Natalia Novak szülei Brightonban éltek egy valaha jobb időket látott sorházban. Az előkertet azonban felverte a gyom, a falakat borító dísztégla-burkolat foghíjait szürke cementtel öntötték ki. Egy hatvanas évei felé tartó férfi nyitott ajtót, ritkás haja itt-ott még sötét volt, de javarészt megőszült már.
– Novak vagyok – mondta egyszerűen, a keresztnevét úgy látszott, nem tartotta lényeges információnak. – Kérem, jöjjön be – invitálta Hannah-át.
A nappaliban Hannah a kanapén, a férfi pedig a szoba főhelyének számító elnyűtt fotelben foglalt helyet. A bútor úgy idomult Novak testéhez, mintha személyesen neki tervezték volna. Látszott, hogy kapcsolatuk hosszú időre nyúlik vissza, és hogy otthoni idejének jó részét itt tölti. Kinyúlt, barna kardigánt és melegítőnadrágot viselt, az asztalon előtte karnyújtásnyira keresztrejtvény és szemüveg.
Onnan, ahol ült, Hannah jól látta Natalia anyját, aki sötétbarna ruhájában és drapp horgolt kendőjében a konyhában ténykedett. A tűzhely mellett állva egy dzsezvába darált kávét és vizet tett, majd rutinos mozdulattal meggyújtotta alatta a gázt. A házat betöltötte a kávé illata. Mrs. Novakon még látszott fiatal korának szépsége, mozdulatai finomak és takarékosak voltak. Amikor behozta a dzsezvát és a hozzátartozó pohárkészletet, Hannah azon morfondírozott, hogy vajon ezeket már Angliában szerezték be, vagy még a Balkánról hozták magukkal.
Annak idején Londonban Bernie egyszer kiküldte egy bevándorlók lakta környékre riportot készíteni. Ott találkozott először a Balkánról származó emberekkel, horvátokkal, szerbekkel, bosnyákokkal, akik Jugoszlávia szétesése után menekültek Angliába. És persze ott ivott először törökösen főzött kávét is, amit azonnal megszeretett.
– Vigyázzon, a fülénél fogja, forró – mondta lágy akcentussal Natalia anyja, és a tálcán az egyik csészét Hannah felé fordította. A kávé tetejét sűrű, sötét hab borította, a levegőben finom kardamon-illat szállt. Végre egy rendes fekete, gondolta Hannah, ahogy a fémtartó fülénél fogva kezébe vette a kerámiapoharat.
Kényelmesen hátradőlt, és belekortyolt a kávéba. Otthonosan érezte magát a megviselt tárgyak és megviselt tulajdonosaik között. A házigazdák viselkedésében volt valami olyan magától értetődő közvetlenség, amitől Hannah megnyugodott, hogy neki sem kell megjátszania magát.
– Köszönöm, hogy beleegyeztek a beszélgetésbe – kezdte a szokásos mondattal. – Nem szeretném feltépni a sebeiket, de elképzelhető, hogy annak az ügynek, amin éppen dolgozom, köze lehet a lányuk eltűnéséhez.
– Ms. Hall, mi igazából nagyon hálásak vagyunk önnek, hogy érdekli Natalia ügye – mondta Novak ugyanazzal a jellegzetes hanglejtéssel, mint a felesége. Szórakozottan nyúlt a szemüvegéért, és amíg beszélt, két szárát ütemesen összeütögette. – A nyomozást nagyon gyorsan lezárta a rendőrség, tudja, hogy megy ez. Mi csak bevándorlók vagyunk. Senkit nem érdekel, ha egy szerb lány eltűnik. – Mrs. Novak bólogatott.
– Önök mit gondolnak, mi történhetett? – kérdezte Hannah.
– Mi nem tudunk, kérem, semmit. Az utolsó információnk az volt róla, hogy elmegy valami helyre Görögországba, ahol valamiféle speciális diétát akart csinálni. Nem is értettük. Mondtam is Katarinának, hogy ha diétázni akar a gyerek, azt itthon is megteheti. Nem mintha kövér lett volna, vagy ilyesmi. De volt valami előadáson, ahol telebeszélte a fejét egy alak, hogy a testét meg kell tisztítani, vagy mit is mondott.
– Méregteleníteni – szúrta közbe a felesége.
– Mi mondtuk neki, hogy ne ilyesmire költse a pénzét, inkább keressen magának barátokat, meg egy rendes fiút, aki mellett megállapodhat. – Novak szeme itt könnybe lábadt, és szinte ugyanabban a pillanatban a felesége is megtörölte a szemét. Hannah mélyebben átérezte a fájdalmukat, mint ahogyan sejtették. A fájdalom mellett azonban valami másra is felfigyelt, amint az idősödő párra nézett. A két ember, mintha egy láthatatlan, lassú táncot járt volna, minden mozdulatuk, szavuk, és talán még az érzéseik is egymáshoz voltak igazítva, teljes összhangban élték az életüket, egy közös ritmusra, amelyikben egyikük sem rontotta el az ütemet. Hannah még a mérhetetlen szomorúságukkal együtt is irigyelte őket.
– Nagyon sajnálom, ami a lányukkal történt – mondta, és úgy érezte, szavai semmilyen vigaszt nem nyújthattak ennek a két megtört embernek.
– Köszönjük, sokat jelent ez nekünk – vette most át a szót Natalia anyja. – Nem is tudjuk, hogy mi a rosszabb. Az, hogy nem tudjuk, mi lett a lányunkkal, vagy hogy ennyire nem segített senki utánajárni, hogy ennyire magunkra maradtunk…
Hannah jól ismerte ezt a tehetetlen beletörődést abba, amit nem lehet elfogadni. Amikor nincs más választás, csak tudomásul venni a hiányt, és várni, hátha idővel elviselhetőbb lesz az elviselhetetlen üresség.
– Meséljenek a lányukról, kérem – mondta csendesen.
Novák a feleségére nézett, a fejével intett, hogy ő beszéljen. Talán úgy vélte, hogy anya és lánya közelebbi kapcsolatban voltak, és Katarina pontosabb választ tud adni a kérdésére, gondolta Hannah.
– Natalia okos lány volt, nagyon jól tanult az iskolában, és ügyesen boldogult Londonban is. Sokkal ügyesebb volt nálunk. Igaz, ő már egész kis korától itt élt. A nyelvet is sokkal jobban tudta, mint mi, nem volt akcentusa, tudja, hogy van ez.
– De ne gondolja, hogy mi olyan tanulatlan emberek volnánk – vette át a szót Novák. – Én villanyszerelő vagyok, a feleségem pedig tanár volt még odahaza. De hát itt az ő diplomája semmit sem ér, takarítani jár. Nekem szerencsém van, villanyszerelőre mindenhol szükség van. Még a szibériai fogolytáborokban is. – Hannah egy kis mosollyal jelezte Novaknak, hogy érti a fekete humort.
– Mivel foglalkozott a lányuk? – kérdezte.
– Marketing-asszisztens volt egy nagyvállalatnál – mondta Natalia anyja. Nagyon jó munka volt, jól is fizetett, és a főnöke biztatta, hogy elő fogják léptetni. Még minket is támogatott pénzzel, pedig mondtuk neki, hogy erre nincs szükség. De ő ragaszkodott hozzá.
– Nagyon jó lány volt. – Novak hangja elcsuklott.
Csend ült a szobára, csak a szemüvegszárak koccantak ütemesen egymásnak a férfi kezében.
– Az egyetlen baj az volt vele – sóhajtott Natalia anyja, – hogy nagyon nehezen barátkozott. Tudja, mi, amikor fiatalok voltunk, nagy társasági életet éltünk. Minden este kint voltunk a főtéren a barátokkal, vagy egymás kertjében sütögettünk. Ha más nem, a szomszédokkal kávéztunk vagy pálinkáztunk. Tudja, arrafelé így ment ez. – A nő megigazította vállán a kendőt, és egy pillanatra Hannah maga előtt látta fiatal lányként, ahogy nevetve Novak karjába kapaszkodik. – Persze ma már nekünk sincsenek barátaink. Akik nem haltak meg, szétszéledtek.
Hannah hagyta, hogy Novakék néhány pillanatra a múltba révedjenek, nem volt szíve megtörni a csendet. Hiány és fájdalom rezgett az áporodott levegőben.
– Valahogy nem tudott beilleszkedni a saját korosztályába – szólalt meg most a férfi. – Mintha félt volna az emberektől. Pedig volt néhány fiú, aki akart volna neki udvarolni, de ő mindegyikük elől elmenekült. Nagy ritkán akadt olyan, akinek engedte, hogy közelebb kerüljön hozzá, de aztán nagyon hamar véget vetett ezeknek a kapcsolatoknak is. Volt pár barátja, akiket mi is megkedveltünk, és nagyon sajnáltuk őket, amikor Natalia kiadta az útjukat.
– Csak a munkájának élt – folytatta Natalia anyja. – Mi is dolgos emberek vagyunk, érti, de azért az, hogy csak a munkából álljon az élet… Mondtuk neki mindig, hogy ez így nem lesz jó.
– Abban reménykedtünk, hogy ha már mindenáron el akar menni abba a táborba, ott majd talál magának barátokat. Ehelyett soha többet nem láttuk – Novak letette a szemüvegét, és lehajtott fejjel a padlót nézte. Testét alig észrevehetően rázta a hangtalan sírás. A felesége ismét megtörölte a szemét, majd a zsebkendőjét gyűrögette.
– Ne haragudjanak, hogy ezt kérdezem, de volt a lányuknak valamilyen mentális problémája? – Hannah legszívesebben elásta volna magát amiatt, hogy ezt meg kellett kérdeznie, de nem volt más választása.
– Semmi baj – mondta Mrs. Novak, – most már nincs jelentősége. Natalia járt egy pszichiáterhez Londonban, de már gyerekkorában itt is elküldte az iskola tanácsadásra. Azt mondták, depressziós. És hogy érzelmileg labilis.
– És az volt? Labilis? – kérdezte Hannah.
– Néha nem volt könnyű vele – mondta Novak. – Tudja, előfordult, hogy nagyon feszült volt, ideges. Ha nem ment neki valami, vagy ha elővettük a férjhez menés témáját. Ilyenkor aztán általában elviharzott, bezárkózott a szobájában, és órákig nem jött elő. Mi, az anyjával nem tudtuk, hogy mit csináljunk. A pszichológus az iskolában azt mondta, hogy meleg, elfogadó környezetre van szüksége. De hát mi itt mindig is így éltünk, nem értettük, hogy mit kellene még tennünk.
– Elképzelhetőnek tartják, hogy Natalia… – Hannah bizonytalanul latolgatta, hogy mi lenne a legszerencsésebb megfogalmazás, – szóval, hogy Natalia saját kezével vetett véget az életének?
– Az teljesen kizárt – szorult ökölbe Novak keze. – Natalia soha nem tett volna ilyet. Az anyjával soha nem bánt volna így. És velem sem.
– Teljesen kizárt – mondta Natalia anyja is. – Labilis volt, az igaz, de mindig voltak céljai, és azok nagyon is éltették. Mindig el akart érni valamit, és a munkája sok örömöt adott neki.
– Mit gondolnak, életben van még? – Hannah megint csak legszívesebben vakondként túrta volna be magát a föld alá, de tudnia kellett, hogy mit gondolnak a szülők.
Novak mélyet sóhajtott, engedélykérőn feleségére nézett. Az asszony bólintott, és meredten nézte kezében a kis golyóvá gyúrt zsebkendőjét, mintha egy varázsgömbbe nézne. Novak, mint aki sehogy sem találja a helyét, kényelmetlenül fészkelődni kezdett a fotelban. Kezével végig simított borostás arcán. Hannah hallani vélte a szőrszálak sercegését a szikár kéz alatt.
– Azt gondoljuk, hogy a lányunk már nem él – mondta alig hallhatóan. – Ha élne, megkeresett volna minket, bármi is történt. Soha nem telt el egy hét, hogy ne tudtunk volna róla, és neki is szüksége volt ránk, hogy hazajöhessen. Néha úgy éreztük Katarinával, mintha egy menedék lennénk neki. Biztos, hogy hazajött volna, ha életben van.
Katarina továbbra is meredten nézte a zsebkendőt, alig láthatóan biccentett. Novak letette a szemüvegét, és a fotel karfáján átnyúlva megszorította az asszony csuklóját. A nő felemelte a fejét, tekintetük találkozott. Hannah igyekezett máshova nézni, és mindent elkövetni, hogy szemébe ne gyűljenek könnyek. Ahogy kicsit félrefordította a fejét, a kopott, csipketerítővel letakart pianínó tetején meglátta egy fiatal nő fényképét, fekete szalaggal a kép sarkában. Natalia rendkívül szép nő lehetett. Feketén izzó szemei Hannah-t egy menekülő állatra emlékezették. Képtelenség volt nem látni benne Carol rebbenő tekintetét.
Megköszönte a kávét és az interjút, és megígérte Novakéknak, hogy mindenképp értesíti őket, amint megtud valamit. Lassan hajtott ki a néptelen utcából, Novakék gyászával szemben tiszteletlenségnek érezte volna felbőgetni a motort. A tavaszi felhők súlyosan lógtak az ég peremén, számítani lehetett rá, hogy hamarosan esni kezd. Hannah Novakra gondolt, és sóvár vágyakozás fogta el egy apa iránt, aki keresztrejtvényt fejt, és amiatt aggódik, hogy a lánya talál-e magának egy rendes fiút. Ahogy felért az autópályára gázt adott, és hagyta, hogy Londonig a sebesség betöltse lelkében a tátongó lyukakat, az apja, Carol és Peter hiányát.