Talán veszek egy újat, úgyis mindjárt Valentin-nap, gondolta és még egy lépéssel közelebb lépett a korláthoz. Erős északi szél karcolt a nyakába, napok óta mínusz tíz körül járt a hőmérséklet, a rádióból élénk hangú, vidám felhívás csendült fel minden fél órában: kérjük, ne menjen tovább tétlenül, ha hajléktalant lát az utcán, hívja a következő számot. Anna soha nem tudott megjegyezni hosszú számsorokat, a negyedik után elfelejtette az előtte lévőket, a mindig magánál hordott jegyzetfüzet dugig volt számokkal: évszámok, hónapok, napok, telefonszámok, saját adatai, tajszám, belépési kódok, bankszámlaszámok, iszonyú, mennyi-mennyi számot használ az ember minden nap, hát hogyan bírtuk ezt régen, pontosan emlékezett, a kollégiumban fejből tárcsázta fel az anyját, Nyuszit, a barátnőjét, a pasiját, mi is volt a neve… Kálmán, igen, magas, kacsú gyerek, káprázatos, ragyogó mosollyal, aztán mekkora görény lett a végére, még most is tudja 0612 a születésnapja. Persze akkoriban mégsem volt ennyi szám, minden családhoz egy, a lakásban a szülők morogtak bele a kagylóba és elhalóan kellett kérni az ifjú családtagot, ugyan, jöjjön már a telefonhoz, hogy egyeztessék a közös programot, na meg az utcai fülkék, a folyamatos pállott piaszaggal, meg hogy ötször kellett bedobni az érmét, hogy egyszer megegye a gép. Milyen könnyen észben tartható létezés volt, vajon az anyák, hogy nem gárgyultak bele az aggodalomba, soha nem tudták hol járhatnak, nem érték utol a végtelen utcákon csatangoló hosszúlábú kamaszokat, mint most, hogy hol vagy mucikám, mit csinálsz éppen, mit főztél ebédre, mikor jössz haza és ugyan hozzál már egy liter tejet. Szép, csendes világ. Hiányzik.
Hideg van a hídon, a szél lobogtatja a karácsonyra kapott muszlinkendőt a nyakában. Igazán nem ezt kellett volna felvennie, mínusz tíz fokban, miért pont ezt kapta le a fogasról, futtában, miért nem a puha mohert, persze olyan mindegy már ez is.
A szomszéd házból figyelte a srác, mindig kilépett ő is a lodzsára, ha a reggeli kávéval az utca fölé hajolt, hosszú szálú cigarettára gyújtott, göndör haja gesztenyeszínben fénylett. Nyáron beláttak egymás lakásába, látta a fényes, barna zongoratestet, ott ült a fiú, egy szál alsónadrágban, lecsukott szemmel, úgy játszott és ő azt gondolta, hogy ilyen gyönyörűt még soha. Persze Gyuszi akkor is üvöltözött mögötte, a munkásgatyáját kereste, ami ott volt, ahol mindig, a kamra mellett felakasztva, milyen meleg volt az a nyár, soha nem gondolta volna, hogy hiányozni fog még az az üvöltözés, a gázolaj szag, mikor elmegy a kék kantárosnadrág mellett, pedig kegyetlenül üres a lakás Gyuszi nélkül, szinte fáj.
A bögre jut eszébe. A szeretlek, a piros szivecskékkel, egy régi Valentin napra hozta Gyuszi, a vastag karja, mint mentőöv úgy emelte ki ebbe az új életbe, a lodzsás, belvárosi lakásba. Szépen éltek. Olykor persze morcosan, és hát soha nem küldött neki dalt a rádióban, nem hozott virágot. A szél egyre erősebben fúj. Belekapaszkodik a korlátba. Az a kurva bögre. Még jó, hogy nem esett rá senkire reggel. Meg is ölhetett volna vele véletlenül valakit. A kezére néz, az ujjaira, ütni kellett volna, nem elrohanni egy szó nélkül, eljátssza a Duna fölött, ahogyan elernyednek az ujjai, egyszerűen elengedte azt a bögrét, elengedte, mikor elhalt a zongorajáték, mikor kilépett a lodzsára a gesztenyehajú fiú, Gyuszi kezével a derekán.