a megoldás? Dobjam a szőlőmet a földre? Mit mondok a fiamnak, ha meglátja? Soha nem fog itt dolgozni!
– Majd elmegy politikusnak. Ott hamarabb meggazdagodik! – nézett fel a pohara mellől egy barna, alacsony férfi.
Tibor állította le a vitát:
– Fogjunk össze! Menjünk fel a Parlament elé, és mondjuk el, hogy máshogyan is lehet. Eljönnétek velem?
Mind igent mondtak, kitűztek egy napot, majd telefonálgatni kezdtek az ország boros szegleteibe. Borászokat hívtak Pestre a Kossuth térre.
Még a második telefont sem intézték, amikor az egyik felszolgáló lejött Tiborért.
– Egy fontos úr keresi, már bekísértem az irodájába – mondta.
Tibor az egyik önkormányzati képviselőt, egykori osztálytársát találta ott. A képviselő a falon lévő okleveleket nézte éppen.
– Csontos Bandi! De régen láttalak! – nyújtotta feléje Tibor a kezét.
– Szépek ezek mind itt a falon. Tibikém, hány éve is termesztitek a szőlőt?
– Megszámlálhatatlan.
– Na, akkor jól figyelj! Én tudok neked segíteni, hogy ez így is maradjon. – A képviselő átsétált a másik falhoz, a korábbi évek dicsőségeit és a megfakult, fekete-fehér fotókat nézte, majd folytatta. – Hallottam erről a mai szervezkedésről. Hogy ide gyűltök. Nem tudom, mit akartok majd, de nem jó ez így nekünk.
– Zöldszüret – válaszolt Tibor.
– Fogadd el, kérlek! Segítek neked, és akkor jövőre te is közéjük tartozhatsz.
– Kik közé?
– A megbízhatók közé.
Tibor olyan mereven állt, mint tőkéi a dombokon. Lassan, hosszú szünet után tudott csak megszólalni:
– Ha a fagynak nem adtam oda a szőlőmet, akkor nektek sem fogom! – és a kapuig húzta ki vállon fogva a vendégét.
A Parlament előtti tüntetés úgy zajlott le, mint Tibor gyerekkorában a tábori zászlófelvonás. Mindenki mikrofon elé állt, és elmondta, amit gondolt. A Parlamentből két öltönyös alak jött ki a gazdákhoz, hajlongtak, kezet fogtak velük, aztán este hatkor már mindenki a maga pincéjében ült a bor melletti magányban.
– Azt hitted, majd beijednek? – húzódott Tibor mellé az apja. – Az én időmben egy-két láda bor elég volt, hogy olyanokat elhallgattassunk, akik nem értettek a szőlőhöz. És mi magunk, akik ebben élünk, mi hoztuk meg a döntéseket – mondta, és közben ő is öntött magának a borból. – Elővettél egy hetvenkettest? – belekóstolt, és várt még néhány percet. – Akkor születtél. De jó év is volt! Anyáddal együtt vártunk téged és az első palackot a soron. – Nagyot sóhajtott az öreg Koroknai, és folytatta:
– Akkor még minden más volt. Csak tettük a dolgunkat, és eladtuk a bort. Nem kellett masina, ami megjósolja az időjárást. És nem kellett okoskodni, hol és mit mondj. Elég volt a család nagykönyve, és minden ment a maga útján.
– Más világ van – nézett fel Tibor. – Más – folytatta alig hallhatóan. – Nem tudunk mást tenni. És ha most megtesszük, talán jövőre…
– Nem tesszük meg! – kiáltott közbe az apja. – Ha megteszed, azzal nem csak a szőlőnket, engem is megölsz.
Maradtak még egy félórát, szótlanul, szédelgően, mámorosan, keserű ízzel a szájukban.
Két hét múlva újabb levél figyelmeztette a gazdákat a közelgő dátumra. Többen már megtették, a tőkék alá vágták a szőlőt, és a kanyargó tokaji dombokon sorra hervadtak a halálra ítélt zöld fürtök. Tiborék levele is megjött, de ennek a levélnek az aljára Csontos képviselő emlékeztetőt is írt saját kezűleg: Tisztelettel és azzal a reménnyel, hogy elfogadod az ajánlatunkat. Csontos András.
Másnap Tibor megírta a válaszlevelet, hogy nem csinál zöldszüretet semmi pénzért. A munkákat pedig, ahogy napokkal korábban megkezdték, úgy folytatták a földeken.
Miközben Tiboréknál minden ment a maga megszokott módján, addig a vidéken közel négyezer hektáron félmillió mázsa szőlőt vágtak a gazdák érés előtt a földjeikre. A kártalanítás lassan megindult, noha a kifizetéseket eltolták októberre, utána novemberre. Volt, aki meghirdette a földjét és áron alul eladta, és volt, aki a következő év gazdag termésében reménykedett. Úgy hallották a gazdák, a szilvát és az almát termesztők is hasonlóan jártak.
Július elején Tiborék újabb levelet kaptak, már a harmadikat. A levél elején némi rosszallását fejezte ki a minisztérium, hogy nem éltek a felajánlott lehetőséggel, ám egy újabb segítséget kínáltak:
Egy hét haladékot kapnak, és ha akkorra sem történik meg a területükön a zöldszüret, akkor a gazdaságos szabályozás érdekében kezdjék meg augusztus végéig a borászati termékeik krízislepárlását.
Ez a minisztérium újabb kezdeményezése volt, amivel a borok piacát látszólag segítenék, valójában Koroknaiék borát kivezetnék a csatornákba.
Tibor egyből az apjához ment, akit a fogadóban talált. Az apja épp turistáknak mesélt a borok cukortartalmáról meg a napsütésről. Azok belekóstoltak a borba, és nagyokat bólogattak az öreg szavaihoz.
Tibor lehívta a pincébe az apját, és megmutatta neki a levelet.
– Itt mindenki gyáva! – förmedt rá az öreg. – Nyugaton ennél kisebb dolgokért is megküzdenek a gazdák. Traktorokkal vonulnak fel, ha kell, akár naponta. Itt meg belenyugszanak abba, hogy így is jó, és hogy lehetne rosszabb is. Kár, hogy én már öreg vagyok a forradalmárszerepre.
– Olyan ellen nem kell küzdeni, ami hozhat jót is. Ha most lecsonkítjuk a szőlőt, még akkor is lesz annyink, amiből kifizethetjük a munkásokat.
– Ez nem a pénzről szól, fiam! Arról szól, amit szeretsz: a szőlőről, a földről, a napfényről, a fagyokról… a szabadságról. Hogy ne mások mondják meg, mit tegyél, mert ha nem azt teszed, pórul jársz. Nem engedem, hogy beadd a derekad! – csapott az asztalra az öreg, majd felrohant, ki a nyári éjszakába. Az utolsó, nyitott trezorból még kivett egy kadarkát, és késő reggelig magára zárta a kis ház ajtaját.
Másnap délelőtt Tibor a földeken dolgozott, amikor egy fekete autó állt meg az apja háza előtt. Két magas, öltönyös úr állt szállt ki, és egyből a kis házhoz igyekeztek. Tibor a domb közepéről látta, amint az ajtón dörömbölnek, és máris lerohant hozzájuk. Az apja nem nyitott ajtót, talán a kadarka altatta még. Mire Tibor leért, a két férfi már visszaült az autóba.
– Legközelebb rárúgjuk az ajtót a vén gebére! – kiáltotta ki az egyik férfi az autó ablakából, miközben kifaroltak a kis ház mellől. A porfelhőben Tibor még a rendszámot sem tudta leolvasni.
– Ezt csinálják – mondta Tibor szomszédja, aki átjött este, amikor híre szaladt az öltönyös látogatóknak. – Én ezekkel nem harcolok. Van két gyerekem, családom. Amit adnak, elfogadom, aztán csókviszlát. Nagyapámnak még ennyit sem adtak. Azt mondták, kell a téeszbe, és másnapra már egy tenyérnyi földje sem volt.
– Most még ennyi – szállt vitába Tibor. – Aztán jövőre üsd ki a tőkéket, utána meg ki tudja. Majd akár az életedet is elvehetik – mondta, és már maga sem tudta, hogy ő beszél, vagy az apja szólogat belőle.
Még vagy egy órát vitatkoztak. Ezután Tibor az apjához indult, nem akarta tovább egyedül hagyni az öreget.
A Vitara azonban nem indult. Tibor kinyitotta a motorháztetőt, és ekkor egy hang szólította meg a sötétből. Csontos képviselő volt az.
– Úgyis mi nyerünk – mondta. – Ha akadékoskodsz, elveszik az egész földedet. Majd jön egy adóellenőrzés, és semmid nem marad. Tudod, mennyien jártak már így? Mind visszasírnák, ha most még a te helyedben lennének. Már máshogyan döntenének, az biztos.
– Takarodj! – csapta le a motorháztetőt Tibor.
– Ugyan már! Ez egy jó föld. Nem véletlenül terem annyi jó bor itt. Sokan pályáznak rá. Ismered a farkasokat, megjelölik a területüket. Na, hát a te szőlődet elég sokan megjelölték már. Idő kérdése, mikor veszíted el. És apád? Gondolj rá is! Ha elveszíted a család szőlőit, abba apád belehal.
Egyre hevesebben beszélt, majd hirtelen elkapta Tibor vállát és a földre lökte, majd a fülébe üvöltötte:
– Meghal az öreg! Érted? Vagy így, vagy úgy. – Majd felállt, de még Tibor felé ordította: – Ne játssz a tűzzel, legyen eszed, te faszkalap! – és elhajtott a sötétben.
Tibor otthagyta a Vitarát, alig öt perc alatt elfutott a kis házig. Dörömbölt, ordítozott, az apja rémülten nyitott ajtót.
– Nem kockáztatok semmit! – mondta zaklatottan Tibor. – Mondhatod, hogy gyáva fráter vagyok, nem érdekel. Ha kell, kiütöm a tőkéket is, csak hagyjanak.
Üvöltött vagy sírt, az apja sem tudta volna megmondani. Tibor felkapta a kályha melletti farakásban megbújó fejszét, és kirohant vele az első sorra. Ahogy érte a szőlőt, lecsapott a fejszével, és közben ordított, szidta a képviselőt, a parlamentet, és csak lendült a karja, tőkéről tőkére haladva. A zöld levelek, a hajtások és a fürtök fröcsögve-recsegve csapódtak szét.
Már a negyedik tőkénél járt, amikor apja utolérte, és megpróbálta lefogni a fiát.
– Ne tedd, hagyd abba! – kérlelte sírva, jajgatva, majd térdre borult. Leroskadt mellé a fia is. Egymás nyakába borultak, úgy maradtak egy kis időre, majd amikor Tibor lenyugodott, visszasétáltak a házhoz, és leültek a tornácra. Együtt nézték az egyenes sorokat, ahogy az éjjeli holdfény megvilágítja őket. Tréfát űzött vajon velük a hold, hogy mindketten úgy látták, a fagyűző dézsák világítanak a sorok között? Addig nézték a fényeket, míg nem virradni kezdett.
Hajnalban aztán összeszedték magukat. Mindketten úgy érezték, mintha több üvegnyi bor után lettek volna, pedig ezúttal egyetlen kortyot sem ittak. Szédültek, kicsit támolyogtak is, mintha részegek lennének, már hajnalban. Pár perc múlva azonban már az első tőkék között lépkedtek, és mire kiértek a munkások, azok az esti csatából már alig láttak valamit. Majd az őzekre fogjuk, mondta apa és fia egymásnak.
Tibor visszament az irodájába. Sokáig csak állt és nézte a falon a család fotóit. A nagyapát, az apját, a munkásokat, a nagy hordókat. A színes fotók is elhalványultak már a délutánonként beszűrődő napsütéstől. Majd az asztalhoz lépett, és megírta a második levelét a minisztériumnak, amiben jelezte, hogy a krízislepárlásban sem vesz részt, és előre szól, hogy más hasonló tervei sincsenek. Ő hisz a jó magyar szőlőben, hiszi, hogy képes lesz eladni a borát. Aztán behívta a titkárnőjét, diktált néhány angol nyelvű levelet, és szétküldte Japánba és Kínába. Vett két repülőjegyet, magához vett néhány üveggel a legjobbakból, és délután már úton volt apa és fia Japánba a leghíresebb borfelvásárlókhoz.
Mijazaki prefektúrában kezdték az üzleti útjukat. A japánok különösen az édes borokat szeretik, így a tokaji bor hallatán nyitott ajtók és elismert szomeliék várták őket. Kristóf elmesélte, hogyan védték meg májusban a szőlőjüket, miképp szüreteltek, hogyan palackoztak, és mivégre vannak éppen Japánban.
A borkereskedők aláírták az első szerződéseket. Aztán a többit is.
Apa és fia két hét alatt az összes borukat eladták.
Karácsony volt, kétezertizenkilenc hideg karácsonya. Együtt ünnepelt a Koroknai család a nagy házban. Az öreg és két gyermeke, Ágnes a férjével, és Tibor, új feleségével, Asamival. Az asztalon néhány friss bor várakozott a kóstolásra. Mindnek különleges volt a címkéje: a tokaji domboldal, a kis házzal, a sorok között világító megannyi dézsával. Ha valakinek jó szeme volt, ő láthatta csak meg, hogy az első sor néhány tőkéjéről leették az őzek a leveleket.