A vekkeróra reggel hiába csörömpölt: nem volt szemernyi erőm sem, hogy kikeljek az ágyból. Pali a szokott időben várt a konyhában, de azt gondolta, elaludtam. Benyitott az ajtón, és kérdezte, nem megyünk órára? Olyan lendülettel lépett oda és hajolt hozzám, mintha valami furcsaságot akart volna megfigyelni egészen közelről.
– Csillog a szemed – jegyezte meg, ahogy összeráncolta sötét szemöldökét.
– Akkor most bajban vagyok? – kérdeztem elfintorodva, mire elnevette magát.
– Attól függ. Ha hagyod, hogy ő irányítson, akkor nagyon – mondta, miközben a szekrényből előkotorta a lázmérőt. Nem értettem mire gondolt, és nem volt erőm megkérdezni.
– Este nem is mondtam a hírt – váltott témát. – Ismetát eljegyezte egy művezető. Jó, nem egy párttitkár fia, de a Klas tésztagyárban dolgozik, és azoknak rendes fizetésük van. Gondolhatod! Olyan könnyű lettem, mint egy légballon.
Bennem meg bármennyire is kezdtek szárba szökkenni az érzelmek Meda iránt, nagyon messze voltam még a nősülés gondolatától. Ő azonban egy percre sem ment ki a fejemből.
Minden gondolatom az övé volt, a mamának sem írtam, de tőle akkor is jött levél. Mindig mindent tudni akart, ezért sokat kérdezett, amit olykor nehezebben viseltem. Leírta ő azt is, ami aznap vele történt.
Lázmérővel a hónom alatt olvastam, hogy távollétemben meggazdagodtam. Felcsillant a szemem, hogy ezentúl magamról gondoskodhatok, de összerogytam, amikor láttam, ez azt jelentette, hogy két disznóm közül az egyiknek hét malaca született. Azokat, már amikor megvette, anyám nekem szánta. Aztán hozzátette, hogy a másikat levágatták a Stipe hentessel, a húst még aznap eladták, és az árából montgomerit, egy duplasoros gombolású béleletlen kabátot vett nekem. A kabátnak örültem, a disznó pusztulásának kevésbé. A családunk egyetlen biciklijére is talált vevőt, mert idegesítette, hogy valaki állandóan kölcsönkérte először egy fél órára, aztán fél napra.
Amit utána írt, az megrázott. Szabadkán a küldeményeket a vasútállomáson továbbították, és kora reggel a postásunk, Duka bácsi ment a levelekért. Szeretett inni, és biztos is, hogy hajnalban, mikor felkelt, kicsit több lecsúszott neki. Ott állt a síneken, oldalán postás táskájával, a sok levél közt az enyémmel is. És jött a györgyéni[1] vonat, amely jobban már nem tudott fékezni.
Lázasan feküdtem az ágyban, és se disznó, se bicikli, se postás. De várt rám Szabadkán egy vadonatúj ballonkabát.
Néhány nappal később a Latin híd melletti park sűrű lombú fái alatt sétáltunk Medával. Ő egy égszínkék ruhában, nyakában a piros gyöngysorral, amelyen néha megcsillant a napfény, én egy világos zakóban. Hajának illata és a csókja íze volt, amit addig ismertem belőle, és mindaz a kevés, amit a röpke néhány órányi találkozás alatt megtudhat az ember. Mindez egy cseppet sem elégített ki, ahogy az a korábbi forró álom sem, mert mohón mindent tudni akartam.
A parkban sétálóknak feltűnhetett, ugyan még nem is vagyunk egy pár, de ahogy lépkedtünk, néha összeért a karunk és vállunk. A mozdulataink, minden arról árulkodott, mennyire vágyunk arra, hogy megfoghassuk a másik kezét. Ahogy hajlongtunk a fák lehajló ágai alatt, egy pillangó lebegtette a szárnyát előttünk, mintha a park úttalan sűrűjébe hívogatott volna. Aztán egy bokor ágán megpihent. Meda lehajolt hozzá, s a rúzsa közben kicsúszott a zsebéből. Gyorsan felemeltem, és mivel a mama hazai kosztjától lett egy kis pocakom, megfeszült a hasamon az ing, és lepattant róla egy gomb. A lány felkapta.
– Ezt fel kell varrni – mondta felegyenesedve, ahogy velem szemben állt. És én úgy éreztem, ezúttal megkönnyítette a dolgomat.
– Azonnal – feleltem, és igyekeztem leplezni égbeszökő örömömet.
Délután volt, május közepéhez képest szokatlanul meleg, már csak az árnyékban volt kellemesen elviselhető. A parktól néhány utcányira állt a ház, amelyben szobát béreltünk a barátommal. Ahogy beléptünk, Serafina asszony a konyhából hallhatta, hogy nyílt a bejárati ajtó, és elindult kifelé.
– Mijó, leveled jött a mamádtól, meg Jeli… – kezdte, de ahogy meglátta Medát mellettem, elhallgatott. – A szobádba tettem.
Állt, és mintha idegen lényt látott volna, úgy nézte a lányt a piros gyöngysorral a nyakában. A kezemet, tenyeremen a gombbal az asszony felé nyújtottam. Erre kényszeredetten elmosolyodott, és visszaindult a konyhába, de megtorpant.
– Tű és cérna? – kérdezte, ahogy hátrafordult, és láttam, hogy szemöldöke alig észrevehetően megemelkedett. Minden van, jeleztem egy kézfeltartással.
A ruhás szekrény aljában, az asztal fiókjában hosszasan keresgéltem a varrókészletet, hátha oda tettem. Határozottan emlékeztem, hogy a mama becsomagolta még a legelső alkalommal. Meda karba tett kézzel nevetett, a gombot az ujjai közt görgette, és a fejét ingatta. Úgy tűnhettem, mintha zavaromban szándékosan húznám az időt.
Végül, amikor a készlet előkerült a bőröndöm oldalzsebéből, odaállt elém, kigombolta az ingem, elkezdte felvarrni a gombot. Olyan közel volt az arca az arcomhoz, hogy hallottam a lélegzetvételét. Két öltés között felnézett rám, és amikor folytatta az öltögetést, azt is láttam, ahogy megnedvesítette vörös rúzzsal kifestett ajkát. Azt sajnáltam, hogy miért nem az enyémet. És hogy féken tartsam erősödő vágyamat, elkezdtem számolni az anyajegyeket az arcán.
Végül a fogával eltépte a cérnát, és áthúzta azt az egy gombot a lyukon. De kezével nem engedte el az ing szélét. És amikor mélyen a szemembe nézett, utána már nemcsak gondolatban csókoltuk egymást, hanem ott, a Bakarević utca 7. alatti ház szőttessel borított falai közt is, miközben a távolban megszólalt a müezzin. Valamivel később a szobában már nem hallatszódhatott más, csak a világoskék ruha cipzárjának apró reccsenése, a piros gyöngysor koppanása a padlón, és kettőnk visszafojtott szerelmes nyögdécselése…
Amikor magamra maradtam, még éreztem az illatát az ágyneműn, és a levegőben. Óvatosan szívtam magamba: félve, hogy túl gyorsan elillan.
[1] Szerbül és horvátul Đurđin