Az Őrség elég távolinak és elég eldugottnak tűnt elsőre, hogy egy időre meghúzza magát. Kivette az első házat, amit a neten talált. Útközben felhívta Nikit, rá és Balázsra bízta a céget, és persze Janikára. Az ikrek sítáborban Ausztriában, Anna a vizsgáira készül Pécsett, alig lehet elérni, még a héten elugrik hozzá, csak ennyit írt, oké volt a válasz. Fel sem tűnt Annának, hogy amúgy nincs különösebb oka az apai látogatásnak, nincs semmilyen nap, név, vagy születés a közelben. Nezavarjanakra állította a telefonját, és az anyósülésre dobta, Steven Price zenék szóltak, ráérősen gurult Velemér felé. Ürességet érzet. Fogalma sem volt, hogyan kellene továbblépnie. Az előbb még eső esett, ahogy beért az Őrségbe, havazásra váltott, de csak szállingózott, mintha lisztet szórtak volna az útra. A présházban egy cserépkályha ontotta a meleget, mire odaért. Kulcs a zárban, senkivel sem kellett társalognia. Egy pohár bor elég volt, hogy eltompuljon. Olyan mély csend volt odakint, hogy az szinte fájt, és olyan sötét, amilyen a világ kezdete előtt lehetett, amiben az ember hajlamos egy röpke pillanatra azt hinni, hogy semmi sincs. Mire ennek a gondolatnak a végére ért, már el is aludt. Arra ébredt, hogy fázik, most jutott eszébe, hogy tenni kellett volna a tűzre még éjjel, elalvás előtt, és elzárni a kályhát, ahogyan a házigazda egy barátságos levélben figyelmeztette, amit a konyhaasztalon hagyott, néhány zsemle, egy fél szál házikolbász, hagyma, két alma, egy cserép tartóban vaj, egy üveg bor és egy üveg pálinka társaságában. Felöltözött és nekiállt tüzet rakni. Az ajtó előtt szolgálatkész halmokban gyujtós és hasábfa, a kályha mellett újságpapír. Sokáig ült a nyitott kályhaajtó előtt, és nézte, ahogyan a vékony gyujtós lángra kap, ahogyan a lángnyelvek hajladoznak, Adél alakját idézték, ahogy a tóparti szálloda fürdőszobájának mattüveg falán át látta egy reggel. Melege lett, még két hasábot a tűzre vetett becsukta a fekete vas ajtót. Lezuhanyozott, kávét főzött, zsemlét vajazott, heló új világ. Azt már most tudta, valószínűleg sohasem fog eltompulni a lány emléke, a hangja, az illata, a szavai, mozdulatai, ahogyan a vonósokat utánozta, a Diótörő virágkeringőjének dallamára, valahányszor csak megszólalt a kocsiban, de azt nem tudta még, hogyan legyen ezután.
– El fogtok válni? – tette fel Anna az obligát kérdést, miután elmondta neki, hogy elköltözött otthonról, de meglepő módon nem volt benne sem szemrehányás, sem számonkérés, sem rémület. Egy huszonkét éves fiatal nő, majdnem tárgyilagos kérdése volt, információkérés, a miheztartás végett.
– Nem tudom – ismerte el őszintén Tamás. – Még nem…
Szóba sem került Adél. Anna nem kérdezett róla, Tamás pedig miért hozta volna szóba a nőt, aki miatt végül csak elköltözött otthonról, miután nem tudta elhagyni érte a feleségét. Az ikrek csak egy hét múlva érkeznek, addig nem kell a családi ügyekkel foglalkoznia. A Dokiva beszélt Pécsről hazafelé jövet, de egyelőre nem avatta be a házassági válság részleteibe, majd Eszter megteszi, ha szükségét érzi, ha fontosnak tartja. Mostmár egy kis magányra vágyott. Csendre. Vágyakozással gondolt a tegnap este még ijesztő mélységre, ami a közeli erdőkből és a valószínűtlenül csillagos égből áradt. A következő napokban olvasott, túrázott, sokat aludt, jógázott. Az ikrekkel Veszpérémben találkozott, oda érkezett a busz a sítáborból, együtt ebédeltek, és beszélgettek. Biztos volt benne, hogy Anna már beavatta őket, de azért mindketten úgy tettek, mintha most először hallanának az elköltözésről.
– Egy másik nővel? – kérdezte Andris, mire Dóri hangosan felnevetett, az öccse csodálkozva nézett rá.
– Nem – válaszolt Tamás, és Dóri arcán látta a megdöbbenést.
– Adél? – kérdezte a lánya.
– Elment. Szerencsére megérkezett a leves, ami forró volt, fújni kellett, most beszéltek először nyíltan a lányról, akinek a jelenléte évek óta tapinthatóan jelen volt a nagyvázsonyi házban, a családban, az életükben, de akiről senki sem beszélt, kérdezett soha, és ez érezhetően mindenkit zavarba ejtett. A gulyásleves viszont feloldotta a feszültséget, egyetlen szót sem beszéltek ezután sem Adélról, sem az elköltözésről. Az ikrek a Dokihoz mentek ebéd után, Eszter oda ment értük munka után. Tamás nem akart találkozni az apósával, beugrott a céghez, aláírt néhány szerződést, Balázzsal átfutották a következő hetek programját, és már húzott is vissza Velemérbe. Sötét este volt, mire a présházhoz ért. Már egészen otthonosan érezte magát benne, a konyhaasztalon még langyos volt a túróslepény, amit a házigazda hozott, amikor begyújtotta a kályhát. Teát főzött hozzá, kinyitotta a kályha ajtaját, leoltott minden lámpát, csak a tűz fénye villódzott a nappaliban, most eszmélt rá, hogy már órák óta nem gondolt Adélra. Ez elsőre rossz érzés volt. A kis házban szanaszét hagyott könyvek jelezték az idő múlását, újabban főzni kezdett, és japánul tanult. A február hideg volt és havas, a március viszont derűs. Sokat sütött, és Tamás élvezettel tanulmányozta a közeli erdők hajnali és esti hangjait, találgatta a forrásukat. A házigazdája, János, aki a nagyszüleitől örökölte a présházat, amiről senki sem tudta honnan kapta a nevét, mert szőlőnek Isten tudja mióta semmi nyoma a környéken, jól szórakozott Tamás történetein, ahogy a városi mérnök találgatta őzet, szarvast, vaddisznót hallott-e este matatni a tölgyes szélén. Április végén, egy szerda este állított be újra a nagyvázsonyi házba.
(Photo by Adrian Dascal on Unsplash)