– Vegyük át még egyszer, kérem. Remélem nem bánja.
A nyomozó újabb cigarettára gyújtott, és a bandzsítva nézte a kis híján tökéletes füstkarikákat, kifújt. Bár már közel hat órája tartott a kihallgatás, nem tűnt fáradtabbnak, mint amikor először bejött a szobába és rendezgetni kezdte a jegyzeteit, bár tény, hogy amikor először belépett a nyikorgó ajtón, már akkor is halálosan fáradtan és kiégettnek tűnt. Afféle klasszikus filmbéli nyomozónak, aki valahol mindig együtt érez a tettessel, bárki is legyen az és bármit is kövessen el. Ezúttal azonban inkább undor volt az arcán. Újra benyomta az asztalon a felvételt jelző gombot, bár nyilvánvaló volt, hogy a beszélgetést más mikrofonok is veszik, az asztalon lévő gomb inkább afféle teátrális kelléknek tűnt. Ezúttal azonban nem tűnt úgy, mint aki együtt érez a tettessel.
– Rendben vegyük át még egyszer. Ahogy mondtam, a család tavaly tavasszal költözött a faluba. A kertjük egy kis részen a szomszédunk volt, így óhatatlanul is sokat érintkeztem velük. Eleinte nagyon kedvesek és tisztelettudóak voltak, a gyerekek sokszor átjöttek segíteni apróbb kerti munkákba, kérés nélkül. Sokszor az asszony küldte őket. Aki szintén nagyon kedves volt, eleinte minden vasárnap délután süteményt is hozott. Aztán a férfi egy időre eltűnt. Nem kérdeztem a nőtől, hogy hol a férje, annyira nem voltunk közeli viszonyban. Talán külföldön dolgozott, talán börtönben volt, ki tudja? De amikor újra megjelent, minden megváltozott.
– Milyen értelemben?
A nyomozó a tollával rajzolgatott az előtte fekvő jegyzetfüzetbe, de nem jegyzetelt. Tollával néha a fejbőrét vakargatta.
– Kezdődtek a veszekedések. Eleinte csak egy-egy hangos szó, kiabálás, aztán napokig-hetekig béke. Eleinte nem is tűnt fel, nem volt annyira gyakori. Régebben a belvárosban laktam, ott minden nap sokkal erőszakosabb veszekedést hallottam a szomszédoktól. Egyszer azonban nagyon elszabadultak az indulatok, és – valamikor nyáron lehetett, néhány hónappal ezelőtt, nyitva voltak az ablakok, tisztán hallottam, ha nem is minden szót, de a veszekedés témáját mindenképpen. A férfi féltékeny volt, azzal vádolta az asszonyt, hogy amíg ő nem volt otthon, rendszeresen más férfiak jártak fel a házba és mindezt a gyerekek előtt, akiktől hallotta az egészet és úgyis tudja, hogy igaz. Én ugye általában otthon vagyok, hetente 1-2 alkalommal megyek csak át a szomszéd faluba, úgy pontosan látom, hogy mi történik. A nő rengeteget dolgozott, a boltban és a ház körül, a gyerekekkel mindig türelmes volt, férfinak nyomát se láttam soha. Klasszikus féltékenységi őrület volt a férfi részéről. Azon a délutánon, nem sokkal azután, hogy hazajött, egyből elkezdte az üvöltözést. Hamarosan tárgyak repkedtek majd női sikoltás és csönd. Meghűlt bennem a vér. Nem sokkal utána kétségbeesett kopogtatás a kertkapumon. Kirohantam, ott állt a nő, zihálva, agyba -főbe verve, karján a legkisebb gyerekkel, mellette a két nagyobb. Csak nézett rám, könyörgő tekintettel. Természetesen beengedtem.
– Ott aludtak aznap?
A nyomozó ugyanolyan szenvtelen volt továbbra is mint eddig. A jegyzetfüzet első oldalára további krikszkrakszokat rajzolt.
– Nem, természetesen nem. Az nem lett volna illendő. De megetettem a gyerekeket és egy gyermekkori mesekönyvemből felolvastam nekik és ettől megnyugodtak és aludtak egy kicsit a kanapén. A kicsi az anyja ölében maradt. Az anyjuk csak egy teát ivott.
– Mikor érkeztek körülbelül és meddig maradtak?
– Szürkületben mentek haza. Nyár volt, így talán 8 óra körül lehetett. 2-3 órát lehettek nálam.
– Amikor hazamentek, a férj már nem volt otthon?
– Nem tudom, nem kisértem őket haza. De úgy gondoltuk, hogy nem sokkal azután, hogy átjöttek, a férj elment otthonról. Később hetekig nem láttam a férjet, de a család többi tagját is alig. Többé nem esett szó arról a napról. Én sem vártam köszönetet, az asszony sem kereste az alkalmat erre.
– Eddig minden rendben, értem, itt összevágnak a vallomások. De aztán eljött az az este, néhány héttel később
A nyomozó felnézett a jegyzeteiből, becsukta a füzetet és felnézett.
– Igen. Borzalmas volt. Vasárnap volt, aznap későn értem haza, talán délután 5 lehetett. Amint leszálltam a buszról, láttam a férfi kocsiját – egy sáros, ütött-kopott pick-upot – amint úgy áll keresztben, hogy egyrészt eltakarta a bejárati ajtajukat, másrészt a kis földutat, amely az én kapumhoz vezet, szinte teljesen elfoglalta. Alig tudtam eljutni a saját kapumig. Ahogy átevickéltem a sáros földúton a házuk előtt, hallottam a sikoltozást. Nem értettem pontosan a szavakat, de azért egyet-egyet kihallottam az artikulálatlan hangokból, tekurva igy, tekurva úgy, a szemem láttára, ésagyerekekbazmeg, nem szégyelled magad, te perverz beteg állat, és így tovább. Az üvöltések között tompa puffanások és zokogás. Egyre több puffanás, néha egy-egy élesebb csörömpölés, egyre fojtottabb zokogás. Egyre kevesebb szó.
– A gyerekek hangját hallotta?
– Igen. Pontosabban a szavaikat nem tudtam kivenni, de a könyörgő hangsúly feltűnt. Borzalmas volt hallgatni.
– Miért nem hívta a rendőrséget?
– Egyszer megpróbáltam, de a diszpécser szenvtelen hangon azt kérdezte, hogy történt-e személyi sérülés, illetve főleg az érdekelte, hogy én ki vagyok.
– Értem. Nem akart átmenni, hogy közbe avatkozzon?
A nyomozó a tolla végét rágta. Amikor letette a jegyzetfüzetére, az nyálas lett.
-Ez volt a dilemmám. De végül is nem mertem. Majd egyszer csak csengettek. Rettegve nyitottam ajtót.
A nyomozó becsukta a jegyzetfüzetét, levette a szemüvegét, összehajtva betette elnyűtt zakója bal felső zsebébe és kissé teátrálisan ugyan, de figyelni kezdett.
– Attól féltem, hogy a nő áll majd az ajtóban, zokogva, vérezve, mögötte a férje, aki ütlegeli és nekem kell megvédenem. De ahogy kinyitottam a kaput, a gyerekek voltak ott. A legidősebb, talán 8-9 éves lehet, illetve volt akkor, tavaly karjában fogta az alvó kicsit, a középső pedig a maciját fogva nézte a szandálos lábát. Egy darabig néztük egymást. – Mesélj nekünk, mint a múltkor – mondta egyszer csak a legnagyobb. Mit tehettem volna? Behívtam őket. Készítettem nekik valami kis vacsorát a maradékból, adtam nekik tejet, meséltem nekik és lefektettem őket. Bár már nagyon későre járt, nem mertem elaludni, kint pipáztam a kertben és reméltem, hogy még átjön értük az anyjuk. Azt gondoltam, hogy ha reggelig nem jön értük, akkor kihívom a rendőrséget. Valamivel éjfél után át is jött. Borzalmasan nézett ki, óriásira volt dagadva a szája, a szemei körül monokli, az orra valószínűleg eltörhetett, vér szivárgott belőle, amit egy zsebkendővel itatgatott fel. Megpróbált úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna. Röviden megköszönte, hogy vigyáztam a gyerekekre amíg dolga volt, bement értük, felébresztette őket és hazavitte őket – kit a karjában, kit kezén fogva. A kicsi még integetett nekem az anyja vállán át, amint kiléptek a kapun. Visszaintegetettem neki.
– Igen, idáig értem. Mi történt másnap? Vegyük át meg egyszer– a nyomozó már nem próbált meg nyugalmat és közönyt színlelni, szemmel láthatóan feszült volt.
– Másnap reggel korán keltem. Vasárnap volt, indulnom kellett. Éppen tartottam a kapu felé, amikor az kivágódott, a férfi berúgta. Egész közel voltam, a nehéz fakapu kis híján az arcomba csapódott.
– Bántalmazta?
– Pofon vágott és üvöltözött velem. Sokáig fogalmam sem volt, hogy miről beszél. Teljesen artikuláltatlanul üvöltött velem., elhordott mindenféle beteg állatnak. Azt hittem, hogy azt képzeli, hogy a feleségével van viszonyom. Annyira abszurdnak tűnt, hogy igazából, csak arra ügyeltem, hogy ne tudjon újra megütni. Azt hiszem még mindig részeg lehetett. Aztán a kapuban megjelent az asszony is a gyerekekkel. Az asszony lesütötte a szemét, nem nézett rám, a legkisebb félénken integetett nekem. Valahogy akkor értettem meg, hogy a férfi miket üvölt. Hogy a kisfiához nyúltam.
– Milyen szavakat használt?
– Nem szívesen ismételném el, ne haragudjon.
– Rendben. Elég, hogy az előbb elmondta. Ha fenntartja a vallomását, kinyomtatom és behozom aláírni.
– Rendben, értettem. Köszönöm.
A nyomozó kiment a szobából. Végtelen időnek tűnt, amíg visszaért a nyomtatásból. Belépett, de az ajtót nyitva hagyta. Mögötte ott állt az asszony és a gyerekek. Intett nekik, azok beléptek a detektívtükrös kihallgatóhelyiségbe, ahol eddig ültünk. A nyomozó odahajolt a legkisebbhez, aki az anyja kezét fogta. Valamit súgott a fülébe és közben rám nézett. A kislány bólintott. A nyomozó súgott még valamit neki. A kislány újra bólintott és pici ujjával rám mutatott. Az anya is és a nyomozó is bólintottak és kézen fogva kivezették a gyerekeket. A kislány még hátrafordult és kihúzva kezét az anyjáéból, kettőt integetett nekem, ahogy a gyerekek szoktak, ujjaikat szorosan ráfogva tenyerükre. Hosszan néztem utánuk ahogy kimennek és a nyomozó szemébe néztem amikor visszajött. Lenéztem az asztalhoz bilincselt kezeimre majd vissza a nyomozóra, aki rágyújtott egy cigarettára, leült fél fenékkel az asztalra, az arcomba fújta a füstöt és csak ennyit mondott:
– Nagy bajban van atyám. Nagyon nagy bajban.
.