A hónap szerkesztői disztópia regényrészlet

Havas Juli: A doktornő meséje – 3. rész

A has bőrére barna szőnyeg terül. Jódos fertőtlenítő. Az altatógép felől egyenletes pittyegés hallatszik. Az altatós doktornő félig hunyt szemmel dől hátra a széken. Az altatósnővér a kis kerekesasztal fölé hajol, fecskendőket, ampullákat rendezget. Pompás gléda – egyenesedik ki és válla felett hátranéz a doktornőre. - Kicserélem az infúziós pumpát.

A műtét

“Where there’s a doctor it’s always a bad sign. Even when they are not doing the killing themselves it means a death is close, and in that way they are like ravens or crows.” ¹

Három évtized megszokásával dörzsöli a kezét, megszokhatatlan jóleső izgalommal. Minden alkalommal új a saját keze, csodálkozva nézi őket, mint amivel még nem találkozott. Pedig most már ritka az ujjai és a hasban pihenő, a műtétre váró szerv mágikus találkozása, a szerelmes kéz lágy érintéséhez hasonló simítás, a képletek óvatos, de határozott megragadása. Bő két évtizede, vagy több is, hogy kamerák, manipulátorok jöttek, mindenféle feloldások, fókuszok, befurakodva a sebész keze és a beteg test közé. Laparoszkópos technika. Virtuális realitás a monitoron, dünnyögi magában. Anyád. Vagy realitás, és akkor vér, veríték, könny és szag és minden, vagy virtuális. Ahol mindent lehet, és mindenkinek három élete van. Vagy több. Extra áron annak, aki megveheti.

A beteg nem tudja kimondani, hogy la-pa-ro-szkópia, csak azt tudja, hogy három apró lyuk lesz a hasamon, Ignác-1004-Főorvos úr, ugye. Az, három apró vágás. Az egyik nagyobb. Azon húzzuk ki, ami fölösleges ott bent, válaszolgat. Képtelen magát az új nevén felismerni. Nem imponál, hogy az Ignác a legmagasabb adható név az Új Orvosi Hierarchiában. Hiányzik neki, hogy nem szólíthatják professzor úrnak. Mert a tudományos cím semmit nem tesz hozzá az orvosláshoz, attól nem leszel ügyesebb sebész, ugye dokikám, veregetik meg a vállát és mondják az Új Hatalmasok. Azóta úgy gondol magára, hogy a Sebész. Nagy S-el, mert az jár neki, kiérdemelte az elmúlt harmincnál is több év alatt.

A Sebész a műtőbe nyíló bemosakodóban áll, mélyen beszívja a kezére vékonyan csordogáló fertőtlenítő szagát. Most, hogy a Covid-27 újra itt van, és a végtelenül kizsigerelt egészségügyben már csak erővel lehet benntartani a résztvevőket és amikor a szolgálóvá tett doktornőket Vilmának, a némi kiváltsággal bíró doktorokat Ignácnak, Jánosnak, rosszabb esetben Gézának nevezik, az állam úgy kínál engedményeket, hogy bevonja a népet a gyógyításba. Az én dolgom az operálás, mondja magában a mantrát és mint túlélés zálogához, ragaszkodik a végtelenségig a kivülállóságához.

              – Fónök, ki ez a muki? – Ez az asszisztense, János-1956-doktor. Nem tudja kiejteni az ő betűt. A rendes neve Ibrahim volt, és palesztin, legalábbis az volt, amíg itt nem ragadt, miután Szegeden elvégezte az orvosit, vagy harminc éve. Azóta hű csatlós, ha nem is barát. Több mint elég titok tudója.

– VIP.

VIP of what?

VIP of whom? Very Important Person, guess of whom – minden szót megnyom. – Naggyon naggyon nem impotens perszóna. Pontosabban person, mert hím. Alfahím. A kórházparancsnoké. – Évtizedek óta ezen a magyar-angol keverék nyelven beszélnek egymással, ami olyan nekik, mint némely ikreknek a belső kód. –   Besírta magát a műtőbe. Hogy az új rendelet, a férfi jogok, meg ilyesmi. Felfoghatatlan, hogy miért akarja valaki a feleségét látni belülről. Amit a kamera mutat. Mert ha még magát… – de nem azt se. Fékezhetetlen kíváncsiság. Mint a bírvágy is. Ezeknek mindent. Minden jár.

– Mint az óra, fónok, eljárt. Idó van. Kezdjunk.

Felnéz a nagy órára, túlteljesítette a kézmosási protokollt. Lister és Semmelweis nevével ajkunkon lépünk a sebészet templomába – recsitálja torzított sekrestyés hangon, ahogy átlép a fotocellás ajtón. Amúgy jobban szerette Katz tiszteletest játszani a Svejkből, pontosabban Agárdy Gábort – de most nem volt kedve hozzá.

Ránéz a műtőasztal mellett álló hórihorgas vendégre, aki várakozóan figyel. Az aneszteziológus beszél hozzá, aki azóta, hogy a feleséget betolták a műtőbe, ott áll mellette. Vilma-1984-doktornő, akinek előző nevére már nem is emlékszik a Sebész, mint egy látványkonyhában a sztár séf, úgy magyarázta a fontos férjnek, hogy mikor milyen anyagot használ. Hozzávalók: szedatívum, relaxáns, ilyesmi. Ebből ennyi, abból annyi, meg még egy kicsi. A doktornő hangjában finom gúnyt vél kihallani, de nem biztos abban, hogy jól hallja.

Milyen szépen alszik, nézi a feleségét és mondta ellágyulva a hórihorgas. Ahogy belép a Sebész, odafordítja a fejét, és onnan már csak rá figyel, ügyet sem vetve a tovább magyarázó aneszteziológusra. Az felnéz, és hogy kiesett a figyelemből, felszabadultan sóhajt. Az altatósnővér ránevet a Sebészre. Szívből szereti ezt az embert, sokkal jobban, mint a férjét. Ha egészen pontos akart volna magához lenni, akkor azt mondja: ezt az embert szerette egész életében, és a tornatanárra, aki az otthoni hálószobában úgy viselkedett mintha szertorna gyakorlatot mutatna be, szükséges rosszként tekintett. És két gyermekük apjára, persze. De miért akart volna egészen őszinte lenni magához? Mire vezet az? Kinek kell az ajtócsapkodás, a magyarázkodás, aztán a visszaköltözés nyomorúságos procedúrája?

A hórihorgas előbbre lép. Állj – a műtősnő fejhangú kiáltása szeli át a műtőt, és töri meg a lépést. Az a terület már steril.

–  Volt – mondja Ibrahim. A Sebész nem tud János-akárhányként gondolni rá. János-1956, ízlelgeti mégis a szájában a számot, de mi köze volt a palesztinoknak a szuezi válsághoz, semmi. Ennek nincs semmi értelme. Jó ideje már, semminek nincs értelme.

– Arról volt szó, hogy betartja a szabályokat – szól rá ő is a hórihorgasra. – Egy bombázó pilótafülkéjében sem lehet bóklászni.

– Hát még egy vadászgépében – teszi hozzá Ibrahim és némi imádattal nézi főnökét -, kétüléses vadászbombázó – teszi hozzá. – Lemosás.

A has bőrére barna szőnyeg terül. Jódos fertőtlenítő. Az altatógép felől egyenletes pittyegés hallatszik. Az altatós doktornő félig hunyt szemmel dől hátra a széken. Az altatósnővér a kis kerekesasztal fölé hajol, fecskendőket, ampullákat rendezget. Pompás gléda – egyenesedik ki és válla felett hátranéz a doktornőre. – Kicserélem az infúziós pumpát.

– Veress tű – mondta a Sebész. – Még egy elbarmolt magyar élet – teszi hozzá.

– Magyar? – Kérdezi a szigorló orvos, akire a másodasszisztens hálátlan szerepe jutott és aki egészen addig nem mert megszólalni.

– Mindenki az – mondta János-1956. – Vagy palesztin. Vagy ír.

– Nem tudja? Mit tudnak maguk a fiatal generációból? Veress, persze. Veress János, Kapuváron volt tüdőgyógyász, ő találta fel. Még tüdőbajra. Tuberkulózis, ha érti mire gondolok. Töltés.

– Tébécé – motyogja a szigorló.

– Egy betegséget, ami több embert ölt meg, mint két világháború, a kommunizmus és a fasizmus együttvéve, nem becézünk – mondja a sebész. – Lesz szíves fárasztani a száját és kimondani az egészet – tu-ber-ku-ló-zis. – Az aneszteziológus asszisztensnő mosolyog a maszk mögött. mint mindig, amikor ezt a mondatot hallja. Gyakran mosolyog.

– Értem – mondta a szigorló.

– Szike. Érti a fenét. Trokár, kamera.

Most mindenki a monitorra figyel, amelyre kivetült a hasűr színes látványa, mint egy holdjáró kompkamerája alatt a táj. Egy lapocban végződő rúd jelenik meg, majd egy másik nyél végén egy fogófej. Mint egy krokodilszáj nyílik és záródik, ahogy egy-egy útban lévő belet odábbtol vagy óvatosan megfogva átrak máshova.

– Hol van a mája?

– A micsodája? – kérdez vissza a Sebész.

– A mája – mondja a hórihorgas és közelebb lép, hogy jobban lásson. A sebész mögött áll.

– Az engem most nem érdekel – mondta sebész.

– Engem igen. Az én feleségem.

– De nem a maga mája. Ez az én műtétem.

– Téved barátocskám. Ez a feleségem műtéte.

– Nem tudtam, hogy ilyen kurva jóba vagyunk. Nem akar inkább sétálni egyet odakinn a hűvös levegőn? – mondja a Sebész. Majd hozzáteszi – kurva gyorsan?

– Nem – mondja a hórihorgas – jó nekem itt. És maga is jobban jár vele, ha itt vagyok.

A Sebész és Ibrahim és a másodasszisztens gyorsan haladnak. Feltárják a hasi verőér feletti szabad részt, és a műtéthez szükséges érkilépéseket. Meg fogjuk tudni csinálni, mondja.  

– Látja a főverőeret? – kérdezi a szigorlót.

– Az aortát? Igen, látom, ott lüktet – a monitor és a lüktetés egy ütemre jár.

– Üzenet a szívtől – mondja a Sebész. Majd kicsit később.

– Ha feláll egy kis lépcsőre, akkor nem liheg ide a nyakamba. És jobban is lát – teszi hozzá anélkül, hogy hátranézne a hórihorgasra. – Hozzanak egyet.

A nagyon fontos férj ott áll mögötte, egy fejjel fölötte, csípőre tett kézzel, a lépcső szélén egyensúlyozva. A műtősnő éberen figyeli, mint egy éhes vadászkutya a kakast, akiről pontosan tudja, hogy nem szabad hozzákapni. A hasi aorta ott lüktet békésen, kimérten, kegyetlen monotonitással. A hórihorgas még előbbre hajol, egyszerre akarja látni a kamerát és a sebész válla felett a kezet, mely kívülről fogta a manipulátort.

– Ligasure – szólal meg rövid szünet után a sebész. – Ideális a kiserekre – magyarázza a szigorlónak. Ibrahim felemel egy a főverőérből kilépő ágat és a sebész oda közelíti az ollószerű munkafejet.

A műtősnő a rendőrségi jegyzőkönyvbe majd azt diktálja dr. Kardos Júlia²   kapitányságvezető alezredesnek, hogy a sebész válla fölött behajoló hórihorgas vendég megcsúszhatott a lépcsőn, mindenesetre rázuhant a sebész vállára, és a kilendülő karban folytatódó eszköz felnyársalta odabenn a főverőeret. A hatalmas tévéképernyő hirtelen vörös pacává változott és a hasfal kicsiny műtéti nyílásaiban, mint egy különös tusfej perforációin friss vörös patakok szaladtak szerteszét a fontos ember feleségének a felszínén. Nem szükséges költői képekben részletezni a véres eseményeket, fog rászólni Kardos a műtősnőre. Az alezredesnek felfordul a gyomra, maga sem érti miért, hiszen épp elég gyilkosságot látott életében, talán mert megint keveset aludt az éjjel. A véres feleség fontos férje és a sebész együtt csúsztak meg és estek el nagy robajjal, folytatja a műtősnő rendíthetetlenül és Kardos Júlia erős késztetést fog érezni arra, hogy a jegyzőkönyvbe is így rögzítse az eseményeket.

– Szike – Ibrahim érzelemmentes hangon szólal meg, s ugyanolyan képtelen nyugalommal, egy mozdulattal metsz rá a hasfalra. Surrogva lüktetve tör fel a vér, eleven láva önti el a műtéti izoláció zöld lepedőit.

– Szívsz – mondja a szigorlónak. – Bajban vagyunk. Nagy bajban. Odaát? – kérdezi az aneszteziológus doktornőt, aki most már a lélegeztető ballonnal a kezében áll. Az asszisztensnője gyors egymásutánban köti fel az infúziókat, tölti és nyomja a fecskendőket.

– Elvesztettük a vérnyomást – válaszolja.

– Itt van, próbálom megfogni – mondja Ibrahim.

– Kértem vért. Nem sokáig bírjuk még így.

– Nem nyúlhat ide, nem nyúlhat be a sterilbe – kiabál a műtősnő. A fontos férj a műtőasztalba akar kapaszkodni, hogy felállhasson.

– Fogom – szólal meg újra Ibrahim. – Nem fogom, képtelenség, Állandóan kicsúszik a kezemből. Aztán annyit lehet hallani: Satinskyt. Aztán azt, hogy még egyet. És aztán hogy szívj, csak szívj csak, nincs más dolgod, csak szívj. Nem látok semmit, nem érzek semmit. Aztán csak annyit. – Itt nincs mit megfogni. Az egészet leszakította.

– Átmosakszom, jövök – mondja a Sebész, miközben feltápászkodik a földről. Bal oldalába élesen belenyilall, ahol ráesett a lépcső élére. Gyors, rohanó léptekkel megy a bemosakodóba. Egy perc sem telik el, jön már vissza. Megkerüli az asztalt, hogy elfoglalja a helyét, szemben Ibrahimmal.

– Szükségtelen – ez a doktornő hangja. Az altatós asszisztensnő ott állt mellette, és befelé néz. Hangos a csendben a folyamatos sípolás.

– Maga gyilkos – üvölti a vendég. A sebész lassan megfordul és rábámul. Aztán leütötte. Felemelte a földről és újra csapott. Letámasztotta a sarokba az összecsuklott testet, és visszalépett a műtőasztalhoz. Ibrahimra néz, aztán a nyitott hasra, és megint Ibrahimra. Aztán az aneszteziológusokra.

– Köszönöm szépen. Nincs tovább.

– Ezt meg mossák fel – int a hórihorgas csuklott, de lassan moccanó testére.  

Közben leveszi magáról a műtőssapkát, haját könyökével hátrasimítja, kesztyűjeit rutinos mozdulattal lövi a hulladékba és ránéz meztelen kezeire. Minden alkalommal új a saját keze, csodálkozva nézi őket, mint amivel még tényleg nem találkozott.

Köszönettel MFT Professzornak. 

¹ Ha doktor van ott, az mindig rossz jel. Ha nem is miattuk hal meg valaki, mégis olyanok, mint a hollók vagy a varjak, a halál közeledtét jelzik. (Margaret Atwood: Alias Grace, a szerző fordítása)

² Utalás Szlavicsek Judit: Légy/ott krimijének nyomozónőjére

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: