Tétova léptekkel imbolygok a belvárosi kávéház felé, és a járdakövekre dermedt, csúszós, letaposott hófoltokat kerülgetem. Időnként kísértést érzek, hogy átgyalogoljak rajtuk, vagy csak abban reménykedem, hogy valamelyik megállít.
Mielőtt a kávézóba lépnék, fújok egyet, kihúzom magam, ettől a gyomorremegésem alábbhagy, sőt, mire átvergődöm az asztalok között, teljesen el is múlik. Lélegezz, mondogatom magamnak, és meglepődöm, milyen hatékonyan működik ez az egyszerű mantra. Még az sem zavar, hogy Sacit eleinte sehol sem találom. A galéria irányába nyújtózkodom, hátha onnan figyel, de nincs ott sem. Tanácstalanul forgok körbe, végül az egyik ablak melletti asztalnál feltűnik egy magasra emelt itallap, abban a pillanatban mozdul meg, és mögüle ismeretlen arc bukkan elő. Fogalmam sincs, ki lehet, mégis rajtafelejtem a tekintetem. Indulnék a másik irányba, de hirtelen visszafordulok, és teszek néhány lépést az idegen felé. Lassan rakom össze magamban a képet, mintha egy kaleidoszkópba pillantva azonos részletekből egyszer értelmezhetetlen, egyszer értelmezhető ábra születne
Saci az. Hát persze.
– Már azt hittem, észre sem veszel – hunyorog zavartan, és mint egy jóllakott ragadozó, elégedetten nyalogatja szája széléről az odatapadt tejszínhab maradékát. Lakkozott körmével szórakozottan kocogtatja a kávéházi asztal márványlapját, hátul, a tarkómban visszhangzik minden éles koppanás.
Szeretnék mondani valamit, de a torkom kiszáradt, és hiába nyelek nagyokat, csak egy elfúló sziára futja.
– Ne haragudj, hogy nem vártalak meg, de muszáj volt ennem valamit – minden szót túlartikulál, és mint mindig, édeskésen csilingel a hangja.
A színpadias megnyilvánulás most sem áll távol tőle. Váratlanul elsüllyed hófehér garbója nyakkivágásában, csak a szeme látszik, mintha azt üzenné, akkor tűnök el, és akkor bukkanok fel, amikor akarok. Nézem a nyakkivágásból fel-felúszó arcát, és megdöbbenek, mennyit változott, mióta nem láttam. Göndör fürtjeit már nem tűzi laza kontyba, a fürtök elfogytak, ami maradt, az a fejéhez simul, vagy tehetetlenül repked ide-oda. Az állán megereszkedett a bőr, kis tokát növesztett. Rezzenéstelen arccal tanulmányozom, mint egy élettelen szobrot. Miután leülök vele szemben, szemérmetlenül közelebb hajolok, számba veszem az erózió pusztító nyomait.
Képtelen vagyok értelmezni ezt a távoli, fakószürke tekintetet. Az idő kimosta belőle a kérlelhetetlen vadászösztönt, amire tíz év távlatából is pontosan emlékszem. Nem találom a fenevadat, akire készültem, akit magam elé képzeltem. Szánalommal nézek rá, és azon töprengek, mennyi erőfeszítésébe kerülhet fenntartani a látszatot? Mert nyilvánvalóan megpróbálkozik vele, azonnal feltűnnek barokkosan túlzó, elnagyolt gesztusai, harsány nevetése.
– Semmi baj. Viszont maradt még egy tejszínhabpötty a szád sarkában – felelem halkan, és az asztallapra meredek.
Hallom, ahogy felkacag, de ez most nem a jól ismert könnyed és buja nevetés, sokkal inkább zavart és csikorgó, nem is nézek fel egy darabig az asztallapról. A pincérnő megment a kíntól, gyorsan elhadarom, mit szeretnék, süteményt is rendelek, pedig nem vágyom rá.
Amikor felhívtam Sacit, hogy találkozót kérjek tőle, valójában nem tudtam, mit szeretnék. Azon túl persze, hogy alaposan szemügyre vegyem. De hogy mit akarok mondani neki, arról fogalmam sem volt. Elképzelhetőnek tartottam, hogy csak ráköszönök, és azonnal elsietek.
Most, hogy itt ülök egy békebeli kávéház súlyos díszletében, és kakaó- meg rétesillat lebeg át a szomszéd asztaltól, már egyáltalán nem gondolom, hogy el kéne rohannom. Karcos érzelmeim groteszk összevisszaságát a letűnt kor és az ablak fölötti rozsdabarna drapéria jótékonyan szívja magába.
Saci várakozással néz rám.
– Meglepett a hívásom, gondolom – igyekszem tárgyilagosan, higgadtan fogalmazni.
– Eléggé… – idegesen megköszörüli a torkát.
– Pedig nincs okod meglepődni. Végül is, az életem része lettél.
– Hogy érted ezt? – most először látok elevenséget a tekintetében.
– Tíz évet húztál le velünk. Erről ugyan menetközben nem tudtam, de akkor is így van.
Magam is meglepődöm, hogy nem hagyok időt sem magamnak, sem neki a mellébeszélésre.
Megérkezik a pincérnő a tortámmal, Saci kedélyesen rámosolyog, és jelzi, hogy rendelne még. Fontoskodva búgja, mit szeretne. Csendben végignézem a jelenetet, aztán eszem egy falatot a tortából. Mindent nagyon lassan csinálok, nem szándékosan, a szomszéd teremből átszűrődő zene hömpölygését követem. Látom, hogy Saci arcizma megrándul.
– Nem biztos, hogy mindent jól tudsz – abból, ahogy a fejéhez simuló hajtincs hirtelen oldalra rebben, megérzem, mekkora indulat dolgozik benne.
– Akkor mondjuk ki konkrétabban. Tamás szeretője vagy. És az voltál végig a házasságunk alatt. Valószínűleg kisebb-nagyobb szünetekkel, de a lényegen ez nem változtat.
Most látom először a régi Sacit. Az édeskés máz egyszerre folyik le az arcáról, összeszűkül a szeme, az előtte fekvő szalvétát gyűrögeti. Úgy teszek, mintha nem venném észre. Felszúrok a villámra egy tortadarabot, és lassan, élvezettel majszolom. Érzem, hogy pörögnek a gondolatai, valami megsemmisítő replikára készül, de eltelik néhány perc, mire eszébe jut.
– Nekem Tamás azt mondta… – egyszerre elbizonytalanodik.
– Mit mondott?
– Azt mondta, hogy csak formálisan vagytok együtt.
– Érdekes. Közben formálisan született két gyerekünk.
Alig észrevehetően elsápad. Mindketten nyerünk némi időt, míg a pincérnő lepakolja elé a kávét és az újabb adag süteményt.
Nekem is meg kell kapaszkodnom a szék karfájában.
Saci most mondta ki, amit eddig csupán gyanítottam. Biztos voltam benne, hogy Tamásnak szeretője van, de az, hogy Saci lehet, csupán megérzés volt. Blöfföltem. Most pedig, hogy kiderült, a blöff nem is blöff, hanem maga a valóság, reszketni kezdek, megmerevedik az arcom, és egész testemben odafagyok az öblös, fényes szecessziós székhez.
Nem alaptalanul gyanakodtam Sacira. A szerkesztőségben, ahol tíz évvel ezelőtt együtt dolgoztunk, mindenki nyílt titokként kezelte, hogy Saci az összes férfi kollégára rárepül. Egy darabig azzal ámított, hogy komoly párkapcsolatban él, és csiklandós részletességgel mesélt kettejükről. A kapcsolat valós volt ugyan, de senki nem értette, mitől működik még.
Tamás észrevétlenül jött-ment közöttünk, olvasószerkesztőként napokra eltűnt az irodájában. Hozzánk, izgága újságírókhoz kizárólag munkakapcsolat fűzte. Fel se merült bennem, hogy Sacit, számos kalandja mellett, érdekelheti egy ilyen magának való férfi. Tamás túl komolynak, túl megfontoltnak tűnt. És túl függetlennek. Egy karácsonyi bulin kezdtünk el beszélgetni. Nem sokkal a buli után randira hívott. Akkor már gyanús volt, hogy nem esne nehezemre vonzódni hozzá. Csakhogy közvetlenül a második randink előtt Saci hirtelen felbukkant Tamás oldalán. Magdika, a szerkesztőségi titkár látta meg őket, és ez épp elég volt ahhoz, hogy Saci szerelmi életének újabb fejleménye szélsebesen bejárja a szerkesztőséget. „Te nem tudtad? Szeretők!”, nézett rám Magdika dülledt szemmel, én pedig próbáltam nem a számítógép klaviatúrájára rogyni. Onnantól Tamás egyetlen üzenetére se válaszoltam. Nem hagyta annyiban. Egyik este arra eszméltem, hogy ülünk egy zsúfolt sörözőben, és Tamás kitartóan bizonygatja, hogy már rég szakítottak Sacival. Mindössze egy leadandó cikkről egyeztettek. Elhittem, persze.
A torta utolsó falatjai a torkomon akadnak, a szememet elfutja a könny. Iszom egy korty vizet, Saci hosszan szürcsöli a kávéját.
– Azt hittem, munkaügyben keresel. Gratulálok! Hallottam, hogy főszerkesztő lettél! Megérdemled. Mióta eljöttem tőletek, sok mindent kipróbáltam, de rá kellett jönnöm, hogy igazából még mindig az újságírás érdekel.
– Aha – dünnyögöm.
Alig hiszem el, hogy ezt mondja. Látom a görcsös igyekezetet az arcán. Amikor akar valamit, pillanatok alatt újrarendezi a vonásait.
Az, hogy nem borítom rá az asztalt, nem az önfegyelmemnek köszönhető, pusztán ennek a végtelenül tragikomikus helyzetnek. Megőrültem, gondolom magamban, mert hirtelen régi szerkesztőségi értekezletek jutnak eszembe, Saci túlrágott mondatai, erőltetett választékossága, olyasmiket ejt ki a száján, hogy ’górcső alá vesszük’, meg hogy ’felgyülemlettek a restanciáink’, azt számolgattam, hány hasonlóval rukkol elő röpke másfél óra alatt.
Valószínűleg elmosolyodom, mert Saci felbátorodik.
– Ne haragudj, azt hittem, válófélben vagytok, és téged már nem érdekel, Tamás kivel kavar. Ha tudtam volna…
– Meghívtalak – vetem oda, és felállok az asztaltól.
Mielőtt elindulnék, még visszafordulok.
– Valójában soha nem is szakítottatok, ugye?
Mély levegőt vesz, kikerekedik a szeme, akár egy játékbabának, arra gondolok, milyen viccesen fest, és faképnél hagyom.
Odakinn nyúlós havaseső-fátyolon át karácsonyi fényfüzérek olvadó világossága maszatolódik elém, csuromvíz az arcom, mire a térre érek. Forralt bort árulnak, meg sült gesztenyét. A meleg pára elúszik az orrom előtt, és zúzott jégdarabok spriccelnek szét a lábam alatt.