1944 decembere, Diósjenő
Földöntúli csend ült a havas utcákon. A téli hideg, ami szellemként keringett a házak udvarán, belehasított a néma időbe; jöttét elfojtott lélegzetek, lecsukott szemfedők, összeszorított fogsorok kísérték. Az emberek behúzódtak otthonaikba, onnan imádkoztak az Istenükhöz.
Védj meg minket a gonosztól! Suttogták a sötét szobákban gubbasztva. De a Jóisten nem felelt, nem fordította feléjük óvó tekintetét. Beleburkolózott a városra hulló szürke ködbe.
Aki meg akarja őt találni, annak hozzá hasonlóan láthatatlanná kell válnia.
– Egy hangot se – emelte mutatóujját a szája elé.
Fiatal nő, két gyermekével kuporgott egy kőhíd alatt. Hiányos öltözetben, átfagyva várták, hogy a fejük fölött álló szovjet tankot elnyelje a föld. Ám a tank nem tágított, testének összes súlyával a hídra nehezedett.
A gyermekek, egy nyolc év körüli piros pozsgás arcú nagylány és egy szőke hajú hároméves fiúcska szorosan bújt az édesanyjához. A kimerültségtől nem volt erejük megmozdulni, nemhogy beszélni, és a nagyobbik addigra megtanulta, hogy a szavakkal tartalékolni kell. Egy-egy óvatlanul elejtett mondat, akár a szépség, veszélybe sodorhatja.
Ezért nem lázadt, szó nélkül tűrte, mikor kormos arccal, fiú ruhákba öltöztetve bújtatták a szénában. Szó nélkül tűrte, mikor apját a szeme láttára lőtték le a nyílt utcán. Szó nélkül tűrte, mert addigra elfogytak a szavak, csak az éhes lélek vacogott a csontok között.
– Fázom – nyöszörgött a fiú, aki a kimerültségtől nagyokat pislogott.
Az anyja magához szorította a vacogó testet. Nem tudta mi tévő legyen. A szíve a torkában dobogott, fehér arcát elöntötte a forróság. Szájához emelte a fia jéghideg kezét, majd rálehelt az elgémberedett ujjakra.
– Mindjárt vége – suttogta.
Lehunyta a szemét. Különös. Korábban azt gondolta, hogy a halál árnyékában még inkább magával ragadja a rettegés, amely addigra a részévé vált. A zsigereiben érezte akárhányszor egyenruhás alakokat látott, vagy a házakból kiszűrődő sikolyokat, hangos dörrenéseket hallotta.
Most nyoma sem volt a félelemnek. Helyére emlékek költöztek.
Néhány hete még a lánya születésnapját ünnepelték. A szíve összeszorult, hogy nem tudott tortát sütni a nagy napra, de a háború ellentmondást nem tűrve söpört végig az országon, és egyre nőtt a hiánycikkek száma. Nemhogy csokoládétortának valót, kenyeret nem lehetett kapni a boltokban. Ha netán valamelyik pince vagy padlás rejtekében találtak lisztet, az asszonyok titokban sütötték a kenyeret.
Ő megfogadta magának, bármit megtesz azért, hogy mosolyt csaljon a gyerekek arcára. Szóbeszédből hallotta, hogy a szomszéd Kulcsár Ildiék kenyeret sütöttek.
Fogta a férjétől kapott sosem hordott nejlonharisnyáját, majd átbaktatott hozzájuk. Az Ildi nem hitt a szemének, mikor meglátta kezében a finom anyagot. Arcon csókolta az asszonyt, olyan boldog volt, mindjárt egy nagy zsák lisztet adott érte.
A lisztből harminc dekagramm került bele a sárgakiflibe. Tojás híján, reszelt sárgarépát tett az édességbe, és gyümölcsízzel töltötte. Hogy csillogott a gyerekek szeme, mikor jóízűen falatoztak belőle! Megeskedték, hogy karácsonyra is készítse el a süteményt.
– Ígérem nektek – motyogta az asszony.
Nem a hűvös szobában, a gyertyák fényénél formálta újra a szavakat, hanem Isten szeme elől elbújva, a fagyos földön kuporogva.
– Ígérem.
Ahogy ezt kimondta, a tank megmozdult a fejük fölött, és a kőhíd, mint bűnösben a hit rejteke, egyszer csak megrendült.
Fülsiketítő mennydörgés rázta meg a tájat. Semmihez nem hasonló robaj, mintha az égbolt ketté hasadna, hogy elnyelje az egész világot. Szinte hallani lehetett, ahogyan a Börzsöny elnyeli a robajt, de a fehér teste rázkódik tovább, mintha csak zokogna.
Az asszony ijedten magához szorította a gyermekeit.
Újabb égzengés.
– Pukk! – mutatott felfelé a legkisebb.
(Photo by Suzy Brooks on Unsplash)