Szalad át a szomszédasszony, még a fejét se kötötte be, nagyon sietős neki valami. Olyan, mint egy varnyú, mindig hozza a rosszakat. Mondja, anyámat bevitték a fogdába. Elítélték feketevágás miatt. Nem beszél velem anyám már hónapok óta, haragszik rám. Fagyos velem, mint a jég. Mindig haragudott, mióta az eszemet tudom. Sose dógoztam neki eleget, nem jártam templomba, sokat ittam, nem azt akartam elvenni, aki neki tetszett. Aztán végül mégis elvettem, az a nyomorult meg pár év után tébécés lett oszt meghótt. Itthagyta nekem ezt a lyánygyereket. Persze inkább anyámnak, mint nekem. De mit kezdtem vóna én egy ötéves lyánygyerekkel? Most meg azér’ haragszik, mert mi nem neveljük a vallásra. Azt mondja, pogány lesz így belőle, mint amilyen én vagyok. Ezen vesztünk össze. Rávágtam az ajtót.
Nógat az asszony, menjek le, nézzem meg, igaz-e. Ő is mérges rám, ő is folyton korhol. Pedig micsoda egy szerelem vót a miénk! Őt akartam elvenni, de anyám meg vót veszve, hogy református. A végén meghajoltam, anyám győzött. Emez meg hozzáment Pistához. Aztán amikor együtt vonultunk be Pistával, a két asszony együtt siratott minket. Én szerencsés voltam, túléltem. Pista nem. Amikor megözvegyültem, már az öregasszony se mondott semmit, a gyászév után tényleg elvettem hát Klárit. A két lyánygyerek egyidős, ők is elvannak együtt, mintha csak édestestvérek lennének. Remélem, Klári szül majd nekem egy fiút is! Már útban van a gyerek, Klári sokat idegeskedik is miatta, hogy fogjuk tudni felnevelni ebben a nagy szegénységben. A két lyány is sokszor idegesíti, mindig csavarognának, csak a játékon jár az eszük, rosszalkodnak, néha majd megvész tőlük.
Megetetem a disznókat, darálok kukoricát, bagóznék még egy kicsit a verendán, de Klári nyaggat, hogy menjek anyámékhoz. Most jut eszembe, hogy most a lyányom, Erzsike is lent lakik az öregeknél már egy ideje, mer’ apám olyan beteg, hogy üzent érte az öregasszony, menjen le, segíteni kell mellette. Az isten verje meg ezt a világot, hogy annyi a baj, mindig csak a baj… Járhatnak ezek misére, meg imádkozhatnak éjjel és nappal, akkor is ugyanannyi a baj. Akkor meg minek?
Lemegyek hozzájuk az alvégre. Apám igencsak odavan, alig bír beszélni. Már a pap is járt nála, feladta az utolsó kenetet is. Erzsike ott ül a lábánál, mondja, valóban elvitték a nagyanyját. A barátnéja, Juliska nagyapja, meg még két ember. Azt is mondták, hogy lehet, félévre is bezárják. Mert feketén vágták le a disznót. Apám odahív magához. Nagy nehezen megértem, mit magyaráz. Beteg lett a koca, oszt anyám mondta, le kell vágni addig, míg meg nem döglik, mert akkor vihetik a dögkútba. Lement a tanácsba engedélyt kérni a vágásra. Épp zárták be a tanácsot, amikor odaért. Mondta neki a Kádár Imre, hogy már nem mennek vissza papírozni, vágják le, oszt majd utána lepapírozzák.
Másnap hajnalban jöttek a szomszédok segíteni. Már perzselték a disznót, amikor jöttek ezek a szemetek. Nekem nem is üzent, pedig azért eljöttem vóna segíteni én is. Hogy így gyűlöljön… Nem is értem. Pedig mán Klárit is elfogadta, jön a gyerek is, tud róla. Azér’ zavart haza, amikor utoljára jártam itt, hogy megint részeg vagyok, sokat iszok, nem dógozok eleget, meg a gyerek se jár templomba, mióta nálunk van. Na, most aztán láthatja, milyen jó is, hogy ő annyit dógozik. Meg hogy jár templomba, hogy éjjel-nappal imádkozik…
Mikor perzselték a disznót, megjelent a Kádár azzal a másik két szemét emberrel és azt mondták, feketevágás van, és ez bűntett. Elvitték az egész disznót. Apámat akarták lecsukni, de látták, hogy odavan az Öreg, így anyámat vitték be. Nem érdekelte őket, hogy ott egy haldokló meg egy kislyány. Ezek állatok! Hogy szakadna rájuk az ég! Most mi az eget csináljak? A lyány odavan, igencsak rémült, de nem vihetem el, mer’ akkor az Öreget is fel kell vinni magunkhoz, ahol meg nem tudnám hova tenni. Így is olyan szűken vagyunk. Mondom nekik, hogy majd intézek valamit, hozok ebédet, Klári főz majd. Erzsikének könnyes a szeme, meg se szólal, reszket a nyomorult jószág. Na jó – mondom neki, majdcsak lesz valahogy, ne féljen. Bólogat.
Megyek hazafele, a főutcán mindenki kérdezi, mi van az öregasszonnyal, én meg mondom. Ez a Kádár, ez egy ganaj ember. A pribékjeivel együtt. Legszívesebben úgy fejbevágnám, hogy többet ne is térjen magához. Oszt éhezzen az ő bandája, hogy szakadjon rájuk az ég!
Klárinak mondom, küldjön le valami ennivalót. Nem kell sok, az Öreg már nemigen bír enni. Legfeljebb még pár kanál levest. Befogom a lovat, oszt nekiindulok a határnak. Nem is tudom, hova megyek, mi a dógom, nem tudok gondolkozni, majd szét vet a méreg. Istenverte hideg van, de nem érdekel, muszáj most kimenni valahova. Mit vétettünk mi, hogy nem érdemlünk meg végre egy kis nyugodt életet ennyi baj, ennyi csapás után?
A ló legalább azt csinálja, amit mondok neki. Elindulunk a határba. A Becsek felé. Eszembe jut az az istenverte orosz, akit ’45-ben fejbevágtam a tuskóval. Tokajban őrzött minket a nyomorult egy fészerben, várta, hogy jöjjenek értünk a teherautóval, oszt vigyenek Szibériába dógozni. Józsinál vót bagó, füstöltünk neki kifelé az ajtón, hátha akar belőle. Jól számoltunk. Kinyitotta az ajtót, mondta, adjunk bagót, mi meg beljebb csaltuk, én meg jól fejbevágtam. Nem tudom, meghótt-e vagy csak elájult, de mink mind eliszkoltunk, ki merre látott. Ketten vótunk mádiak, bujkáltunk a Tisza-parti nádasban, három napig jöttünk haza. Még utána is hetekig a határban húztuk meg magunkat, nehogy visszajöjjenek értünk. Néha eszembe jut ez a nyomorult orosz, ugyan mi lett vele?
Akkor vótam utoljára gyónni a papnak, ezután. Elmondtam neki, az meg azt mondta, bánjam meg a bűnömet. Mire én mondtam, dehogy bánom. Ha olyan istenfélő vónék, akkor most ki tudja, hol lennék, tán már nem is élnék. Ez meg azt mondta, micsoda egy istenkáromló vagyok én. Hát, lehet, hogy az Isten büntet azóta is… Sajnálom én azt a nyomorultat, biztos azt is anya szülte, de mivelünk mi lett vóna, ha nem szökünk el akkor? Ki tudja, mi várt volna ránk ott Szibériában, mi lett vóna a sorsunk? Arra szoktam néha gondolni, hátha nem halt meg az orosz, hátha sikerült akkorát odavágni neki, hogy később magához tért, oszt magukkal vitték, felépült. Hátha…
Most ezt a Kádárt se átallanám így fejbevágni, megérdemelné. De rögtön tudnák, hogy én vótam. Ez az orosz is kitudódott valahogy, pedig megfogadtuk utána, senkinek nem beszélünk róla. Még az is lehet, hogy én beszéltem róla valakinek egy borgőzös estémen. Az istennyilát neki, most mi az eget csináljak??
Már kinn járok messze a faluból. Ott a ház, ahol az Öreg volt vinclér, ahol felnőttem, meg ahol azt a pár évet éltük Ilonnal is, amíg meg nem betegedett. Azzal a nyomorult szántói zsidó gazdával is, azokkal is mi lett… A munkaadóink. Nem csak a mieink! Hány napszámost etettek! Azok közül is alig jött vissza valaki. Sose lesz már Mád, meg Szántó olyan, mint vót. Nem érdemelték meg a sorsukat, az biztos. Nem bántottak azok minket sose, tiszteltük is egymást. Jó, néha megvicceltük az öreg zsidót, a felakasztott kabátot is beleszámoltuk a napszámosokba, nem vette észre. Vagy nem akarta. Mindenki tudta a dógát meg a helyét, de együtt játszottak a zsidó kölyök a nem zsidókkal, az asszonyok együtt pletykáltak, hozzájuk jártak a boltba. Most meg, mi van itt? Felfordul a gyomrom, ha látom, mi van a portájukkal, a házaikkal. Lenne itt mit meggyónni sokaknak! Na, jól elkalandoztam már megint.
A ház mögött, a kútnál meglátom a Feri koma szekerét meg lovát. Odamegyek. Ferinél legalább biztos van egy kis lőre. Már kiszáradt a torkom. Elmondom neki, mi történt. Feri nem sokat jár be a faluba, legtöbbször itt alszik kinn, ebben az itt hagyott, kivert ablakú házban. Nem hallotta még. Az öregasszony neki keresztanyja. Azt mondja, milyen jó volt hozzá anyám, amikor itt maradtak árván, soha nem hagyta, hogy éhezzenek. Jó asszony. Mind ezt mondják. Jó asszony. Az. Csak a fiára haragszik folyton… Azt mondja Feri, ezt a szarházi Kádárt agyon kéne ütni, nem lenne érte kár.
Bűn rossz ez a lőre, de most ez is jólesik. Eltompítja az ember fejét. Gondolkozunk, mit kéne csinálni, és hogy kéne, hogy utána ne kerüljünk rács mögé. Ezek a rohadékok biciklivel járnak Mádon, Rátkán, Tállyán. Útközben kéne őket elkapni, ellátni a bajukat, még tán a dögkútba is bedobni őket, ott tán sose lelnének rájuk. Feri nem vót a háborúban, kölyök volt még, ő nem tudja, milyen az. De gyűlölet benne is megvan, bőven. Tőlük az összes földet elvették, anyjával az oroszok bántak el, ő sose nősült meg, azt mondja, nem kell neki a baj, van abból elég asszony meg purdék nélkül is. Közben fogy a borocska. Van egy darab szalonnája is, meg egy kis maradék száraz kenyere. Legszívesebben itt maradnék éjszakára is, nincs már bennem sok erő, de hideg is a ház, meg attól is tartok, hogy mérges lesz az asszony, ha nem megyek haza.
Visszaülök hát a szekérre, elindulok. Még jó, hogy a ló tudja az utat. Fúj ez a bolond szél, fagy is, legalább sár nincs. De közben jól be is sötétedett. Forog a belem, a fejem hasogat, a szekér rázásától meg rám jön az öklendezés. A ló is meg van bolondulva, hiába rángatom, nem akar megállni, pedig meg kéne állni, könnyíteni magamon. Ráverek nagyot a farára az ostorral, ettől meg megvadul, oszt neki az ároknak. Belefutunk, térdre esik, és meg bezuhanok a ló és a szekér közé. A hétszentségit neki! Még csak ez kellett… Nem bírok lábra állni, forog velem minden. Sokszor vótam már cudarul ezektől a szar lőréktől, de ez most mindennél rosszabb …
Arra eszmélek, hogy valaki kelteget. Kótyagos vagyok, látom, ráncigálják ki a lovat, állítják fel a szekeret, engem feltesznek egy másik szekérre, visznek haza. Ráz a szekér, mint a hétszentség. Bárcsak kivinnének ebből a rohadt világból is! Nem bánnám, ha itt döglenék meg.
Tudatomnál vagyok annyira, hogy érzem, hazavisznek. Klári valahogy leráncigálja a csizmámat, a kapcámat, morog rám. Végre a vacokban vagyok, de istentelenül ráz a hideg. Mondom az asszonynak, fűtse azt a masinát, ne sajnálja a fát, mer’ megfagyok. Másnap reggel felkelek, Kláritól kérem a vedret, nem bírok kimenni. Szó nélkül adja, ad egy csupor teát is. Megiszom, visszaalszok. A büdös életben nem voltam tán ilyen fáradt.
Két nap múlva
Azt mondják, két napot végigaludtam. Arra se emlékszem, hogy állítólag kétszer felkeltem hugyozni, inni. Semmi másra nem emlékszem. Mi az isten lehetett ez, fogalmam sincs. De mára jobban vagyok, érzem, visszatér belém az élet. Klári azzal fogad, tudjam meg, anyámat hazaengedték. Valaki eljárt érte. Megszánták, hogy haldoklik az öreg, meg ott a gyerek. Na, legalább ennyivel kevesebb a gond.
Azt is mondja Klári, tegnap hajnalra virradóra összeverte valaki a Kádárt. A biciklijét összetörték, neki meg úgy ellátták a baját, hogy azt se tudni, lábra fog-e még állni valaha. Nem emlékszik rá, hogy kik vótak. Jöttek hozzánk is a nyomozók, de látták, hogy mi van, így kizárták, hogy én lennék az elkövető. Bárcsak én lettem volna! De Isten áldja meg azt, aki helyettem megtette. Kiérdemelte az a mocsok.
Másnap, mikor már bírok járni, lemegyek az öregekhez. Apám már nincs magánál. Azt mondja az öregasszony, hogy itt a vég. De ő még tudott vele beszélni. Nem láttam még ilyennek anyámat, mintha éveket öregedett volna, össze van törve. Már rám se haragszik tán, csendesen üldögél, nem küld el. Azt is mondja, hallotta, rám tört a nyavalya. Kérdi, jól vagyok-e már. Hazaviszem magunkhoz a lyányt, szegény párát rossz nézni, egyre csak rí. Ötévesen halt meg az anyja, most meg itt a nagyapja. Szerette őt nagyon. Helyettem is… Nálunk legalább eljátszik a másikkal, jobb lesz most neki velünk.
Azér’ ha kiderül, ki tette ezt a Kárárral, beszántom neki a fődjét, vagy viszek neki egy zsák krumplit. Bár, ebben a mocsok világban tán jobb lesz neki, ha sose derül ki, hogy ki volt. Csak nem a Feri koma? Á, az annál gyávább.
Pár nappal később
Temetjük az öreget. Sokan eljöttek. Szinte az egész falu… Nézem őket. Biztos itt van ő is, aki ellátta a Kádár baját. Melyiketek lehet? Nézek körbe. Sokan állnak leszegett fejjel. Isten áldjon meg téged, bármelyik is vagy!… De megáldhat-e az Isten valakit, aki gyilkolt? Vagy aki gyilkolni akart? Nem tudja ezt nekem megmondani senki, még a pap se. Csak győzzön imádkozni ezér’ a sok bűnösér’, aki itt van! Aki felel azér’, hogy jóravaló emberek is ilyen állattá válnak a végén!
Ott van az a nyomozó is hátul, aki nálunk is járt. Ugyan az meg mi a nyavalyának jött el egy temetésre? Mi keresnivalója van itt annak? Hogy ezek se ismernek se Istent, se embert…
Legalább mán az Öreg jó helyen lesz. Ez is mennyit imádkozott mindig! Szerencsére még megélte, hogy az öregasszonyt hazaengedték. Mégis van Isten? Ej, tudja a bánat…