novella

Nagy Kriszta: Szavak

Már nincs tű. Valami műanyag vacak van helyette. A többiek feladták. Feladtak. Óvatosan próbálom behúzni a kezemet a paplan alá. Nem sikerül. Megszán és betakarja. Nem mosolyog, de az arca már nem olyan merev. Talán az enyém sem.

Nem mozdulok. Megkövültem vagy megfagytam. A nyakamig húzott paplan alól csak a jobb kezem lóg ki.  Tű fölött ragtapasz. A plafont nézem tegnap óta. Végtelen ideje. A világ fekete és fehér. Meg szürke, mint a plafon. Nem mozdulok. Ha kérdeznek, nem válaszolok. Nem tudják, hogy ki vagyok. Azonosnak vélnek a plasztikkártyáimmal, de azok nem én vagyok. Ki vagyok? Én nem vagyok.

Aludnék, de nem csukom le a szemem. Nem félek. Nincs hozzá kedvem. Nincs hozzá erőm.

Arcok hajolnak fölém. Ismeretlenek bámulnak fontoskodva a képembe. Azt hiszik, akkor majd válaszolok. Tévednek. Nem értenek. Nem érdekel. Nincs mit mondanom. Kihúzzák a tűt a karomból. Kezemre húzzák a paplant. Végre nem fázik. Hagyjanak békén. Legyen végre csend. Elfáradtam. Nézem a plafont.

Hallom Veron aggódó hangját. Az őszilés doboz koppan az éjjeliszekrényen. Próbálom mondani, hogy ne haragudjon. Próbálok ránézni.  Képtelen vagyok megmozdulni. Képtelen vagyok megszólalni. Üres vagyok. Nézem a plafont.

Az újabb fehér köpenyes érkezését csak a szemem sarkából látom. Ő is faggatni próbál majd. Igazából mindegy. Ez is.

A fehér köpenyes nem kérdezget. Nem hajol fölém, hogy az arcomba bámuljon. Leül az ágyam szélére. Érzem, ahogy rezdül az ócska matrac, húzódik a paplan. Lecsúszik a kezemről. Megint fázik. Betakarja. Nem mozdul. Néz. Figyel. Nem látom, de tudom, hogy engem néz. Én meg a plafont. Végre nyugalom van.

  • Nem álmos? – Kérdezi és a hangjával együttérzés töri meg a dermedt ürességet.

Nem engedem meg, hogy átjárjon. Biztos tudja, hogy álmos vagyok. Két napja nem alszom.

Most kezdi a vallatást. Ő se különb, mint a többi. Kérdezzen, essünk túl rajta. Úgysem válaszolok. Úgysem értené. Én se értem, hogy mi történt. Na gyerünk, kérdezzen már és hagyjon békén. Nem kérdez. Figyel. Talán a válaszra vár. Talán azt hiszi, hogy majd neki beszélek. Mind azt hiszik. Mind csalódnak. Mind feladják. A szavak meg feszítenek tovább, mint lufit a levegő.

  • Aludnia kellene – mondja csendesen. – A gyógyszer, amit kapott, majd segít.

Kösz szépen. Ez a legegyszerűbb, persze. Üssük ki a hülyét, aztán csak megszólal. Akkor sem fogok. Képtelen vagyok. Arról, amiről nem lehet. Amiről nem szabad.

A fehér köpenyes még mindig néz. Érzem a bőrömön. Kezd zavarni, pedig azt hittem, hogy már soha semmi nem fog. Mit akar ezzel? Úgysem hiszem el, hogy tényleg segíteni akar. Ne áltassuk egymást. Rukkoljon elő végre azokkal a hülye kérdésekkel, aztán húzzon el maga is. Hagyjon magamra. Ahogy mindenki. Ahogy ő is.  Ahogy én is.

  • Súlyos traumán esett át. Azért van itt, mert segítségre van szüksége. A legfontosabb most az, hogy tudjon pihenni, aludni.

A hangja csendes, mély és megnyugtató. Kedvem lenne hinni neki. Már nem hiszek senkinek. Gyerünk doki, kapja elő a varázspálcát, suhintson kettőt és legyen minden úgy, ahogy sosem volt. Ahogy lehetne. Ahogy lennie kellene.

A hallgatása okozta tehetetlenség szúrja a szememet. Égeti. Gyűlölöm, hogy könnyezni kezdek. Gyűlölöm, hogy nem látom a plafont. Gyűlölöm, hogy be kell csuknom a szememet. Harmincegy óra után. Most minden fekete. Megint. Nem akarok gondolkodni. Nem akarok arra gondolni. Miért nem érti ezt senki? Itt van még a fehér köpenyes? A matrac nem mozdult, lépteket se hallottam, úgyhogy itt kell lennie. És biztos engem figyel. Lassan nyitom ki a szemem. Most őt nézem, nem a plafont. Amíg nem faggat, nincs gond. Addig mindegy.

Nem faggat. Nem veszi elő a hülye kis tollát. Nem világít a szemembe. Csak figyel. Ő engem. Én őt. Egészen addig figyel, amíg minden tiltakozásom ellenére el nem alszom.

Reggel nincs tű, nincs infúzió. Reggel tejeskávé van és kifli.

Nem gondolhatták komolyan, hogy megeszem. Nem gondolhatták komolyan, hogy megmozdulok. Komolyan gondolták. Nem nézek rájuk. A plafont nézem. Megint. Ha nem iszom, nem eszem, akkor infúziót kell adniuk, közlik tárgyilagosan. Adjanak. Nekem mindegy. Csak ne faggassanak. Csepegtetik belém az életet. Gondolják ők.

A fehér köpenyes megint leül az ágyam szélére. Óvatosan betakarja a jéghideg, paplanra fektetett kezemet, amelyikbe a tűt szúrták. A paplan az államig húzva. Nézem a plafont.

  • Éjjel aludt, ez jó hír. Kezdtünk aggódni – mondja csendesen.

Kezdtek aggódni? Azok után, hogy három levél nyugtatót mostak ki a gyomromból? Az utolsó pillanatban. Kezdtek aggódni, hogy nem alszom. Hát ez kurva jó. Meglep a düh. Meglep, hogy érzek valamit. Jobb volt, amíg nem éreztem. Hagyjon engem békén ez a fehér köpenyes. De nem hagy. Beszélni kezd. Nem figyelek. Nem akarom hallani, amit mond. A hangja kellemes. A mondandója nem érdekel.

  • Tegnap rám nézett. Nem nézne rám most is? – kérdezi nyugodtan.

Nem. Nem néznék rá. Nem néznék senkire.

A negyedik napon mégis ránézek. A szemébe. Ami kék. Nem fehér, nem fekete, nem szürke, mint napok óta minden. Kék, mint a tenger.

Az ötödik napon elfordítom a fejem. Nem nagyon, épp csak annyira, hogy jobban lássam, ki ez a türelmes fehér köpenyes. Nem értem, hogy mit akar. Nem értem, hogy miért küzd értem, ha én nem akarok magamért.

A hatodik napon megmozdítom a kezem. Akkor, amikor már nagyon fázik. Mert nem takarta be, pedig eddig mindig. Már nincs tű. Valami műanyag vacak van helyette. A többiek feladták. Feladtak. Óvatosan próbálom behúzni a kezemet a paplan alá. Nem sikerül. Megszán és betakarja. Nem mosolyog, de az arca már nem olyan merev. Talán az enyém sem.

A hetedik napon nem jön. Gyűlölöm, hogy csalódott vagyok. Gyűlölöm, hogy hiányzik. Megint a plafont nézem. Megint nem érdekel, hogy fázik-e a kezem.

A nyolcadik nap bukkan fel újra. A nyolcadik nap megint ott kezdjük, ahol az elsőn. Nem akarok ránézni. Nem akarok megmozdulni. Nem akarok semmit, csak nyugalmat. De ez a fehér köpenyes nem hagy nyugton. Megint beszélni kezd. Megint nem kérdez. Pedig, ha kérdezne, az arcába fröcskölném az igazságot. Kihánynám magamból az évtizedig nyelt bántásokat, megalázást. Ha tudná, ő is cserben hagyna. Ha tudná, nem jönne többet. Ha nem jönne többet, én is feladnám. Úgyhogy hallgatok tovább. Mélyebben, mint korábban.

A harmadik héten kezdünk beszélgetni. Magáz. Évek óta nem beszélgettem senkivel, aki magázott volna. Ha magáz, távolságot tart. A távolság gondolata tetszik.

Nem hiszem el, hogy ez a fehér köpenyes nem fog bántani, mégis beszélni kezdek. Múlt héten felültem. A paplan és a térdem az államig húzva. Tegnap délben ettem is. Nem mondta, hogy egyek. Azt mondta, hogy gyorsabban gyógyulnék, ha nemcsak az infúziót kapnám. Gyorsabban. Gyógyulnék. Gyógyulnék? Még mindig hisz benne. Hisz bennem. Én még mindig nem. Neki próbálom elhinni. Nem tudom, hogy miért. Úgyhogy beszélünk.  És végre elmondom, hogy mi történt.

Hogy beteg. Hogy szeretett. Hogy ellökött. Hogy megcsalt. Többször is. Aztán visszajött. És akkor minden olyan jó volt. Akkor el tudtam hinni, hogy most máshogy lesz. Hogy tényleg csak engem szeret. Úgy igazán. Hogy mellettem van biztonságban. Hogy én úgy szeretem őt, ahogy senki. Ahogy az anyja se. Azt mondogatta, hogy hálás és boldog. Hinni akartam, hogy én is lehetek boldog. Mellette. Vele. Majd most. Most tényleg más lesz. Sosem lett.

Egyik este azt mondta, hogy vége. Megint. Utoljára.

Azon az estén maradt nyitva először a szemem. Azon az estén kezdtem bámulni a plafont miután bevettem az előző héten felírt újabb adag nyugtatókat. Azon az estén hívott fel Veron, hogy hogy vagyok. Azon az estén hívta a mentőket, mert hallotta, hogy baj van. Még meg sem köszöntem neki. Sokáig nem is akartam. Már azt hiszem, hogy igen. Kétnaponta bejön. Kétnaponta ül az alacsony, fehér, műbőr széken. Kétnaponta nem kéri számon, hogy mit tettem. Két naponta erőt próbál önteni belém. Két naponta nem merem megkérdezni, hogy tud-e valamit Mátéról.

A fehér köpenyes se ítél el. Megdöbbentő dolgokat mond helyette. Bántalmazó kapcsolat. Trauma. Amit én szenvedtem el. Én voltam az áldozat. De már nem kell annak lennem. Tud segíteni. Ha akarom. Akarom?

Kimegy és magamra hagy a szavakkal, amik pattognak a fejemben, mint a gumilabda. Bántalmazó kapcsolat. Trauma.

Először nem is értem, hogy mire gondol. Lassan teszem fel a doki szemüvegét. Lassan nézek ezen keresztül a történtekre. Lassan veszem észre, hogy igaza lehet. Mégis képtelen vagyok elhinni. Próbálom nézni a plafont, de csak a képeket látom. Amikor bántott. Tamás megmondta, hogy bántani fog, mert bántania kell. Mégis érzem, hogy a dokinak igaza lehet.

A megalázottság lassan fordul dühbe. Haragszom. Magamra. Amiért nem gondolkodtam. Híres logikám és Mensa tagságom ellenére semmit sem vettem észre. Vakon hittem Tamásnak. És nem sokon múlt, hogy emiatt végleg befejezzem. Legszívesebben kirohannék a kórházból. A világból. De megmozdulni is képtelen vagyok. Kővé dermedten ülök. Térdem és a paplan az államig húzva.

Délután lefektetnek. A fejüket csóválják. Bekötik az infúziót.

Délután dr. Tófalvi Péter szavak nélkül is tudja a kérdésére a választ. Mégis rákérdez.

  • Sikerült átgondolnia, amiről délelőtt beszéltünk?

Nem mozdul a nyelvem. Bólintok.

  • Rengeteg időnk lesz beszélgetni. Nem rohanunk sehova. Most pihenjen.

A szabályok egyszerűnek tűnnek: eszem legalább kétszer minden nap, iszom és akkor nem lesz infúzió. Gyógyszerekre szükségem van. Egyelőre. Muszáj aludnom, pihennem. De igazán gyógyítani a beszélgetések fognak. Eddig a szavak sebeztek. Ő azt mondja, hogy a szavakkal fog segíteni. Hinni szeretnék neki.

A negyedik héten már nemcsak dr. Tófalvi szeme kék. A plafon már nemcsak szürke. Látom rajta az utcai lámpából ráeső sárgás fénypászmákat. A paplanon felfedezek egy rózsaszín pecsétet. A tea barnás, az uborka zöld. A színek lassan csordogálnak vissza az életembe. Minél több szörnyűség ürül ki belőlem, annál színesebb lesz a világ.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: