novella

Louisa Rise: Hátraarc

Hajnalban a vámnál kiszúrnak. Hova megyek? Kihez? Miért? Mióta van kishatárátlépőm? Állandó lakhely? - csapódnak egymásután a fejemhez a kérdések. Pörög az agyam, mikor, mit és hogyan válaszoljak? Milyen pózban, milyen arckifejezéssel?

Nagyvárad, 1989.

            Jó, hogy a tavalyi karácsonyra sikerült szaloncukrot szerezni. A száz lejes bankókat akkurátusan összehajtogatom, majd több rétegben rásimítom a sztaniol papírt. Egyenként.

            Ez az utolsó alkalom.  Soha többet nem fogok ilyet csinálni. Döntenem kell.

            Döntenem kell!

            A vastagra szelt párizsi oldalába rést vágok, beledugom a pénzes csomagot, liszt, tojás, zsemlemorzsa. Nem jó. Egy tojáslé buborék kipukkan, kilátszik a liszt. Levakarom a prézli nagyját. Újra liszt, tojás, prézli. Bedobom a serpenyőbe. A gázrózsa lángja pislákol, útravalónk némán senyved az olajban. Micsoda pompás recept! Pénzzel töltött rántott párizsi. Szupertitkos. Kiszedem. Jön a következő: liszt, tojás, zsemlemorzsa, olajba be, vár, fordít, kiszed.

            Mama közben szorgalmasan tekeri a makramé fonalat egy gondosan összehajtogatott százasra.

            Röhej. Kishatár átlépővel harminc kilométeres körzetbe havonta egyszer átmehetünk. De pénzt nem lehet átvinni! Visszafelé, ha kávét találnak nálad, elveszik. Elkonfiszkálják. Így mondják.  Mondhatnák úgy is: elmiskárolják. A kóbor kutyákat, macskákat megmiskárolják, de a töketleneket csak elmiskárolni lehet, beletaposni a pocsolyába.

            Aki egy kicsit is szemfüles, felkuporodik a saját kis szemétdombjára, lefele rúg, felfele nyal.

            Utálom a piacolást, árulni a protekcióval megszerzett cuccokat. Utálom átcsempészni az ellenszolgáltatásként igényelt árukat. Utálom, hogy mindenkit le lehet és le is kell fizetni. Negyed kiló kávé vagy egy doboz Kent, bombon, szappan, és megnyílnak az ajtók.

            Barterbe szerzünk gazolinért párizsit. Tojásért gazolint. Vagy épp fordítva. Ahhoz mérten, hogy épp mire tudunk szert tenni.

            Miért nem hagynak élni? Miért nem köthetünk egyezséget? Ők békén hagynak, cserébe én betartom az idióta törvényeiket.

            Csak dolgozni szeretnék, és megélni belőle. Emberhez méltón.

            Kiugrik a szívem a helyéről! Émelygek. Kirohanok a fürdőszobába, epét öklendezek fel. Tekerem a csapot, hörög. Ja! Napközben nincs víz. Kislavórral merítek a kádból, leöblítem a wc-t. Irány a konyha, az egyik fazékból vizet öntök egy pohárba. Mohón iszom az állott vizet. Nem oltja a szomjam.

            Fázom. Nem tudom, kívülről vagy belülről érzem a hideget. Mindegyis.

            Begyújtok. A panelház negyedik emeleti lakásában a kamra ajtaját  és a polcokat leszereltük, motorinakályhát bekínoztuk, a szellőzőbe bekötöttük a csövet. Gázolajat TSZ-ből, mezőgép állomásról, kamionsofőröktől szerzünk párizsiért, csirkéért, tojásért, mikor miért cserébe.

Csókos világ. És tombol a cserekereskedelem. Érdekkapcsolatok, smúzolsz bárkivel, aki valami értékes árut elrejthet neked a polc alá. Élelmiszer, WC papír, gyerekruha. Lényegében bármi, aminek hasznát veheted.

            Csak otthon, a négy fal között ágálunk suttogva a “tudományos étkezés” előremutató egészségreformja kapcsán. Drillben élünk, állandó éberségben. A Securitate öntudatos civil alkalmazottjai bárhol, bármikor bepróbálkozhatnak. Ha nem vagy résen, elég egy elejtett szó, tíz percen belül elvisznek. S ha nem vagy elég okos, soha többet nem is fog látni senki a környezetedből.

            Csak leleményesnek kell lenni.

            Na ja. És törvényt tisztelni. De legfőképpen drága vezérünket, Ceausescu elvtársat. Meg a nagyon okos négy elemit végzett doktorprofesszorhabilisdebilis nejét. Hogy rohadjon meg! Magyar érettségivel kínkeservesen megszereztem a gépészmérnöki diplomámat, és központilag kihelyeztek 800 km-rel odébb, Dobrudzsába! Ha nem töltöm ott le a három évet, ugrik a diplomám. Anélkül hova mehetnék dolgozni?

            Na baszki! Odaégett a százlejes párizsi! Húú, de forró! Jajj, csak a pénznek ne legyen baja! Óvatosan fejtem le az égett részt. Juhéé! Megúszta! A sztaniolba tekert százas sértetlen maradt.

            Mama befejezte a gombolyagját, kamuvirágot is horgolt már a végére, mikor izgatottan felkiált:

            – A rádióban mondták, 42 Ft kilója a dinnyének! Elmegyek Dezsőhöz, megveszem a legnagyobbat! Eladjuk a piacon, vehetünk rajta egy kiló kávét! – felpattam, s már indul is.

            Micsoda baromság! Egy kiló konzum Mokka vagy Karaván ára egy romániai munkás havi bérével egyenlő!

            Apró műgonddal csomagolom a piacra szánt cuccokat. A táska aljmerevítése alá becsúsztatom a papírokat. Pohárkészletbe bugyik, teáscsészékbe zoknik, gyerekpizsama, zsebkendő, a hamuzókat a színes üveghalakkal együtt törülközőkbe csavarom, olcsóságok minden apró zugba. Tökéletes. Egy tű se fér már a szatyorba se.

            Dinnye? Vajon mikor hallotta? Biztosan budapesti ár. De itt, az akkori hatalom által önkényesen kijelölt tíz méteres  sáv két oldalán a dinnyék nem érzékelik a két külön világot. A magyar oldalon roskadoznak az élelmiszerboltok polcai, a román oldalon apró akasztófaligetként himbálóznak az üres kampók az üzletekben.

            Ennyi a lényegi különbség az aszfaltra pingált fehér sáv két oldala között. Nekem szabadság kell! Igazi. Ki kell jutnom a vasfüggöny mögé.

            Egyedül.

            Egyedül?

            Dehát most is egyedül vagyok. Magammal. A gondolataimmal. A terveimmel. A vergődésemmel.

            Sötétedik, bekapcsolom a traktorakkumulátor áramkörét, kigyúlnak az izzók. Tiszta összkomfort…

            – Hahó! Voltam a pártkantinban, hoztam csirkét meg narancsot! És nézd csak, mit szereztem az én kicsi feleségemnek? – átölel, megcsókol és átnyújtja az Ambasador csokit. Férjem jókedve, kedvessége duplájára duzzasztja a torkomban levő gombócot, a gyomrom hullámvasutat játszik.

            Laci jól elvan. Neki épp megfelel. Kaptunk lakást, olcsó a bérlet, a rezsi, van mit ennünk, nem fázunk. Nem kell állandóan sorban állnunk az üzletek hátsó fém ajtajánál, reménykedve, hátha hoznak valamit. Ennyi?

            Nem értem, miért a hátsó ajtóból szolgálnak ki? Miért nem az üres üzletből? Egyáltalán, miért kell sorba állni órák hosszat, nap mint nap egy liter tejért? Tíz tojásért? Húsért? Nem tarjáért, karajért, lábszárért, felsálért. Nem. Húsért. Csak így egyszerűen. Hoznak, amit hoznak, veszel, amit kapsz.

            Vagy átlényegülsz simulékony, álkedves emberré, arcodra fagyott mosollyal, igyekezve megszerettetni magad egy-egy árubeszerzővel, eladóval, akiket elhalmozol kisebb nagyobb figyelmességekkel, vagy állsz sorba.

            Érthetetlen! És még élvezi is. Büszke magára. Mi lenne, ha fejbe kólintanám?

            – Köszönöm. Már csak fél óra, és megjön az áram, elkészítem addig a vacsorát. – próbálok  hálásan mosolyogni. Hiszen a pártkantinba csak az “elit” mehet. Csokit évek óta sehol sem lehet kapni. Narancsot sem. Nagyon rég ettem. Meg zöld banánt is. Mert érett nem volt, és képtelenség volt kivárni, míg besárgul.

            Megszokott, eseménytelen este. Látom, hogy fáradhatatlanul mozog a szája, jó kedvű, de nem hallom. Elegem van!

—-

            Hajnalban a vámnál kiszúrnak. Hova megyek? Kihez? Miért? Mióta van kishatárátlépőm? Állandó lakhely? – csapódnak egymásután a fejemhez a kérdések. Pörög az agyam, mikor, mit és hogyan válaszoljak? Milyen pózban, milyen arckifejezéssel?

            Férjem katonatársa szekus lett, családjaink összejárnak, együtt bulizunk. Lényegében barátok vagyunk. Sokáig győzködtük, amíg elintézte az útlevelem. A benne szerepló adatok hamisak. Fiktív lakcím és munkahely, egyetemi végzettség helyett mezőgazdasági technikus. Bármit is jelentsen ez. Most már a korom miatt is necces, mert a 40 év alattiaktól kezdik bevonni az engedélyeket. Barátunk révén névről ismerem a fél securitatet. Mindent be kell vetnem, csak engedjen át, és ne kotorásszon a táskában.

            Szédelgek. Üsd már be azt a rohadt pecsétet! Üsd már be! És még mindig kérdez! Csak el ne ájuljak! Nem kapok levegőt! Minden válaszomat meg kell fontolnom.

            Végre izzadt tenyerembe nyomja az útlevelet, próbálok nem feltűnően sóhajtani a megkönnyebbüléstől.

            Mama tizenkét kilós dinnyével a hóna alatt, másik kezében tömött szatyor, öntudatosan megemelt fejjel vág vissza a vámosnak:           

            – A rokonoknak viszem! Hol van megtiltva?

            – Nincs megtiltva néni, de nálunk is dögivel van dinnye. 4 Ft kilója. Minek cipeli?

            – Ahhoz magának semmi köze!
            A magyar egyenruhások összenéznek, el- vagy inkább lenézőn mérik végig Mamát, aztán egyszerre robban ki belőlük a röhögés. – Hülye vénasszony – hallom a hátunk mögött, miközben átveszem tőle a szatyrot.

            Az ártándi kavicsbányáig gyalogolunk, ahol egy szimpatikus pasi felvesz bennünket. Nyugati autó. Kényelemes, tágas, halk. Az ilyen kocsiknak lelke van.

            KGST piac. Kipakolunk, a szendvicsekből kivesszük a tölteléket, legombolyítjuk a fonalat, kicsomagoljuk a százasokat.   

            Árulunk. Utálom. Alkudoznak, lefitymálják az árut, néhányan gúnyt űznek belőlünk.. Ökölbe szorított kezem görcsbe rándul, érzem, hogy egy erőteljes mozdulat a kekeckedő pasi irányába biztosan kilazítaná.

            Úristen! Ez nem én vagyok. Mélyeket lélegzem, majd szép lassan összeszedem a kipakolt árut. Mama kérdően néz rám.

            – Megyünk az óvodába, a Takarékba. – sziszegem neki a fogaim közül.

            – És mi lesz a dinnyével?

            – Itt hagyjuk. – válaszolok rezignáltan.

            Jön egy busz, elmegyünk Derecskére, az üvegcsiszolóba. Szinte mindent megvesznek.

            Visszafelé bevásárolunk, gondosan becsomagolok az utazó táskába, a szatyor aljára dobom a táska alján lapuló irataimat, és az el nem adott bóvlikat.

            A szívem még mindig összevissza kalimpál. Jó lenne, ha lenne ismerősöm, aki meghallgatna, elmondaná a véleményét. Akinél megpihenhetnék. Megvitatnánk a kételyeimet. Érzem, ahogyan önkéntelenül megrándul a vállam. Soha nem hallgattam senkire.

            Dolgunk végeztével haza indulunk. A második elhaladó autó fel is vesz. Nézem az út menti házakat, fákat. Istenem, könyörgöm, küldj egy jelet!

            Távolabb a mezőn egy villám sújtotta fa. Ez mit üzenhet nekem? Próbálom szimbólumokkal összecsatolni, de megtorpanok. Nem tudom melyik oldalon állok? Ebben a helyzetben mi a jó, mi a rossz? Egyáltalán, mit is akarok?

            Mintha minden egyes hajszálam tövében szív lenne. Dübörög a fejem, a mellkasom ki akar robbanni belőlem. A gyomromba is egy hatalmas szív költözik. Nem szeretni. Pedig a szívnek csak ez az egy fontos dolga lenne. De nincs semmi más, csak a dübörgés. Egy idő után megpihen, erőt gyűjt, és még nagyobbat dobban. Már az agyamban is a szívem lüktet. Vagy csak dübörgés van. Mindenütt. A rendeltetésszerű szívem megszökött.

            Megérkezünk a határhoz, a WC-ben Mamát felszerelem. Két tíz dekás konzum mokka zacskót válltöméssé avanzsálok, a fél kilósból púpot rakok a hátára. Felerősítem, jöhet rá a kabát.

            Minden eshetőségre felkészültem, és még mindig tanácstalan vagyok.

            Ki a fene találta ki a Döntést? Azért ez a neve, mert ledönt a lábamról? Vagy mert feldönti a testemet és a földre küld?

            Szép lassan bandukolunk a vám felé.

            Még mindig tétovázom. Most már elviselhetetlen ez a dübörgés. Artikulálaltlan hang tör fel belőlem, zokogva ölelem meg Mamát:

            – Vigyázz magadra! Szólj mindenkinek, hogy fel tudjanak készülni. És mondd, hogy sajnálom, de nem megyek haza.

(fotó: Czabán Máté)

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: