novella

Mármarosi András: Anya csak egy van

Mikor megkerülte az autót, megállt benne a levegő. Mintha a szíve is kihagyott volna egyet. Egy hosszú, hullámos csík „ékesítette” az autó oldalát. Valaki direkt végig karcolta. A kurva életbe!

Gábor kilépett az egyetem ajtaján. Kellemes őszi idő volt, sütött a nap, sárgultak a fákon a levelek. A fény és az árnyék izgalmasan kergetőzött a fák lombjai között. A szemközti Waldorf Gimnáziumban még zajlott a tanítás. Az egyik osztálynak művészettörténet vagy vizuális kultúra órája volt. A diákok az őszi napsütésben rajztáblákat szorongatva a kezükben – a földön pokrócokon fekve, törökülésben, padokon ücsörögve – rajzoltak. Látszólag teljesen átadták magukat  az alkotás örömének. Gábor csak futó pillantásokat vetett a születőfélben lévő művekre, annyit látott, hogy színes zsírkrétákkal dolgoznak.  Gondolataiba merülve elsétált mellettük. Még mindig foglalkoztatta a mai óra, a megbocsátás pszichológiája. Bár a doktoriáját nem ebből a témából írta, de a téma mindig is közel állt hozzá. A Károli pszichológia tanszékén nem volt szokatlan, hogy fontos bibliai témák és a modern pszichológia találkozása volt a kutatások fókuszában. Persze a hallgatóktól nem volt elvárás, hogy keresztények legyenek és ismerjék az Igét, de ezek az órák mindig remek lehetőséget biztosítottak arra, hogy valamit megosszon a hitéből.

Amikor odaért a parkolóhoz, emlékeztette magát arra, hogy ne az öreg Opel Astrát keresse a szemével, hanem az egy hete átvett, gyönyörű, új, ezüst színű VW Tourant. Három gyerekkel pont jogosultak voltak az állami támogatásra, ráadásul a feleségének köszönhetően még egy magasabb összegű hitelt is be mertek vállalni. Kata egy bankban dolgozott informatikai projektvezetőként és jól keresett.

Mikor megkerülte az autót, megállt benne a levegő. Mintha a szíve is kihagyott volna egyet. Egy hosszú, hullámos csík „ékesítette” az autó oldalát. Valaki direkt végig karcolta. A kurva életbe! Ki a fasznak jut ilyen eszébe? – tehetetlen dühében belerúgott a kocsi kerekébe. – Milyen rohadt kicsinyesek az emberek! Ennél kevés sunyibb, aljasabb dolgot tudott csak elképzelni. Valószínűleg az elkövető nem is tudta, kié az autó, csak mert neki nem lehetett, ezért belerondított más örömébe. Hogy dögöljön meg a szomszéd tehene is! – Nesze neked felebaráti szeretet! – gondolta. Ha tetten érte volna az elkövetőt, legszívesebben jól felpofozta volna.

De, hát ezzel még  a biztosítóhoz sem lehet elvinni. Most fényeztesse újra az egész bal oldalát? A francba! – pufogott magában, miközben kihajtott a Külső Bécsi út délutáni forgalmába.

Hazafelé el kellett hozni Zsófit a napköziből. Tudta, hogy négyre oda kell érnie, mert Kata aznap valamilyen céges továbbképzésre ment, ezért rá maradtak a gyerekek, ráadásul a felesége csak késő este jön haza. Ahogy a budapesti délutáni dugóban araszolt egyre idegesebb lett. Érezte, hogy emelkedik a vérnyomása. Nem szeretett elkésni. Nagyon ciki, ha nem ér oda. Te hülye picsa! – mondta hangosan a levegőbe, amikor egy MINI Cooper Cabrióban ülő fiatal műkörmös csaj vágott be elé. Nyilván a tehetségednek köszönheted! – gondolta félig hangosan. Azért bízott benne, hogy Isteni kegyelem az ilyen helyzetekre is érvényes.

Megkönnyebbülésére tíz perccel négy után odaért. A Kolosy téren nehéz volt átjönni, de utána meglepően jól haladt. Már csak Zsófi volt ott, és még egy kislány. A napközis tanító néni, aki ránézésre nem tűnt sem túl kipihentnek, sem túl ápoltnak – a szőke hajfestés már kezdett lenőni a hajáról, és a lakk is helyenként letöredezett a körméről – hogy miket észre nem vesz az ember, morfondírozott Gábor magában – elég mogorván adta tudtára, hogy neki négykor lejárt a munkaideje. Persze, persze, igen, bocsi. De hát a dugó, tudja, én igazán … – mentek a szokásos magyarázkodások, frázisok. Hagyjon már békén – gondolta közben magában. Frusztrált volt, de a nyilvánvaló okokon kívül volt valami a mélyben, ami nem jutott el a tudatáig.

Otthon, mikor belépett a lakásba Zoli, a kisebbik nagy fia állt zokniban az előszobában lesütött szemekkel.

  • Apa, …
  • Szia Muki, mi újság? Zsófikám kincsem, vedd le a cipődet, és ne dobd le légyszi a táskádat, jó? Vidd be szépen a szobádba!
  • Apa, kilyukadt a focilabdám.
  • Mi van? – alig jutott el a tudatáig, amit a fia mondott, csak tudta, hogy valamire most oda kell figyelnie.
  • Bevittem a suliba, és a tornaórán kimentünk a parkba focizni, és a Zsolti kirúgta az utcára, és egy teherautó alá gurult.
  • Hogy, mi? De hát megbeszéltük, hogy nem viszed be, nem? – Gábor kezdett ideges lenni. Először a kocsi, aztán a napközis tanár, most meg a focilabda! Pedig annyira szépen sütött a nap át a lombkoronán.
  • Igen, de anya …
  • Fiam, ne gyere nekem már ezzel! Ha elcsesztél valamit vállald a felelősséget! – nem akart már ezzel foglalkozni.
  • De nem is ez a baj igazából – mondta Zoli feszengve.

Gábor vett egy mély levegőt. Balsejtelem kezdte gyötörni. Itt valami más is van, érezte, hogy a bosszúság, mint valami fekete lyuk szippantja be a lelkét, és ő menekülne tőle, de már nem lehet. – Mi történt? – kérdezte megadólag.

  • A sofőr félrerántotta a kormányt és a teherautó nekiment egy fának. Aztán  nagyon ideges lett és azt kiabálta, hogy a biztosító, meg, hogy meg kell fizetnünk ezért.  
  • És?
  • És a Luca néni, a tesi tanár mondta, hogy ez a mi felelősségünk, de a Zsolti meg azt mondta, hogy ez a labda hibája, mert túl könnyű volt, azért szállt el.
  • Na ne hülyéskedj már fiam! Basszus! – az a fekete lyuk csak berántotta. Arcát két tenyerébe temetve ismét vett egy mély levegőt – a tanszéken az egyik kollégája stresszkezeléssel foglalkozik és szerinte a mély levegővétel nyugtatólag hat. Remélte, hogy kicsit megnyugszik tőle, de nem igazán működött. Mintha a levegővétel valami mágia lenne, amivel elűzhetők a gondok, bajok. Persze ez is csak akkor tud történni, amikor Kata nincs itthon – dohogott magában.
  • Apa, ne haragudj, …
  • Ja, persze ne haragudjak – nézett dühösen a fiára. Most inkább hagyj egy kicsit békén jó, de azért ennek még lesz következménye – az fix, hogy nem kapsz új focilabdát!

Később, kicsit lenyugodva és megbizonyosodva, hogy nincs csőtörés, nem szakadtak le a karnisok, a macska sem szart a szőnyegre és UFO-k sem szállták meg Budát, leült a konyhába, elővette a mobilját és elkezdett egy üzenetet írni: „Drágám, minek engedted meg, hogy Zoli bevigye a focit a suliba, amikor megbeszéltük, hogy nem lehet?” Meglepetésére felesége azonnal válaszolt: „Na ne játszd már, mintha te mindig olyan halál következetes lennél!” „Bocsi, le fogok merülni” „Pusz!”

Persze, hogy lemerült. Ez egy ilyen nap – gondolta Gábor, miközben kifelé bámult a konyha ablakon. Mivel nem volt más ötlete, töltött magának egy kupicával a házi szilvapálinkából, amit az egyik szabolcsi református lelkész ismerősétől kapott. Ezzel lefojtotta magában a felszíni történések alatt  egész nap lelkében bujkáló rossz érzést, ami olyan volt, mint amikor az ember a szeme sarkából perifériás látással észrevesz valamit az árnyékban, de mikor odanéz, már nincs ott semmi.

Este, kicsit feszült hangulatban megvacsoráztatta a gyerekeket, és bár neki kellett volna állni kijavítani a szemináriumi dolgozatokat, de nem volt hozzá kedve, ezért inkább megnézett egy, aztán még egy részt egy sorozatból, majd lefeküdt. Nem várta meg Katát.

Reggel a kávé illatára ébredt. Kikecmergett az ágyból. Feleségét a konyhában találta.

  • Felhívtad tegnap anyádat? – nézett rá Kata mosolyogva. 

Megdermedt, mint akibe a villám csapott bele! Úristen! Ez volt az, ami ott motoszkált tegnap a tudata küszöbén, de valahogy soha nem lépte át azt. Beugrott Kata képe, amint reggel indulás előtt ad egy puszit és azt mondja, hogy „Majd hívd fel anyádat!” Basszus! Anyja tegnap volt 70 éves! Már tizenkét éve egyedül él, mióta az apja rákban meghalt. Bűntudat kezdte mardosni a lelkét. Hogyan esett ki a fejéből! Gyorsan előkapta a mobilját.

  • Szia Anya! Boldog születésnapot! Ne haragudj, hogy tegnap nem hívtalak, nagyon zűrös napom volt.
  • Szia kisfiam! – mondta anyja elfúló hangon.
  • Mi van anya, valami baj van? – kérdezte Gábor, és hideg kezdett felkúszni a gerince mentén.
  • Leestem a lépcsőn – hallotta a vékony, törékeny hangot.
  • Mikor? Hogyan? Nagyon megütötted magad? – öntötte el a féltés és az aggodalom.
  • Tegnap délután, mikor le akartam menni a pincébe ásványvízért, megszédültem.
  • És? Nagyon megütötted magad?
  • Igen. Nem tudok felkelni.
  • Hogy mi? Mi az, hogy nem tudsz felkelni? – egy kis magnószalag indult el a fejében: ne már, baszki, nem már baszki, ne már, baszki! – Kata kérdő tekintettel nézett rá.
  • Segíts fiam! Fáj, félek eltörhetett valami és nagyon szomjas vagyok. Egész éjszakát itt töltöttem a lépcső alján – hallatszott a telefonból.

Nem érzett neheztelést anyja hangjából. Gábor megsemmisült. Miatta akár meg is hallhatott volna. Mert ő olyan hülye fasz, hogy elfelejtette felhívni. Legszívesebben jól felpofozta volna magát!

  • Anya, miért nem hívtál?
  • Tudod, a mobilom fent van a nappaliban. Csak a bluetoothos hallókészülékem miatt tudunk most beszélni. Hála Istennek még nem merült le.
  • Ne haragudj kérlek, tarts ki, sietek! – miközben nyomorultul érezte magát, hálás volt, hogy még hallja a hangját. Nem tudta volna megbocsátani magának ha – próbálta elhessegetni a fejébe tóduló képeket, amint édesanyja a pincébe vezető lépcső alján fekszik ájultan, vérző fejjel.
  • Semmi baj fiam. Nincs miért haragudnom. Nekem már olyan sok minden megbocsátatott. Örülök, hogy felhívtál!
  • Jövök! – mondta Gábor és könnybe lábadt szemekkel kinyomta a telefont.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: